Az elképzelt forradalom - Miért riogat zavargásokkal a kormány?

A kormány áprilisban, a lex CEU benyújtásának idején kezdett el heti szinten arról beszélni, hogy az ellenzék minden eddiginél durvább választási kampányra készül. A folyamatos hangulatkeltés júliusban ért el új magasságokba, amikor Kövér László megjósolta: „Az ősszel leplezetlen koalíció jöhet létre a magyarországi ellenzék és a Soros-féle szervezetek között, hogy utóbbiak a demokrácia intézményrendszere elleni nyílt támadásokkal, utcai zavargásokkal gerjesszenek hangulatot a választások előtt. Megpróbálnak majd egy olyan hangulatot kialakítani, amiben mindent fölülír a polgárháborús pszichózis.” Az elmúlt két hét alapján pedig úgy tűnik, hogy a zavargás lesz az ősz egyik legfelkapottabb politikai terméke. Mint ismeretes, a kormány álláspontja szerint Soros György migránsok millióinak betelepítésével akarja megdönteni a nyugati civilizációt, és most kiderült, hogy ehhez fogja felhasználni az utcai erőszakot is. Ezt többek között Rogán Antaltól tudjuk, aki Kötcsén leplezte le az amerikai spekuláns szándékait: „A terv lényege, hogy elhárítsák az útból a Magyarország déli határainál álló kerítést. Ez a kampányban valószínűleg éles küzdelemhez fog vezetni, ezért én akár olyan eszközökre is számítok, amelyekkel még nem találkoztunk magyar választási kampányban: utcai zavargásokra és hasonló akciókra.”

A fenti kommunikációs kampány állandó hivatkozási pontja a Gulyás Márton neve alatt futó Közös Ország Mozgalom, amely az ellenzéki pártokkal közösen dolgozna ki egy igazságosabb választási rendszert. Ők ugyanis kilátásba helyezték, hogy ha a kormány nem hajlandó változtatni a választási törvényen, akkor a polgári engedetlenség eszközeit is bevetik. Azt természetesen Orbán Viktor is pontosan tudja, hogy ezek milyen távol állnak az utcai zavargásoktól, hiszen az egyik legemlékezetesebb ilyen akciót, a 2007-es Kossuth téri kordonbontást éppen ő vezette. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója erre alighanem nem emlékszik, hiszen a Hír Tv-nek így nyilatkozott: „Magukat civil szervezetnek mondó, valójában Soros szolgálatában álló szervezkedések próbálkoznak utcai zavargásokkal. Amikor Magyarországon polgári engedetlenséget hirdetnek vagy erről beszélnek, és belengetnek erőszakot – erre láttunk és hallottunk példákat az utóbbi hónapokban –, akkor valami hasonlóra lehet számítani.”

Fotó: Németh Dániel

Amikor pedig kiderült, hogy a Közös Ország Mozgalom meghívására a Parlamenttel szemben felállított Agórán tart előadást Srđa Popović, számos ellenállási mozgalom tanácsadója szerte a világon, megszületett az új mumus. Rogán Antal nem mondta ki a nevét, de egyértelműen rá utalt múlt csütörtökön az ATV-ben, amikor elmondta: „Soros támogatásával zajlik egy felkészülés a polgári engedetlenségre, ami könnyen erőszakos zavargásokba csaphat át, mint Szerbiában és Macedóniában. Azok a külföldiek, akik Magyarországra érkeznek előadásokat tartani polgári engedetlenségről, Szerbiában és Macedóniában utcai zavargásokba torkolló akciókban vettek részt.” Csütörtöki előadása után a kormányzati propaganda összehangolt támadást indított Popović ellen: csak a Magyar Idők honlapján egyetlen délelőtt három cikk jelent meg a piszkos ügyeiről és az anarchiáról, ami a nyomában jár.

A „hivatalos pusztító”

Srđa Popović annak az Otpor! nevű szerb diákmozgalomnak volt az egyik alapítója és vezetője, amely kulcsszerepet játszott Slobodan Milošević leváltásában. Sok társához hasonlóan őt is bebörtönözték rövidebb időre, de ez nem törte meg a mozgalom lendületét. Bátor, de békés, sőt sokszor humoros akcióikkal felrázták a társadalmat, és sikerült elérniük, hogy az ellenzék egyetlen közös jelöltet állítson, aki 2000-ben leváltotta Miloševićet. Ha azt gondolná az olvasó, hogy egy tömeggyilkos kommunista diktátor megbuktatása még a magyar kormányoldalon is tiszteletet vált ki, akkor téved. Mint a fenti idézetből kitűnik, az Otpor! tevékenységét Rogán Antal erőszakos zavargásnak, a Magyar Idők „Soros György balkáni befolyásszerzésének” nevezi, Popovićot pedig „hivatalos pusztítónak”.

Abban kétségkívül igazuk van, hogy az Otpor!-t annak idején támogatták Soros alapítványai, ahogy az amerikai kormány is – ami a NER-ben ugyebár megbocsáthatatlan. Az érvelés ott kezd visszaütni, hogy az Otpor! és általában a szerb ellenzék másik jelentős támogatója az első Orbán-kormány volt. A 444.hu szedte elő a régi Origo két évvel ezelőtti cikkét, amelyben Németh Zsolt akkori külügyi államtitkár büszkén mesél arról, hogy az Orbán-kormány „a szó legjobb értelmében hátországot biztosított a Milošević-ellenes erőknek”. Zoran Đinđićet, Popović mentorát fogadta Orbán Viktor is, és a későbbi szerb miniszterelnökkel annak 2003-as meggyilkolásáig nagyon jó viszonyban maradt. Németh azt is mondta, hogy „ebben az időszakban megfordultak Magyarországon a szerb ellenzék emblematikus vezetői”, és köztük voltak az Otpor! tagjai, „akiket itt készítettek fel a rezsim megdöntésére”. Vagyis a Fidesz egy olyan mozgalmat démonizál és egy olyan aktivistát vádol külföldi beavatkozással, amelyet és akit maga is segített külföldről – amúgy igen helyesen.

Milošević bukása után a biológus végzettségű Popović parlamenti képviselőként és miniszterelnöki tanácsadóként foglalkozott környezetvédelmi kérdésekkel. Amikor arról kérdeztem, mennyire volt sikeres politikusként, először keserűen felnevetett, aztán mondott egy-két szabályozást, amelyek kicsit javítottak a szerinte ma is szörnyű állapotban lévő szerb környezetvédelmen. Đinđić halála után kiszállt a pártpolitikából, és egyik otporos társával megalapította a Canvas (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies) nevű szervezetet. Ez workshopokat tart olyan csoportoknak, amelyek békés eszközökkel szeretnének társadalmi változásokat elérni. A vádaskodások miatt fontos hangsúlyozni, hogy Popović csak erőszakmentes megoldásokat kínál, nem ő találja ki az ügyfelei programját, és közvetlenül nem vesz részt az eseményekben, pusztán a saját tapasztalatai alapján próbál ötleteket adni (módszereikről lásd keretes írásunkat). Jórészt autoriter rezsimek által uralt országokból keresik meg, ezért ügyfeleivel sokszor konspiratív módon kell találkoznia, de adott már tanácsot az amerikai kapitalizmus igazságtalanságai ellen tüntető Occupy Wall Street mozgalomnak is, a Canvas oktató anyagai pedig nyilvánosak és ingyenesek.

Vigasság és módszer

Hogyan lehet tejberizs, Lego figurák és más erőszakmentes eszközök segítségével közösségeket mozgósítani, diktátorokat megbuktatni vagy egyszerűen megváltoztatni a világot – ez az alcíme Srđa Popović nemrég magyarul is megjelent könyvének, amiből már sejthető, hogy könnyen olvasható, sztorizós szöveggel lesz dolgunk. Míg az alcím meglehetősen pontos, a cím – Útmutató a forradalomhoz – félrevezető: Popović történetei korántsem csak forradalmakról szólnak, hanem inkább az aktivizmusról általában. Legfontosabb tanácsai nem különösebben meglepők, de a történelem bizonyította hatásosságukat. A sikeres mozgalom felépítésének lépcsőfokai szerinte a következők: 1. Hozz létre egységes és összetartó szervezetet; 2. Készíts részletes terveket; 3. Találj magadnak egy olyan harcot, amelyet megnyerhetsz. Utóbbi annyit tesz, hogy nem a nagy célokkal, a hangzatos elvekkel kell kezdeni, hanem olyan érthető, szerethető ügyekkel, amelyekben sikert lehet elérni. Örök példája Harvey Milk, aki a melegek jogaiért akart harcolni, de azzal jutott be a San Franciscó-i képviselő-testületbe, hogy hadat üzent a várost elborító kutyaszarnak. Popović alapvetése még, hogy mindig békésnek kell maradni, és nemcsak azért, mert az erkölcs ezt diktálja, hanem mert fegyveres akciókba nem lehet szélesebb tömegeket bevonni. Nem véletlen, állítja, hogy a békés ellenállásnak statisztikailag kétszer annyi esélye van a sikerre, mint az erőszakosnak. Másik védjegye a humor, amely szerinte minden diktatúra nemezise. Kedvenc példája, amikor az Otpor!-ral felfestették Milošević parodisztikus képét egy hordóra, majd kirakták az utcára egy baseballütő társaságában azzal a felirattal, hogy „Verd be a képét mindössze 1 dinárért!”. Hamarosan sor állt a hordó előtt, és zengett az utca az ütésektől. A rendőrség mégsem tehetett semmit, hiszen egy hordó ütlegelése még az akkori Szerbiában sem volt büntethető – ezért a rendőrök kénytelenek voltak a hordót „letartóztatni”, vagyis a kaján fotóriporterek orra előtt elszállítani a helyszínről. Állandó intelme még, hogy a mozgalomnak legyen világos jövőképe, és ne csak valami ellen, hanem valamiért agitáljon. De a leggyakoribb tévhit, a legáltalánosabb tévedés, amiről majdnem minden ügyfelét neki kellett lebeszélnie, az nem más, mint hogy „nálunk ilyen nem történhet”.

Popovićot az arab tavasz egyik kulcsfigurájaként tartják számon, mivel Tunéziában, Libanonban és Egyiptomban is képezte az ellenállókat. A Mubarak-rezsimet megdöntő egyik mozgalom, az Április 6. aktivistáit Belgrádban tanították meg arra, hogyan kezeljék a rendőri erőszakot, és hogyan mozgósítsanak tömegeket. Egyiptomban most újra diktatúra van, de az arab tavasz kudarcait azért túlzás lenne Popović nyakába varrni, hiszen ő a mozgósításhoz ad tippeket, nem a kormányzáshoz. A Maldív-szigetek is felemás történet: 30 évnyi elnyomás után Popović protezséje nyerte az első szabad elnökválasztást, de megpuccsolták, és most a régi diktátor féltestvére van hatalmon. A Canvas dolgozott Irán, Jemen, India, Kína, Szíria, Zimbabwe és Mianmar ellenállóival, de a mi történetünk szempontjából érdekesebb, hogy első ügyfelei között ott voltak azok a grúziai és ukrajnai fiatalok, akik békés tüntetésekkel buktatták meg országuk oroszbarát, autoriter vezetőit.

Színes forradalom: a KGB démona

A sajtó nagy része és a közvélemény most csodálkozik rá a Fidesz zavargásos retorikájára, pedig az régóta folyik búvópatakszerűen – és a forrását sem nehéz beazonosítani. Megértéséhez viszont vissza kell mennünk az időben 1956 októberébe.

Jurij Andropov a szovjet követség ablakából nézte végig a pesti forradalmat. A KGB későbbi vezetőjében és a Szovjetunió még későbbi főtitkárában állítólag ekkor alakult ki az a fóbia, amelyet Christopher Andrew cambridge-i történészprofesszor Andropov „magyar komplexusának” nevez. Ennek veleje, hogy a demokratikus jelszavak hangoztatása és az utcai tüntetések létében fenyegetik a kommunista rendet, és azok mögött mindig a nyugati hatalmak, leginkább az amerikai titkosszolgálatok állnak. A magyar komplexus Andropov utódja és nagy tisztelője, Vlagyimir Putyin regnálása alatt sem oldódott. A folytonosságra keresve sem találhatnánk jobb példát, mint amikor tavaly október 23-án az orosz állami tévé az ’56-os forradalmat a CIA-ügynökök által feltüzelt náci csőcselék tombolásaként írta le, és egyben a 2000-es évek színes forradalmainak előképeként („főpróbájaként”) jelölte meg. Az orosz kormányzati álláspont szerint az általuk egységesen színes forradalmaknak nevezett megmozdulások (a 2003-as grúziai és a 2004-es ukrán forradalomtól kezdve az arab tavasz eseményein át a szíriai felkelésig) egytől egyig a CIA oroszellenes akciói. Nem csoda tehát, hogy a grúziai és ukrán felkelőknek mintát és tanácsot adó Popovićot az orosz propaganda ott üti, ahol éri. Putyin két évvel ezelőtti nyilatkozata szerint a színes forradalmak jelentik a világbékére leselkedő legnagyobb veszélyt, és a 2015-ös orosz nemzetbiztonsági stratégia óta ezeket hivatalosan is külföldi támadásoknak tekintik – amelyek adott esetben Oroszország fegyveres beavatkozására is ürügyül szolgálhatnak.

Majdan tér: a valóra vált rémálom

Fotó: Makszim Sipenkov / MTI/EPA

Ezt a narratívát a második ukrán forradalom kibontakozása, vagyis 2014 óta az orosz információs hadviselés az egész világon terjeszti. A koncepció ekkor tűnt fel először olyan orosz befolyás alatt álló magyar szélsőjobboldali portálokon, mint a Kuruc.info és a Hídfő.ru – és ezzel egy időben a fideszes sajtóban is. Az akkori első számú pártlap, a Magyar Nemzet két cikkcíme – Kijevi forgatókönyvet kapunk nyugati producerrel? és Az amerikai kormány Magyarországon is színes forradalmat akar? – remekül összefoglalja a fő állítást. Vagyis a Majdan téri tiltakozásokat a CIA szervezte, akárcsak a netadós tüntetést, amellyel az Egyesült Államok akarta megdönteni Orbán Viktort.

Ez a koncepció tért vissza idén áprilisban, csak a CIA és az – Orbán Viktor szívéhez ideiglenesen közelebb kerülő – amerikai kormány helyére a mindenhová beilleszthető Soros György lépett. Az összeesküvés-elmélet, amelyet a netadó idején még csupán néhány, az orosz szempontokra – hogy is mondjam – régóta fogékony újságíró kiabált a pártvonalról, mára a kormány politikájának központi eleme lett.

De mire jó ez?

Az orosz dezinformáció terjesztésével természetesen fontos helyeken lehet jó pontokat szerezni, de a Fidesz vezetői maguktól is és régóta hajlamosak külső beavatkozástól tartani. Eldönthetetlen, hogy ezek valós paranoiák vagy cinikus marketingkampányok, de ennél fontosabb, hogy vajon mi lesz a hatásuk?

A fenti panelek ugyanis még a mai mezőnyben is kirívóan sok önellentmondást és morális buktatót rejtenek. Külföldi befolyásolással vádolni egy aktivistát, akit éppen Orbánék segítettek külföldről a kormánybuktatásban; beleállni egy olyan összeesküvés-elméletbe, amely az ’56-os forradalom gyalázásán alapul; az oroszok által támogatott diktátorok pártját fogni a demokráciáért harcoló fiatalokkal szemben – ez mind kockázatos vállalkozás.
A stratégia értelme a félelemkeltés lehet, méghozzá két irányba. Elemzői közhely, hogy Orbán régóta a veszélyérzet állandó fenntartásával akarja egyben tartani szavazói táborát, és a „Soros-tervvel” való ijesztgetés még jobban működik, ha az utcai erőszak rémképei társulnak hozzá. Másrészt Orbán ezzel a kampánnyal előre meghatározza a jövőbeli tüntetések és az esetleges polgári engedetlenségi akciók értelmezési keretét – egyben üzen is az ellenzéknek, hogy azokat erőszakként fogja kezelni.

„Orbán Viktor volt az én Don Quijotém”

Srđa Popović aktivista

A kormány új főellensége ötvennél is több ország demokrata ellenállóit oktatta, akik közül többen megváltoztatták a történelmet. Ezért nevezte a Guardian a „globális forradalom titkos építészének”, a Foreign Policy pedig a világot leginkább befolyásoló 100 gondolkodó egyikének.

Magyar Narancs: Mit szól hozzá, hogy Rogán Antal propagandaminiszter gyakorlatilag közellenségnek kiáltotta ki?

Srđa Popović: Meglepett, de azért nem nagyon. Nem számítottam ekkora hírverésre, nem gondoltam volna, hogy a csütörtöki könyvbemutatómra 250 ember jön el és hét kamera veszi, ahogy beszélgetünk. A miniszter mondatai tehát reklámnak biztosan jók voltak. Ami a tartalmukat illeti: kétségkívül legyezgeti a hiúságomat, ha azt feltételezik rólam, hogy emberek millióit vagyok képes megmozgatni, de ez nonszensz. Nem is ez a célom – hanem az, hogy megtanítsam az embereket, hogyan éljenek a lehetőségeikkel. Persze, nem véletlenül idézem mindig Howard Zinnt, aki azt mondta, hogy „az oktatás veszélyes lehet – és annak is kell lennie”. Vagyis ha megtanítom az embereket, hogyan vonják felelősségre a hatalmat, az megijeszti azokat, akik nem szeretnék, ha felelősségre vonnák őket. Nem reagálnék hosszabban a miniszter vádjaira, túl azon, hogy kijelentem, nem mond igazat. Ellenben szívesen küldök neki egy példányt a könyvemből, hogy tanulhasson belőle. Az ilyen összeesküvés-elméletekről amúgy nem érdemes sokat beszélni; ez olyan, mintha egy 25 évvel ezelőtti, elvesztett focimeccset tárgyalnánk meg újra meg újra.

MN: De az sem igaz, hogy tanácsokat ad vagy workshopokat tart magyar csoportoknak? Hiszen ez a munkája.

SP: Soha nem dolgoztunk magyar ügyfelekkel.

MN: Ha már senki nem kérte ki a véleményét, akkor hadd kérdezzem meg a mai magyar politika egyik központi problémájáról. A választók többsége kormányváltást szeretne, de az ellenzéki pártok megosztottak, és külön-külön egyiknek sincs esélye. Az Otpor! hasonló helyzettel szembesült a 2000-es választás előtt…

SP: 19 ellenzéki párt volt! 19!

MN: Mihez kezdtek velük?

SP: Meg kellett zsarolni őket. Ez így durván hangzik, de kifejtem. Először is azt kell tisztázni, hogy a politika nem csak a pártokról szól. Szükség van rájuk, mert demokratikus keretek között a kormányokat csak választásokon lehet leváltani, de ők csak az egyik szelete a pizzának. A mi stratégiánk az volt, hogy először társadalmi egységet hozunk létre a pártok nélkül. Mindenkinek elmondtuk, mit nyerne a változással. A városi értelmiségnek szabadságjogokat ígértünk. Az üzletembereket ez nem érdekelte, de nekik belengettük az európai normarendszert. A harmadik nagy vállalásunk az volt, hogy békét kötünk szomszédainkkal, ami a nyolcévnyi háborús propaganda, rasszista démonizálás után meglehetősen radikális program volt – viszont ezzel magunk mellé állítottuk a katonaságot és a menekülteket. Világossá tettük, hogy e célok eléréséhez az első lépés Milošević leváltása. Mindezt az után, hogy különböző ötletes akciókkal népszerűvé tettük az Otpor!-t: sokkal több embert tudtunk mozgósítani, mint bármelyik párt. Ezért tudtuk rákényszeríteni őket, hogy egyetlen elnökjelöltet állítsanak közösen, méghozzá nem a legerősebb párt vezetőjét, hanem azt a politikust, akit a felmérések szerint a legtöbben el tudtak fogadni. A tanulság az, hogy először a különböző társadalmi csoportoknak kell összefognia, és ez óhatatlanul magával hozza a pártok összefogását.

MN: A könyve megjelenése alkalmából küldött videoüzenetben említi, hogy korábban találkozott már Orbán Viktorral. Hogyan és mikor?

SP: ’94-ben vagy ’95-ben. Ez még az Otpor! előtt volt, amikor politikai apám és barátom, Zoran Đinđić Demokrata Pártjában lettem az ifjúsági tagozat elnöke. Ez akkoriban amolyan liberális, értelmiségi, kicsit balos pártnak számított, és én azt a feladatot kaptam, hogy utazzak nyugatra, és találkozzak a rokon lelkű pártok vezetőivel, építsek kapcsolatokat, tanuljak. Orbán Viktor volt az én Don Quijotém. Tetszett az elszántsága, a gondolkodása. Úgy néztem rá, mint az első diákmozgalmi vezetőre, aki üldözött ellenállóból sikeres parlamenti politikus lett. Amikor hazatértem Budapestről, mindenkinek elmondtam: látjátok, ha nekik sikerült, nekünk is fog.