Áthallások

Hetven évvel ezelőtt gyorsult fel a második világháború utáni rövid életű magyar demokrácia felszámolása. Egy manipulált választást követően adminisztratív úton vertek szét egy ellenzéki pártot.

A háború utáni első, 1945 őszén megtartott választásokat mai szemmel nagyjából szabadnak tekinthetjük – már ha nem számítjuk a megszálló szovjet csapatok jelenlétét, meg ami ezzel járt (például a választóként is szóba jöhető állampolgárok málenkij robotra hurcolását). Továbbá a győztes hatalmak képviselői­ből álló – és Magyarországon szovjet elnökletű – Szövetséges Ellenőrző Bizottság határozhatta meg az induló pártok mezőnyét. A választók közül az 1945. VIII. törvénycikk eleve kizárt bizonyos csoportokat, például a már 1945 során kitelepítésre ítélt német nemzetiségűek közül vagy 200 ezer embert nem engedtek szavazni. Hasonló módon nem szavazhatott 25 jobboldali és szélsőjobboldali egyesület vezetője, valamint az igazolási eljáráson elbukók és azok, akiket már elítélt a Népbíróság. Hogy az önszántukból vagy kényszerből külföldre (például Nyugatra) kerültek objektív okokból nem voksolhattak, az már szinte magától értetődő – az akkori körülmények között még érthető is. A választási törvény létrehozóit az arányos képviselet elve mozgatta – úgy, hogy közben legalább valamilyen formában megmaradjon a választó és képviselője közötti kapcsolat. Éppen ezért tizenhat lajstromos (listás) kerületet állítottak fel, ahonnan minden 12 ezer elnyert szavazat (1947-ben már 14 ezer) után delegálhatott egy-egy párt képviselőt a Nemzetgyűlésbe. Emellett 60 képviselő az országos listáról került a parlamentbe – az országos arányoknak megfelelően. Ez a látszólag igazságosnak tűnő rendszer azonban látványosan elbukott az első választáson is – mármint a kommunista párt (MKP) vezetőinek szemében, hiszen győzelemre, sőt hatalmas többségre segítette a SZEB által engedélyezett egyetlen „polgári” (azaz nem baloldali) pártot, a Független Kisgazdapártot (FKGP). A választásnak az MKP számára igen kedvezőtlen eredményét utóbb ügyes kamarillapolitikával, imparlamentáris nyomásgyakorlással (például tömegtüntetésekkel), a titkos, informális pártközi egyeztetések döntéshozói dominanciájával és leginkább az új rendőri és erőszakszervezetek krea­tív felhasználásával sikerült a maga javára fordítania. A kisgazdapártot pedig több menetben sikerült – a kor szakszavával élve – leszalámizni.

A párt előbb (még 1946 tavaszán) maga zárta ki saját intrazigens, a karizmatikus politikus, Sulyok Dezső vezette jobbszárnyát. Majd a Magyar Közösség nevű heterogén titkos társadalmi szervezet „leleplezése”, a tagok elleni (a valós tényekhez erőszakkal kicsikart vallomásokat és durván koholt koncep­ciót társító) bírósági eljárás adott módot arra, hogy újabb kisgazda politikusokat iktassanak ki. A párt legfontosabb vezetői közül Kovács Béla főtitkárt a szovjetek hurcolták el, Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla házelnök (akiket pedig addig éppen hogy engedékenységük miatt bírált az FKGP bátrabb politikát követelő, „alkotmányvédő” szárnya) emigrá­ció­ba kényszerült. A szétvert kisgazdapárt helyét viszont már átvenni készült az állítólag korabeli felméréseken is magasan mért, igen népszerű Sulyok-féle Szabadságpárt.

Közben ketyegett az óra is: 1947. szeptember 15-én életbe lépett volna az év elején Gyöngyösi János külügyminiszter által ratifikált párizsi békeszerződés, és ezt követően az ország visszanyerte volna szuverenitását, távoztak volna a szovjet csapatok, s feladata végeztével a SZEB is feloszlott volna. Akkor még a hazai politikai döntéshozók nem tudhatták, hogy minden másképpen alakul: a szovjetek végül is (az ausztriai megszállási zónával való kapcsolattartásra hivatkozva) maradnak, és ha más néven és funkcióval, de a SZEB is tovább él. Mindenesetre a kommunisták úgy készültek, hogy még a kivonulás előtt új választásokat rendezzenek, most már az ő játékszabá­lyaik szerint, egyértelműen a reváns jegyében.

 

A parasztleventék sem kellettek

Az 1945-ös kudarc okát a kommunista párt vezetői – korabeli megnyilvánulásaik és utólagos történészi kutatások alapján is – abban látták, hogy az 1945. VIII. tc. alapján „túl sokan” szavazhattak. A választók körének szűkítésén kívül a választás jogi rendszerének egészét is szerették volna átformálni, és a teljes választási folyamatot, annak minden elemét kontroll alatt tartani. Elképzeléseiket át kellett verniük a Nemzetgyűlésen, ahol az 1945-ös súlyos kudarc következtében egyáltalán nem volt többségük. (Akkor mindössze 17 százalékot kaptak, ami több évtizedes illegalitás után szép eredmény is lehetett volna, de nem annak tekintették…) Már 1947 tavaszán munkabizottságot hoztak létre Rajk László belügyminiszter vezetésével, s a munka gyümölcse, az új választójogi tervezet be is érett, s az a koalíciós pártok egyeztető értekezlete elé került. A kommunista politikusok körmönfont ravaszságát és zsarolási, nyomásgyakorlási potenciálját jól mutatja, hogy a szociáldemokrata, parasztpárti és az immár engedelmes, lojális vezetés alá került kisgazdák apróbb módosításokkal elfogadták a Rajk-féle koncepciót. Hogy is ne tették volna, hiszen az látszólag, rövid távon nekik is kedvezett volna. A legfontosabb momentum ebben a premizálási rendszer bevezetése volt: az új törvény szerint, ha a választási szövetségbe tömörült pártok elérték a szavazatok 60 százalékát, akkor az országos lista (korábban arányosan elosztott) 60 mandátumának 80 százalékát megkapják. De a maradék 12 mandátum se jutott volna teljesen a többi pártnak, azokat ugyanis már valóban arányosan osztották volna el az eredmények szerint. Mellesleg, ha a Függetlenségi Front néven indult koalíciós pártok a 75 százalékot is megszerezték volna, úgy automatikusan az összes országos listás hely az övék lehetett volna, de a végül elért majdnem 61 százalékos eredménnyel is övék lett a 60 országosból 56 mandátum.

A kommunisták és szövetségeseik (no és a DNP és még néhány kisebb párt) felé elfogult volt az a rendelkezés is, mely szerint a SZEB által már 1945-ben befogadott pártoknak nem kell ajánlásokat gyűjteni, a választások előtt létrejött ellenzéki erőknek azonban jócskán kellett nevesített támogatást kérni a választóktól, ami egyrészt sértette a választások titkosságát, másrészt jól sejthetően alkalmas volt visszaélésekre, az ajánlások utólagos visszadobására. A két eszközt ügyesen össze is kapcsolták a választójogi javaslat készítői: egyrészt az 1945 után létrejött pártok szövetségére nem vonatkozott volna a premizálás, másrészt, ha 1945-ben már létező párt lép szövetségre egy vagy több újabbal, akkor megfosztják kedvezményeitől, és neki is ajánlásokat kell gyűjtenie. Ez meg is tette a hatását, elvégre a kisgazdák gyorsan lebeszélhetők lettek a koalícióból való kilépésről, s a kisebb ellenzéki pártok (Magyar Radikális Párt, a Polgári Demokrata Párt), valamint a választásokon ezúttal önállóan induló, Barankovics István vezette kereszténydemokrata Demokrata Néppárt (DNP) is ellenérdekelt lett abban, hogy szövetséget kössön más polgári erőkkel.

A legkreatívabbnak mégis talán a választójog további szűkítésében voltak Rajk és munkatársai, valamint a munkájukra rábólintó koa­líciós politikusok. A kitelepítésre ítélt németek köre az eltelt majd két év alatt csupán bővült, sőt Rajk belügyminiszter nyíltan is megfogalmazta, hogy a magukat német nemzetiségűeknek vallók mellett a német ajkú, de önmagukat magyarként identifikáló „svábokat” is ideje lenne kitelepíteni, hiszen ők birtokolják a legjobb földeket, s kell a hely más magyar birtokosoknak, s például a Felvidékről kényszerkitelepített magyaroknak. Földet talán szeretett volna nekik juttatni Rajk, de a választójogot már sajnálta a határon átdobott több százezer magyartól – arra hivatkozott, hogy a kitelepítettek jó része „fasiszta” pártok és szervezetek tagja volt.

Formálisan persze a választójogi törvény a Magyarországon lakás cenzusával élt – akinek 1947. május 1-jén nem volt hivatalos magyar lakcíme (és egy friss menekültnek nem lehetett), azt kizárták az aktív választójogból. Ezzel együtt nem szavazhattak azok sem, akik a környező államok magyarlakta területeiről „önként” és leginkább „illegálisan” Magyarországra menekültek. A kizártak köre bővült politikai alapon, hiszen mind több társadalmi és politikai szervezetben betöltött tisztség vagy akár tagság is elegendő volt hozzá – akkor is, ha az illetőt végül igazolták. Mi több, megvonták a szavazati jogot azoktól, akik Nyugatra, pontosabban Németországba menekültek a háború végén, s csak 1945. október 31. után tértek haza. Az FKGP ugyan megpróbált szót emelni a háború végén zárt alakzatban Németországba szállított, s közben a szavazókort (akkor 20 év) elért leventékért, de Kádár János MKP-képviselő ezt így ütötte el: „Olyan nagy szerencsétlenség-e a magyar demokrácia szempontjából, ha néhány ezer ilyen parasztlevente nem fog szavazni ezen a választáson?” Más rendelkezések a választhatók körét, azaz a passzív választójogot korlátozták, személyre szabott formában. A már akkor is lex Sulyoknak nevezett törvénycikk kizárta a választhatók köréből azokat, akik a néhai kormánypártok, a Nemzeti Egység Pártja, illetve a Magyar Élet Pártja listáján kerültek be a két világháború közötti parlamentbe. 1935-ben Sulyok Dezső (valamint a 47-ben szintén szabadságpárti, a húszas évek elején még kisgazda, majd Rassay-párti Drozdy Győző) tényleg a NEP nem hivatalos támogatásával került a parlamentbe, bár néhány hónap után átlépett az ellenzéki kisgazdákhoz. Sulyoknál a markánsan antináci múlt sem számított (amiért kedvezményként 300 hold földjét megtarthatta a földreform után). Például az, hogy 1939-ben (számos nyíltan fajvédő párttársával szemben) felszólalt a második zsidótörvény ellen, és azt nem is fogadta el. Sulyok levonta a konzekvenciákat, gyakorlatilag feloszlatta a Szabadságpártot, és augusztus közepén Nyugatra emigrált. Nem egyedül: a párt feloszlását a választójogi törvény vitájában bejelentő Nagy Vince társelnök, volt károlyista politikus már ekkor Bécsben tartózkodott.

A kommunista pártnak akadt azért markánsan ellenzéki (az ő szóhasználatukkal: „reakciós”, jobboldali) kihívója Pfeiffer Zoltán személyében. A Tildy Zoltán-, majd a Nagy Ferenc-kormányokban az igazságügyi tárca politikai államtitkáraként szolgáló, ellenállói múlttal is rendelkező politikus 1947 tavaszán szakított végleg a kisgazdákkal, és júliusban saját politikai pártot hozott létre, részben a Szabadságpárt romjain, sőt annak alapszervezeteit, infrastruktúráját felhasználva. A Magyar Függetlenségi Párt sikeres szervezőmunkája, a szándékosan szűkre szabott választási kampányban produkált teljesítménye, majd választási eredményei (a legnagyobb ellen­zéki erő a DNP mellett azt részben területileg is kiegészítve, országosan pedig az ötödik legnagyobb párt lett) joggal riasztották az MKP-t. Ennek hatására nemcsak a kommunisták, de azok szövetségesei, sőt az ellenzéki radikálisok is buzgón fasisztázták a pártot… Az igazsághoz tartozik, hogy indult olyan ellenzéki párt is, a Balogh István „páter” (szintén volt államtitkár) és Parragi György újság­író, szerkesztő vezette Független Magyar Demokrata Párt, amelyről már a kortársak is azt sejtették, hogy a kommunista párt támogatásával, az ellenzék megosztására jött létre. Az igazság azonban az, hogy az ellenzék – a koa­líciós pártok legnagyobb megelégedésére – amúgy is annyira megosztott volt, amennyire csak lehetett.

 

Nem a cédula döntött

Azt követően, hogy július végén a Nemzetgyűlés is elfogadta az új választási törvényt, gyakorlatilag megkezdődött a kampány, sőt maga a választás folyamata is a választói névjegyzékek összeállításával. És az összeíró bizottságokban dolgozó pártjelöltek megtették a magukét, a kommunisták különösen tervszerűen dolgoztak. Az MKP függetlenített szervezői községre lebontva térképezték fel a szavazókat – ez alapján pontosan tudták, kit kell kihagyni, lefelejteni a választói névjegyzékből. Országos mértékben a kizártak köre az összes számításba vett választó 10 százaléka körül mozgott – de némely helyeken, mint például Budapesten, ennél lényegesen nagyobb is lehetett. Mintegy 150 ezer „sváb” állampolgárnak peticionálni sem volt módja, s a sikeresen fellebbező 114 ezer panaszosra jutott majdnem 184 ezer, akinek a panaszát elutasították. De hogyan is jártak volna sikerrel, ha a kizárások okaként olyan (például államvédelmi jelentések által alátámasztott) megfogalmazások szerepeltek, mint hogy „reakciós, jobboldali beállítottságú, templomba járó”, vagy éppen ellenkezőleg: „erkölcstelen magatartású”. Ezeket a vádakat abszurd módon dokumentumokkal kellett volna cáfolniuk az érintetteknek.

Érdekes azonban, hogy a kizárások dacára mégis 268 ezerrel többen szavaztak 1947-ben, mint 1945-ben, ami az amúgy is élénkebb választói aktivitás, no meg a kék cédulás „holt lelkek” mellett a hadifogságból nagyobb számban hazatérteknek, a részben már integrálódott menekülteknek, illetve a választókort elérő fiatal generációnak tulajdonítható. Az 1947-es választás emellett nem véletlenül kapta a kékcédulás előnevet: a hamis választói névjegyzékkivonatokkal (ezekkel lehetett szavazni, ha valaki a választás napján nem a lakhelyén tartózkodott) való manipulálás tényleg befolyásolta a végeredményt. Egyes becslések szerint több mint 100 ezer, maximum 200 ezer kékcédulás szavazatot is leadhattak, főleg a kommunista párt jól szervezett aktivistái, kisebb részben a szocdemek. Ugyanakkor például Péter Gábor, a BM Államvédelmi Osztá­lyá­nak parancsnoka saját jelentésében csupán 62 981 ilyen voksról tudott.

Ám a kékcédulázás leginkább a pofátlansága miatt lehetett e választás legjellemzőbb mozzanata – az eredmények alakulását sokkal inkább a választói névjegyzékkel való törvényes és törvénytelen manipulációk, valamint a szintén arcátlan premizálási rendelet gondoskodott. De még ilyen körülmények között is a leadott szavazatok 22,3 százalékát szerezte meg csak az MKP, amelynek így – a premizáláson felül – adminisztratív eszközökkel kellett biztosítania, hogy legszűkebb szövetségeseivel (szocdemek, parasztpártiak) Baloldali Blokként többségbe kerülhessen az Országgyűlésnek átkeresztelt parlamentben. Éppen ezért fordult a kommunista párt koalíciós partnereivel együtt a Választási Bizottsághoz a Magyar Függetlenségi Párt (MFP) mandátumainak megsemmisítése érdekében – arra hivatkozva, hogy a párt a választások előtt hamis ajánlásokat nyújtott be. Az MFP hiába hivatkozott arra, hogy ezeket az ajánlásokat egyszer már elfogadták, ezért nem is kértek pótlólag további, szintén rendelkezésükre álló aláírásokat. Az sem sokat számított, hogy 670 ezren leszavaztak a pártra, ezért nem igazán életszerű, hogy ne tudtak volna 16 750 ajánlást összeszedni. A Baloldali Blokk pártdelegáltjai által dominált Választási Bizottság, miközben az ellenzéknek a szemérmetlen csalások és a névjegyzékkel való durva manipulációk miatt benyújtott, jól megalapozott petícióit lesöpörte az asztalról, a kormánypártok kifogásait elfogadta. A Választási Bíróság ennek nyomán 1947. november 20-án az MFP valamennyi képviselőjének mandátumát megszüntette, az Országos Nemzeti Bizottság javaslatára pedig a kormány (személyesen Rajk miniszter) feloszlatta a pártot. Pfeiffer addigra már belátta, hogy vége mindennek: az ellene megindult kampány és a mentelmi jogának felfüggesztése után folyamatba helyezett koncipiált eljárás elől James McCargar amerikai diplomata segítségével a családjával együtt november 4-én Nyugatra menekült.

Az illusztrációk a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár gyűjteményéből (valasztasi­rop­lap.hu) származnak.