Március 8-án az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat emberei a Groznijhoz közeli Tolsztoj-Jürtben körbekerítették Aszlan Maszhadovot, a szakadár csecsen erõk vezetõjét. A rövid akció a beszámolók szerint kora délelõtt be is fejezõdött. Csecsenföld 1997 januárjában megválasztott elnöke ekkor már nem élt. A rajtaütés körülményei nem tisztázottak.
Maszhadov halálhíre csak aznap este látott nyilvánosságot, ráadásul különös kommentár kíséretében. Ramzan Kadirov, a tavaly május 9-én meggyilkolt Moszkva-barát csecsen elnök, Ahmad Kadirov fia szerint ugyanis Maszhadov életét egyik testõrének óvatlan fegyverhasználata oltotta ki. Az ifjú Kadirov - aki csaknem egy éve a Moszkvával együttmûködõ csecsen kormány miniszterelnök-helyettese s egyben a csecsen biztonsági erõk vezetõje - azt is hozzátette, hogy a szövetségiek élve akarták elfogni a rebellis elnököt. Ki akarták hallgatni õt, majd kinevezni a csecsen biztonsági erõk egyik alegység-parancsnokává. Ha másért nem, hát ezért az utolsó megjegyzésért igencsak indokolt volt óvatosan kezelni Kadirov szavait. Aki másnap a tekintélyes moszkvai napilap, az Izvesztyija címoldalán - mintha mi sem lenne ennél természetesebb - már azt állította, hogy mindezt csak viccnek szánta.
Miért és hogyan
A kaukázusi ügyekben többnyire jól tájékozott ingusetiya.ru hírportálon már aznap este megjelent a magyarázat: a miniszterelnök-helyettes tudatosan dezinformál. Nyilatkozata arra szolgál, hogy elfedje a Maszhadov elleni akció tényleges idejét, helyét és gazdáit. Amit nem az orosz szövetségi erõk hajtottak végre - állítja elemzésében a portál -, hanem Kadirov emberei. És persze korábban és másutt; a tolsztoj-jürti akció csupán mise en scéne volt. E feltételezés szerint Kadirov s emberei - még ha ellenségüknek tekintették is a szakadárok vezérét - nem akarták vállalni a felelõsséget a sokak által még mindig legitim elnöknek tartott Maszhadov haláláért.
E történetnek aligha van köze a valósághoz. Maszhadovot minden jel szerint valóban 8-án és a hírekben szereplõ helyen zárták körbe. Valószínûleg néhány, közvetlenül Maszhadov parancsnoksága alatt álló csecsen harcostól kicsikart információk alapján jutottak a nyomára. Ezt a mintegy 80 fõs osztagot a szövetségi erõk a csecsen-dagesztáni határnál még február végén feltartóztatták és szétszórták, néhányukat pedig elfogták. Feltehetõleg õket bírták vallomásra. Arról azonban, hogy miért és hogyan halt meg Maszhadov, nincs biztos tudásunk. A hivatalos verzió szerint halálát az a robbantás okozta, amellyel az orosz speciális erõk megnyitották föld alatti búvóhelyét. Ennek ellentmondani látszanak a halott Maszhadovról készült felvételek. A holttesten gránátrobbanástól eredõ sebek vagy repesznyomok nem láthatók.
A megbízhatóságára kényes Kommerszant címû napilap az akció egyik résztvevõjére hivatkozva azt állítja, hogy miután az orosz speciális alakulatok betörtek az elnök feltételezett rejtekhelyéül szolgáló ház udvarára, maga a tulajdonos árulta el Maszhadov és testõrei tartózkodási helyét. Ezután csaknem egy órán át alkudoztak a bunkerben rekedtekkel. De nem magával az elnökkel - Maszhadov erre nem volt hajlandó. A tárgyalásba az elnök egyik korábbi közeli munkatársa, Vahid Murdasev is bekapcsolódott mint közvetítõ. Beszámolója szerint az elnök testõrei, belátva az ellenállás reménytelenségét, Maszhadovot is megpróbálták rábírni a megadásra. ' azonban errõl hallani sem akart. Éles és indulatos vita alakult ki. Végül a testõrök elõbújtak és megadták magukat, míg Maszhadov a bunkerben maradt. Mindebbõl csak egy dolog nem derül ki: élt-e még ekkor a csecsen elnök, avagy mégiscsak lehet valami abban, amit Ramzan Kadirov mondott a testõrök véletlenül elsülõ fegyverérõl - azzal a különbséggel, hogy a ravaszt nagyon is tudatosan húzták meg.
A bizonytalanság Maszhadov halála körül már önmagában is demoralizálhatja azokat, akik továbbra is a fegyveres ellenállást választják. És a bizonytalanság emiatt aligha a véletlen mûve.
Nincs az a pénz
A szovjet hadsereg egykori tüzér ezredesének, az elsõ csecsen háború (1994-96) katonai vezetõjének halála a hivatalos moszkvai álláspont szerint komoly siker. És ez a Kreml nézõpontjából alighanem így is van. Putyin és környezete ugyanis több-kevesebb következetességgel 1999 nyarától, a Samil Baszajev és Hattab vezette dagesztáni betörés óta azt állítja, hogy a csecsen ellenállásnak nincs két irányzata. Nincs mérsékelt és radikális szárny; mindez legfeljebb csak látszat, ügyes szerepmegosztás Maszhadov és Baszajev között.
Pedig Moszkva nem mindig vélekedett így. Az 1997. januári csecsen elnökválasztáson például még határozottan Maszhadovot támogatta. És tette ezt kellõ tapintattal, nem keltve ellenérzést sem kedvence, sem maga iránt. Maszhadovban látott ugyanis reményt arra - szemben Baszajevvel és Jandarbijevvel -, hogy a szövetségi erõk által hátrahagyott Csecsenföld képes lesz a lassú konszolidációra. Mindezt Moszkvában valószínûleg azokra a tapasztalatokra alapozták, amelyeket az 1996-os béketárgyalások során vele kapcsolatban szereztek. Maszhadov politikai magatartását az iszlám kötõdés ekkor még alig befolyásolta. És ez talán meg sem változott volna, ha a csecsen vezetés egymással vetélkedõ szereplõi közt nem akadnak olyanok, mint például Jandarbijev és Udugov, akik a csecsen szeparatizmust a vallási fanatizmussal párosították. Maszhadov nem tartozott közéjük, ám befolyásukkal mégiscsak számolnia kellett. Noha az elnökválasztáson nagy fölénnyel, a szavazatok csaknem 60 százalékát megszerezve gyõzött, mégsem volt biztos a helyzete. Hiába akarta a csecsen társadalom nagy többsége, miként Maszhadov is, lezárni a háborút és rendezni a kapcsolatokat Moszkvával, ez nem volt egyszerû feladat. Állig felfegyverzett, háborúhoz szokott szabadcsapatok tucatjait kellett volna visszavezetni a békés élethez az egyébként is szegény, háború dúlta területen. Hiába kötött Maszhadov 1996 novemberében - még csecsen kormányfõként - meg-állapodást az orosz miniszterelnökkel, Viktor Csernomirgyinnel a szövetségi központ és Groznij kapcsolatainak alapelveirõl, és hiába folyósított e megállapodásnak megfelelõen Moszkva jelentõs pénzeket a helyreállításra, a nyugdíjakra és egyéb kiadásokra, a rebellis köztársaság nem tudott talpra állni.
Maszhadov helyzete egyre ingatagabbá vált, s kénytelen volt újabb és újabb engedményeket tenni, hogy megfékezze az engedetlen hadurakat, egykori bajtársait. Nemcsak a szövetségi pénzek jelentõs részét kényszerült átengedni nekik, de a saria bíráskodást is be kellett vezetnie. Csecsenföldön 1997 nyarától a Szudánban érvényes iszlám törvények csecsenre fordított változata alapján ítélkeztek. Többször került sor nyilvános kivégzésekre. Maszhadovtól mindez valószínûleg távol állt, ám nem mert, nem tudott és egy idõ után már nem is akart ellenállni.
A fordulat végül 1999 augusztusában következik be. Egy csecsen szabadcsapat Samil Baszajev és Hattab irányítása alatt betör a szomszédos Dagesztánba (lásd: Tizenkilencre lapot, MaNcs, 1999. augusztus 26. és Betörõk, MaNcs, 1999. október 28.). Moszkva az akció után - ahogyan majd két évvel késõbb a tálib rendszerrel szemben az Egyesült Államok is - fellép, ultimátumban szólítja fel Maszhadovot Baszajevék lefegyverzésére és kiadására. Maszhadov ezt nem teszi meg, csak annyit hajtogat: semmi köze a dagesztáni túszejtéshez.
A mufti és a kalifátus
Az incidens komoly konfliktust szül a csecsen vezetésen belül is. Egyesek - mint például Ahmad Kadirov, a csecsen fõmufti, a késõbbi Moszkva-barát elnök - ekkor nemcsak Baszajevvel, de Maszhadovval is szakítanak. Kadirov az elsõ csecsen háborút Dudajev és Maszhadov oldalán harcolta végig; most viszont kijelenti, hogy a '96-os megállapodásokkal és a '97-ben megtartott elnökválasztással mindent elértek, amit az elsõ háború idején akartak. A dagesztáni akció - egy majdani kaukázusi kalifátus terve - azonban mindezt kockára teszi. A fõmufti szakít társaival. Maszhadov azonban - szemben Kadirovval - a betörés elítélésén túl nem tesz semmit, sõt Moszkva szerint nemcsak eltûri Baszajev intervencióját, de a háttérben segíti is azt. A Kreml nem hatódik meg, s ettõl fogva Maszhadovot is éppúgy kezeli, mint radikális társait.
Az igazság nehezen hámozható ki. Az orosz kormányzat szócsövének aligha tekinthetõ Izvesztyija tudni véli, hogy azokból a 2003 májusában kézre került dokumentumokból, amelyek Maszhadov titkos archívumának 1999-re vonatkozó részét képezték, többek között kiderül: a csecsen elnök jelentõs pénzek felett rendelkezett, és ezek nemcsak szövetségi forrásból származtak, hanem külföldi, mindenekelõtt közép-keleti szponzoroktól. E dokumentumokból állítólag az is kiolvasható, hogy nem sokkal a dagesztáni akció elõtt Baszajev hétszázezer dollárt kapott Maszhadovtól. Ha ez igaz, és esetleg még arra vonatkozóan is bizonyítékok lennének, hogy Maszhadov tudott a készülõ akcióról, a csecsen elnök '99-es szerepét egészen másképp kell értelmeznünk.
Moszkva hitt
Mindazonáltal pusztán a dagesztáni akció következményeként aligha kezdõdött volna el a második csecsen háború. Az elsõ háborút végig nagy többséggel elutasító orosz társadalom érzelmeinek megváltozásához kellett még egy fordulat.
Ami szeptember 8-án és 13-án be is következett. E két napon robbantanak föl - máig nem teljesen tisztázott körülmények között - két tízemeletes moszkvai lakóházat. A több mint kétszáz emberéletet kioltó esemény sokkolta az orosz társadalmat. Az addig borzalmasnak, de mégis távolinak tûnõ háború egyszer csak az ország szívében ütötte fel a fejét. A hatóságok azonnal csecsen elkövetõkrõl beszélnek. Meglehet, joggal. Ezt azonban máig nem tudták hitelt érdemlõen igazolni (lásd: Vaj a késbe, MaNcs, 1999. szeptember 23.). Ráadásul elkövettek egy súlyos baklövést is. Rjazanyban a moszkvai robbantások után néhány nappal a titkosszolgálatok - minden jel szerint - elõkészítettek egy ál-merényletet, hogy azt idejekorán leleplezhessék. Ám tervük idõ elõtt dekonspirálódott. A titkosszolgálatok éberségét igazolni hivatott akció önmaga ellen fordult, és sokakban csak elmélyítette a gyanút, hogy a robbantások hátterében nem a csecsenek, hanem az orosz titkosszolgálatok állnak. Ez azonban aligha valószínû. És nem csak erkölcsi okok miatt. Inkább azt nehéz elképzelni, hogy az elkövetõk képesek lettek volna egy ilyen akció lehetséges következményeit elõre fölmérni és azt a késõ jelcini korszak szétesõ államgépezetének valamely részével meg is valósítani. Ám az orosz társadalom egy része úgy érezte, hogy nem kapott meggyõzõ választ a merényletrõl feltett kérdéseire, s ezért máig sokakban kísért a gyanú: ez a "háború utáni háború" csak azért kellett, hogy elterelje a figyelmet az ekkor már agonizáló jelcini rendszerrõl.
Mindenesetre az a tény, hogy Maszhadov mind a dagesztáni betöréstõl, mind a moszkvai robbantásoktól elhatárolódott, sokakban keltette azt a benyomást - mindenekelõtt külföldön, de az orosz társadalom egy részében is -, hogy a csecsen elnök más, mint az eszközökben egyre kevésbé válogató alvezérei. És persze jó volt hinni abban, hogy van valaki, akivel mégiscsak meg lehetne állapodni e borzalmas háború lezárásáról. Idõnként még Moszkva is hitt ebben. Nem véletlenül kerülhetett sor nem sokkal a Dubrovka utcai túszejtést megelõzõ idõszakban a Maszhadov külföldi képviselõje, Ahmed Zakajev és Putyin megbízottja, Kazencev tábornok közti találkozóra. Ennek érdekében az orosz hatóságok még a Zakajev ellen kiadott nemzetközi körözés érvényességérõl is megfeledkeztek. A 2002-es októberi moszkvai túszdráma azonban egyszer és mindenkorra levette a napirendrõl ezt a kérdést.
H
yilván el lehet gondolkodni azon, hogy jó és bölcs döntés volt-e Maszhadovot körbezárni. A jelekbõl ítélve Moszkvának egész egyszerûen elege lett abból, hogy állandóan arra szólítják fel: tárgyaljon a mérsékeltekkel, miközben szerinte az ellenállók közt nincsenek ilyenek. Hogy Maszhadov ilyen volt-e, avagy sem? Egyszer talán megtudjuk. Kiiktatásával azonban Moszkva egy dolgot mindenképpen elért, vagy legalábbis úgy érzi, hogy elért. Nincs kivel tárgyalni. És ha nincs ember, nincs probléma sem...
Sz. Bíró Zoltán
(Moszkva)
