Ülünk egy hatalmas faasztal körül, és próbáljuk megérteni egymást. Az ablakon rácsok, a vaságyakon szétszórt, durva pokrócok, a falon ákombákom graffitik, falvak és nők nevei, Freedom fölirat, egy férfifej sapkában, a sapkán jelvény, U‚K fölirattal. Albán zászló, szakállas, süveges nagyvezér, Szkander bég. Amiről nekem a konyak ugrik be, nekik Hunyadi János.
A kosovói albánoknál az idős férfiak döntenek a világ dolgairól. Elég egy biccentés, és a fiatalok tudják, mit kell és mit lehet tenniük. A nők hallgatnak, és olyan távolságban teszik a dolgukat, hogy ne is tudjanak meg semmit a férfiak beszélgetéséből.
Talán ezért néznek föl kicsit morcosan az asztal körül ülők, amikor egy meggyötört arcú asszony lép oda hozzánk. Õk tudják, miért, mégis hagyják beszélni.
Kíméletlenül
Az asszony öt nappal ezelőtt érkezett Magyarországra a kosovói Orahovacról. A falu alig néhány kilométerre van az albán határtól, ő mégis Belgrád és Magyarország felé indult el, mert a sógora Svájcban él, őhozzá akart kijutni a három gyermekével.
Orahovac hirtelen kísérteties módon megelevenedik. A szerb rendőrök végigjárták a falut, bezörgettek, és azt mondták az ott lakóknak, hogy egymillió márkáért megvehetik a házukat. Ha nincs pénzük, takarodjanak. De csak a nők, a gyermekek és a 15 évnél fiatalabbak mehetnek el, a többiek álljanak félre. Aztán fölgyújtották a házakat, a férfiakat pedig a falu szélére terelték. Közben másokat is összefogdostak, voltak, akik az udvaron fociztak, onnét rángatták el őket a szerbek. Állásokat ásattak velük, hogy majd oda telepítik a tankokat, és amikor végeztek a munkával, agyonlőtték valamennyit. Az asszonyt elengedték, mert felmutatta tavaly meghalt férje halotti bizonyítványát. A szerbek erre azt mondták, hogy vele már nincs dolguk. Buszra ült a gyerekekkel, végül Szabadkánál jöttek át szabályos jugoszláv útlevéllel. A Svájcban élő sógor már várta őket, és megpróbálta átvinni a magyar-osztrák határon.
Csakhogy mi résen voltunk.
A pokolból menekült nő megsértette a magyar törvényeket, és idegenrendészeti eljárás indult ellene. Mert hogy a mai napig ez érvényes azokra a kosovói albánokra, akik illegálisan próbálnak Ausztriába jutni. Nincs kecmec.
Hivatalok
Lehet persze menekültstátust kérni a menekeltügyi hivataltól, s amíg a kérvényt elbírálják, még az idegenrendészeti eljárást is felfüggesztik. A velem szemben ülő férfi hét hónapja dekkol a szombathelyi közösségi szálláson, kérvényezte a menekültstátust, a mai napig nem kapta meg. Elnyomja a csikket a hamutartónak használt Orsi üdülőkrémes doboz mélyén, aztán egykedvűen csak annyit mond, már hét hónapja is azért jöttünk el, hogy megmentsük az életünket, és nem azért, hogy a bús picsába meneküljünk.
A magyar törvényalkotóknak és hivatalos szerveknek ők törvénysértők, potenciális bűnözők, gazdasági menekültek, csempészek, drogfutárok. Pedig nem ártana tudni ezekről a mogorvának tűnő fickókról, hogy ha valóban csempészek és drogfutárok lennének, akkor az jórészt azért alakult így, mert Slobodan Milosevic elvette az autonómiájukat, elzavarta őket a munkahelyükről, bezáratta az iskoláikat és fölszámolta az intézményeiket. Mindezt nekik kellett saját erőből ismét megteremteniük. Amihez rengeteg pénzre volt szükség. Aki a mi szemünkben csempész, azt az otthoniak, azok, akik küldték őket, szabadsághősnek tartják.
Bezárva
Ülünk az asztalnál, bodorodik a füst, illan el a rácsok között. Börtön ez, hallom sokadszor, de még annál is rosszabb, mert ott legalább naponta lehet egy-két órát sétálni. Itt öregek, nők és gyerekek vannak bezárva. Olyanok, akik a népirtás elől menekültek, és tudják, hogy az Európai Unió ad pénzt az ellátásukra. És hogy néhányan úgy akarnak meggazdagodni, hogy őket börtönben tartják. Azon keseregnek, hogy semmit sem tudnak az otthoniakról, mert sem a belgrádi, sem a tiranai rádió nem közölte még a halottak névsorát. Az, hogy itt legalább biztonságban vannak, egyáltalán nem vigasztalja őket. Sokan közülük mennének vissza, fegyvert fogni, beállni az U‚K-ba.
Itt viszont csak várnak. Még azt sem tudják, mire. A háború hónapokig eltarthat, ők viszont már az őrület határán vannak. Mesélik, hogy néhány társuk megpróbált megszökni, néhány lepedőt összekötve leereszkedni a földszintre, de az egyik fiú lezuhant, és eltörött a gerince. Arra is volt példa, hogy valamelyikük ezer márkát adott egy győri ügyvédnek, mire kapott egy papírt, amivel két hétig bejárhatott a városba. Aztán nem tudott fizetni, a papírt elvették, és őt áthozták Szombathelyre.
Mi volna a megoldás, kérdezem. Engedjék őket bemenni a városba, hogy elpárologjon belőlük ez a sok rossz. Ez az első kívánságuk. Vagy építsenek normális menekülttáborokat, és vigyék át őket oda. Ez a második, és harmadik már nincs is. Ám, mint tudjuk, ez nem kívánságműsor.
Szebb körlet
Kemenes Péter, a szombathelyi határőrség szóvivője azzal vigasztal, hogy az állománynak legalább úgy elkelne a pszichológusok segítsége, mint a kosovói albánoknak. Hiszen ők tehetnek legkevésbé az itt kialakult helyzetről. Kovács Zoltán alezredes, az idegenrendészeti, szabálysértési és menekültügyi osztály alosztályvezetője elmondja, hogy az idegenrendészeti törvény végrehajtási rendelete valóban szigorítja a közösségi szállás elhagyását, amivel egybecseng a határőrség és a rendőrség augusztus óta életbe lépett együttes intézkedése is. Ez szintén csak kivételes esetben teszi lehetővé, hogy elhagyják a közösségi szállást. Arra a megjegyzésre, hogy időközben a kosovói albánok földönfutóvá lettek, a NATO pedig a bombázások beszüntetésének egyik feltételéül szabta az elüldözöttek visszatérésének szavatolását, és talán nem ártana, ha erre a törvényalkotók kicsit rugalmasabban reagálnának, az alezredes a lehető leglogikusabb választ adja: ez legyen a törvényalkotók és a politikusok gondja. Õk a hatályos törvények alapján járnak el. Mindenkivel szemben, kivétel nélkül. Közben kifestették, felújították az épületet, csaknem 100 millió forintért új szárnnyal bővítik a közösségi szállást. Teszik, ami tőlük telhető.
Egyre szebb és otthonosabb körletekbe zárhatják be az illegális határátlépőket, köztük a kosovói albánokat is.
*
Valaki odafönt a nagy asztal körül, a cigarettafüstben, azt találja mondani, hogy az itteni törvények cinizmusa és ésszerűtlen betartatása Milosevicre emlékeztetik. És még azt is megjegyzik, hogy a politikusokban nem bíznak, mert mást gondolnak, mást mondanak, és mást tesznek. De ekkor az Orahovacról menekült asszony hátrahúzódott, és mélyen hallgatott.
Tette a dolgát.
Fodor Sándor
Felhívás
Hetek óta szervezett népirtás folyik Európában. A NATO kosovói beavatkozásának célja kétmillió ember katasztrófájának megakadályozása volt. A katasztrófa mégis bekövetkezett, s most hatszázezer menekült, többségükben nők és gyermekek embertelen körülmények között várják a segítségnyújtást.
Magyarországnak osztoznia kell a kosovói albánokért vállalt közös felelősségben. A mai napig csupán pár száz menekült jutott el hazánkba. Nem várhatunk arra, hogy az üldözöttek maguktól jussanak el Magyarországra. A kosovói albánoknak az ellenséges Szerbián keresztül Magyarországra eljutni ugyanúgy lehetetlen, mintha az ´56-os menekülteknek az óceánon átúszva kellett volna megközelíteniük Amerikát. Cinikus és képmutató dolog segítségnyújtás helyett pusztán szavakban bizonygatni jó szándékunkat.
Ebben a helyzetben tettekre van szükség!
Ezért felszólítjuk a Magyar Köztársaság kormányát, hogy vegyen részt a kosovói tragédia áldozatainak megmentésében!
Haladéktalanul csatlakozzon azokhoz az országokhoz, amelyek meghatározták, hány főt képesek befogadni, és érje el, hogy ezek a menekültek biztonságosan eljussanak Magyarországra!
Ezzel egy időben alakítson ki olyan menekültszállásokat, ahol emberhez méltó körülmények között lehet átvészelni a válság megoldódásáig tartó időszakot!
Segítsen azoknak a magyarországi karitatív szervezeteknek és családoknak, amelyek vállalnák a menekültek befogadását!
Budapest, 1999. április 28.
Aláírók:
Balassa Péter (esztéta); Baltay Levente (ügyvéd); Barth Ákos (orvos); Bíró Judit (egyetemi oktató); Csaba Iván (közgazdász); Erdélyi Ágnes (filozófus); Farkasházy Tivadar (újságíró); Fazekas László (mérnök-közgazdász); Fokasz Nikosz (szociológus); Fridli Judit (szociológus); Gál Zádor (fizikus); Gereben István (óceanográfus); Gerő András (történész); Győző Gábor (egyetemi hallgató); Halmai Gábor (alkotmányjogász); Haraszti Miklós (író); Hegedűs István (szociológus); Ill Márton (jogvédő); Kertész Imre (író); Kis János (filozófus); Kónya Krisztina (újságíró); Kőszeg Ferenc (közíró); Lakos András (orvos); Lakos Dorottya (tanár); Litván György (történész); Ludassy Mária (filozófiatörténész); Mácsai Pál (színész); Marián István (nyugdíjas); Mester Béla (könyvtáros); Miklósi Zoltán (egyetemi hallgató); Montágh Nelli (tanár); Nádas Péter (író); Ónody Tamás (egyetemi hallgató); Pajorné Tóth Ilona (tanár); Pál Mónika (egyetemi hallgató); Pelle Andrea (ügyvéd); Pomogáts Béla (irodalomtörténész); Radnóti Sándor (esztéta); Raj Tamás (főrabbi); Rácz András (matematikus); Révész Sándor (közíró); Sasvári Andrea (ügyvéd); Seres László (szerkesztő, MaNcs); Sós Vilmos (filozófus); Schweitzer Pál (nyugdíjas szerkesztő); Szabados Krisztián (közgazdász); Szabó Miklós (történész); Szekeres-Varsa Vera (tanár); Szigety Ibolya (grafikus); Szuly Kinga (szociológus); Tamás Gáspár Miklós (filozófus); Tóth Gábor Attila (jogász); Tóth Irén (vegyész); Vágvölgyi B. András (újságíró); Varró László (közgazdász); Varró Szilvia (újságíró); Wagner Judit (dekoratőr); Wessely Anna (szociológus); Zatykó Judit (egyetemi hallgató); Zentai Viola (egyetemi oktató)
Mindazok, akik egyetértenek a felhívással, kérjük, küldjék el a fenti szöveget aláírva (név, foglakozás, postai cím) a következő címre: "Kosovo", 1364 Budapest, Pf. 407
A felhíváshoz a MaNcs szerkesztősége is csatlakozik.
