Diákok védik az egyetemi autonómiát

Az őrzők

Belpol

Kétszáz diák védelmezi a 155 éves Színház- és Filmművészeti Egyetemet a kormányzati önkénnyel és a teljhatalmat kapott Vidnyánszky Attilával szemben, aki szerint nem elég keresztényi-nemzeti a képzés. A diákok pár nap alatt több ezer szimpatizánst állítottak szabadságharcuk mellé – végigkísértük a Vas utcában az egyetemfoglalás első hetét.

„Amíg nem teljesülnek a követelések, a tanév nem indulhat el” – mondja szeptember 6. napsütéses vasárnapján a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) Szentkirályi utcai épülete előtt tartott sajtótájékoztatón egy diák. A felmondási idejét töltő Upor László rektorhelyettes pár perccel később ugyanott az egyetemfoglaló diákokkal egyetértésben egy héttel eltolja a tanév kezdetét. Ugyanezekben az órákban sajtóbecslések szerint mintegy tízezer fős tömeg gyülekezik a főváros csomópontjain, hogy Budapest történetének talán leghosszabb élőláncát megalkotva karneváli hangulatban kézről kézre adva juttassák el az egyetemi autonómiát, a képzés és kutatás szabadságát, ideológiai függetlenségét deklaráló alapdokumentumot, a Magna Charta Universitatumot a Parlamenthez, hogy ott egy elsőéves hallgató az „SZFE-s himnusz”, a Titkos egyetem közös eléneklése után elhelyezze a főlépcső egyik kőoroszlánjának lábaihoz. A beszédek és színpad nélküli, jóformán fél Budapestet behálózó euforikus hangulatú megmozdulást a tömeg az igazi Himnusz eléneklésével zárja.

A Hegedűs D. Géza színész osztályába egy hónapja felvételt nyert Szőke Abigéllel egy nappal korábban beszélgettem a Vas utcában, mielőtt elsietett, hogy őrséget állhasson az SZFE-épület előtetőjén. „Sokan mondják körülöttem, hogy azért nem akarnak aktív szerepet vállalni, mert félnek, például attól, hogy beskatulyázzák vagy ellehetetlenítik őket. Bennem azért nincs félelem, mert ha ez így van, akkor úgysem akarnám ezt csinálni. Csöndben maradni nem fogok, azért, mert féltem magam, ha csak úgy lehetek színész, hogy belém fojtják a véleményemet, akkor köszönöm szépen, nem kérek ebből. Borzasztó, ami történik, és minden tanár felmondása olyan, mintha kidurranna egy az egész házat az égben tartó lufik közül, mint a Fel! című animációs filmben. De én mindenképpen tanulni fogok, bármilyen formában, ha kell, megszervezem magamnak” – mondja, inkább derűs, mint dühös hanglejtéssel.

 

Zsákutcabáltól élőláncig

A Magyar Távirati Iroda a gigantikus élőláncról késve és szűkszavúan számol be, nem így az egyetemet fenntartó alapítvány Vidnyánszky Attila vezette kuratóriumának közleményéről, amelyben Upornak odaszúrva – „ne meneküljenek az oktatók a felelősség elől” – a vezetést és a diákságot is az oktatás megkezdésére szólítja fel. Ugyanezen a napon Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter a Hír Tv-ben Bayer Zsoltnak azt mondja, hogy a diákok valójában az állami felügyeletért tüntetnek, amit megtehetnek, mert nem lövetik ki a szemüket, mint Gyurcsány tette, a kuratórium pedig előbb-utóbb máshol fogja elkezdeni a tanítást azoknak, akik tanulni akarnak. Amikor egy egyetemfoglaló tőlem értesül a miniszter által mondottakról, rávágja: „Kötve hiszem.” Egy másik hallgató, Heppes Áron másnap a Klubrádióban kéri ki magának a miniszter infantilizáló szavait és az intézményre zúduló értelmetlen rágalmakat.

Az SZFE körüli viták és az egyetemi autonómia kormányzati ledózerolása hónapokkal ezelőttre nyúlik vissza, de az események szeptember első hetében csúcsosodtak: az egyetem legfőbb döntéshozó szerve, a szenátus lemondása utáni Vas utcai „zsákutcabál” pár óra leforgása alatt egyetemfoglalássá alakult, reggelre megjelent az épületen a vágyott, de nem megélhető szabadság szimbólumává vált piros-fehér szalag. Az egyetemfoglalók közül a forgatókönyvíró-képzésre járó, másodéves Szurdi Panni reggel az ATV stúdiójában élőben közli a meglepett Vujity Tvrtkóval, hogy mostantól az épületbe csak diákok engedélyével lehet belépni – Vidnyánszkyt pedig nem akarják beengedni. Azóta mintegy 70–150 diák tartja blokád alatt az épületet, és a hét közepétől egyre többen vannak. A Vas utcai épület homlokzata szinte azonnal utcai színpaddá alakult, a járókelők, turisták, szimpatizánsok így egyszerre nézői is egy sajátos előadásnak. A bejáratnál őrség felügyeli a ki-be járást, fogadják az adományokat – láttam átvenni hűtőt, pizzát, mások virágot tűztek az épületre –, és mérik a belépők testhőmérsékletét, ugyanis saját vírusprotokollt dolgoztak ki a foglalók. Délutántól estig mindennap őrszemek váltják egymást a már említett szabadtéri színpadon, vagyis az előtetőn – végzett és jelenlegi hallgatók, felmondott és maradó oktatók, szimpatizánsok álltak itt őrt, Nagy Ervintől Bezerédi Zoltánon és Mucsi Zoltánon át Máté Gáborig sokan demonstráltak szótlan-mozdulatlan jelenlétükkel. Az egyetemet 27 év tanítás után otthagyó Máté Gábor őrsége alatt a valaha nála végzett összes diák adott szerenádot könnyek között az utcában a hála és tisztelet jeléül. Aki ott volt, nehezen felejti az összetett performanszot: Máté némán állt odafönt, egyedül az előtetőn, a lepedőnyi „free szfe” molinó alatt, fekete ingben-maszkban, alatta az éneklő volt és jelenlegi diákjai, még feljebb az épület ablakaiban, teraszain pedig az egyetemfoglalók sorakoztak fel, az egyik kollégiumi szoba teraszán neonfelirat: NO SILENCE. A felirat – ami egyébként véletlenül felidézi a távozó indexesek visszatérő mondatát – eredetileg egy színdarabhoz készült, ugyanúgy, mint a Titkos egyetem dal: Lelkes Botond színészhallgató a Zsámbéki–Fullajtár-osztály vizsgaelőadásához írt egy verbunkot, amely a Hej, a titkos szerelem népdallal zárult, csak éppen szerelem helyett egyetemmel. A dal először a zsákutcabálon hangzott el, az egyetemfoglalás hetében a hallgatók elénekelték a Katona és az Örkény Színház előadásai után, és 6-án már a tömeg énekelte a Kossuth téren. Botond egyébként továbbra is Zsámbéki–Fullajtár-osztályként hivatkozik az osztályára. „Amit ezekben az években tanultunk Zsámbékitól, már nem vehetik el” – mondja.

„Amikor repkedtek a megalázó, durva vádak rólunk és a tanárainkról, elkezdtünk páran azon gondolkozni, milyen akciókkal lehetne megvédeni a szakmaiságot, hogyan lehetne úgy kiállni, hogy abba ne lehessen belekötni. Azóta folyamatosan jelentkeznek diákok, színészek, rendezők, jövő csütörtökig tele a tető” – meséli Sándor Dániel Máté ötödéves színházi rendező, az őrszemprojektet kitaláló akciómunkacsoport tagja. Sándor Dániel Máté több tanára mondott fel: „Szinte üres az órarendem, fogalmam sincs, hogyan kezdődhetne el a tanévem. Szörnyű helyzet, a következő hetekben még a távozó vezetés gyorsan próbáljon meg összeszedni olyan tanárokat, akik a Vidnyánszky-kuratórium alatt is vállalják a tanításunkat?”

A blokád első hetében az Iványi Gábor lelkész vezette Oltalom Karitatív Egyesület szervezett szimpátiatüntetést a diákok mellett és a mélyszegélységben élő gyerekek felzárkóztatásán dolgozó civil szervezetek állami forrásainak megvonása ellen – ezt a megmozdulást a diákok az épületből követték. Ezekben a napokban Vidnyánszky kommunikációja a bejáratott kormányzati (amúgy szélsőjobbos) panelekkel lett teli, nemzetközi hadseregről és kiterjedt háttérhatalomról beszélt, talán nem függetlenül attól, hogy másnap robbant a hír: a neves berlini társulat, a Berliner Ensemble az SZFE-ügy miatt lemondta a Vidnyánszky Nemzeti Színházában tartandó fesztiválon a szereplését. A fontosabb híreket az Ódry Színpadon beolvassák a diákok, ezt a fejleményt a beszámolók alapján előbb döbbent csend, majd kitörő taps fogadta.

A szimbolikus és fizikai térfoglaláson és tömegtüntetésen kívül a diákok elérték az oktatás leállását, legalábbis egy hétre biztosan – de mit akarnak a diákok és hogyan navigálta magát ebbe a helyzetbe a kormányzati szándékot megtestesítő Vidnyánszky Attila?

 

Az út a demonstrációkig

Az SZFE körül akkor kezdtek sűrűsödni a viharfelhők, amikor Gothár Péter zaklatási botrányát meglovagolva a kormányközeli propagandasajtó támadást indított az intézmény és vezetése ellen annak ellenére, hogy az egyetem belső vizsgálatán nem derült fény semmilyen zaklatásos esetre. „Nem jó jel” – nyilatkozta már akkor Upor. Ahogy az sem volt jó jel, hogy bár M. Tóth Géza megbízatásának lejárta után a szenátus megválasztotta Uport rektornak, a fenntartó Innovációs és Technológiai Minisztérium egyszerűen nem terjesztette fel Áder Jánoshoz, így hivatalos rektori kinevezése sem történhetett meg. A folyamat hátterében a felsőoktatás „privatizációja” (azaz fideszesítése) és az egyetemek alapítványi fenntartásúvá alakításának kormányzati programja áll: ezen már átesett a Corvinus és a jövő év elejéig átesik további nyolc intézmény. Az alapítványok kuratóriumait jórészt Fidesz-politikusokkal és a holdudvarhoz tartozó üzletemberekkel töltötték fel. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen például éppen idén nyáron zárult le az átalakítás négyéves folyamata, és ugyanez vár a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, a Magyar Táncművészeti Egyetemre és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. A rektorok korábbi álláspontja szerint ez önmagában nem feltétlenül elfogadhatatlan, de a határidők a modellváltásra drasztikusak és kivitelezhetetlenek voltak. Az SZFE esetében különösen: amikor a 2021. januári időpont halasztását kérte az egyetem vezetése, a minisztérium 2020. szeptember 1-jére hozta azt előre. Május 26-án éjjel Semjén Zsolt terjesztette be a vonatkozó törvényjavaslatot, erről az egyetem már csak a sajtóból értesült. Ekkorra már a minisztérium és az egyetem közötti kommunikáció teljesen összeomlott, az Upor és Bódis József felsőoktatásért felelős államtitkár közötti levelezés megszakadt – nem mintha valódi párbeszéd zajlott volna addig is.

Mi a lényegi különbség a két modell között? Az állami fenntartás az egyetem belső ügyeiben széles jogköröket ad a legfőbb döntéshozó szervnek, a diákokból, oktatókból, egyetemi vezetőkből álló szenátusnak. Az alapítványi fenntartás viszont lehetővé teszi, hogy a vagyonkezelőként működő alapítványnak a minisztérium által kijelölt kuratóriumához rendelje a szenátus jogköreit. A kuratórium összetételére az SZFE tett konkrét javaslatokat, ám azokat a minisztérium figyelmen kívül hagyta, beültette Vidnyánszkyt az elnöki székbe – és így került be Bacsa György, a Mol ügyvezető igazgatója, Lajos Tamás operatőr-producer, Rátóti Zoltán színész-rendező és Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója.

A kuratórium jóformán csak véleményezési jogot hagyott a szenátusnak, erre válaszul oszlatta fel magát a testület, Upor, valamint Németh Gábor rektori tanácsadó, Bagossy László intézetvezető, továbbá Balázs Gábor intézetvezető. Vagyis az egyetem vezetősége lemondott pozíciójáról, de az ügyeket szeptember végéig még viszi.

A diákság az első tiltakozást a modellváltás ellen június 21-ére szervezte a Vas utcában. „Nézzetek körül, és emlékezzetek rá, hogy ami most történni fog, az annak ellenére történik, hogy a színház- és filmművészet jelentős alkotói, tanárai és az egyetem diáksága tiltakozását fejezte ki! Ez ma a mi országunk” – mondta akkor, még Vidnyánszky kinevezése előtt Székely Kriszta, a Katona rendezője. A törvényt július 3-án szavazta meg a parlamenti többség, miközben a téren a diákság az „első figyelmeztetés” nevű megmozduláson éppen népdalokat énekelt és táncolt. Ekkor már keringett egy ideje a sajtóban Vidnyánszky nyilatkozata, miszerint „megszólították” az egyetemet fenntartó alapítvány vezetésére, de csak augusztus elején lesz hivatalos a teljes kuratórium. Elkezdtek felmondani az oktatók, mások mellett Gáspár Máté, Zsámbéki Gábor, Enyedi Ildikó, Székely Gábor, Ascher Tamás, Pelsőczy Réka, Máté Gábor, Meczner János, Bárdos András – hiába Vidnyánszky ígérete, mely szerint mindenki maradhat, a kuratórium engedi a futó képzéseket, csak mellettük esetleg majd újakat indít.

Úgy tűnik, ezt a kijelentés címzettjei nem hiszik el Vidnyánszkynak, így a hallgatók sem. Követeléseik az egyetemi autonómia visszaállítását és annak garantálását célozzák. Mivel a diákok eleve feltételként szabták a modellváltáshoz, hogy az alapítvány kuratóriuma tagságának többségét az egyetem szenátusa adja, illegitimnek tartják a kuratóriumot, így párbeszédet sem folytatnak vele. Az egyetemfoglalók követelik egyebek mellett a kuratórium lemondását, az alapító jogok továbbadásáról szóló határozat visszavonását, a szenátus jogköreinek visszaállítását, valamint azt, hogy a „privatizáció” során az állam ne vonulhasson ki teljesen az egyetem finanszírozásából. Az általam megkérdezett diákok mind azt mondták: ugyan nem tudják, mit hoz a holnap, de ők elszántnak látják a közösséget, és hosszan tartó blokádra készülnek.

 

Nincs hova

„Akármi is történik velünk szeptember egytől, a lényegi kérdések már eldőltek. Mindegy, hogy lesz-e tisztogatás vagy sem, lesz-e cenzúra a vizsgaelőadásokon vagy sem, szempont lesz-e a politikai hovatartozás a felvételin vagy sem. A lényeg, hogy ha szükség lesz rá, vagy valaki gondol egyet, akkor simán lehet. Eddig ugyanis mindent sikerült keresztülvinni rajtunk és másokon, az átgondolt, kidolgozott, jogilag és erkölcsileg kikezdhetetlen tiltakozásaink nem értek el többet, mint hogy kicsit összerezegjünk azokkal, akik egyébként is velünk értenek egyet” – mondta a végzős színházirendező-hallgató Noémi a zsákutcabálon, augusztus 31-én. Pár órával később, miután a vihar elmosta a tüntetés végét, a diákok elfoglalták az egyetemet. Amikor szombaton délután egy Gyulai Pál utcai padon kérdezem, arról mesél, mikor telt be nála a pohár. „Egy zártkörű, 30 alatti színészek által szervezett beszélgetésre hívtuk Vidnyánszkyt nyár elején. Órákon át mesélt az életéről, szakmai pályájáról, baráti hangulatban. Egészen addig, amíg konkrét kérdéseket nem kapott az akkor még csak formálódó modellváltásról, és tulajdonképpen azt mondta, hogy a politikai-ideológiai térfoglalás benne van a pakliban. Akkor még csak a gyanú volt meg bennünk azzal kapcsolatban, mi fog történni. Azóta minden beigazolódott. Tudtuk, merre tartanak az események, de a tiltakozásunkat ellenünk fordították: lám, ha ennyire hevesen tiltakozunk, akkor tényleg ideológiai elvakultság van mögötte. Most viszont megtapasztaljuk, ki hazudik, ki nem, hogyan működik a propaganda, a lejáratás. Már biztosan tudjuk, hogy nem feltétlen félúton van az igazság két szélsőséges álláspont között. Egyre erősebb akciókat várok a diákságtól a tisztességesség határain belül, mert a vállalhatatlan lépésekre reagálni kell, és nem lehet meghátrálni.” Noémi egyébként azért nem lakik az épületben, mert ezekben a hetekben a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínpadán rendez Bánk bánt. Attól nem fél, hogy munkáktól eshet el a tüntetésen elmondott beszéde miatt: „Ha van olyan lista, amire felkerülhetek, akkor szeretnék rá felkerülni. Semmiben nem szeretnék részt venni, amihez be kell hódolni egy ilyen aljas hatalomnak.”

A hallgatók az épületbe nem engednek be újságírót, de kérdéseimre mindannyian intenzív közösségi élményről mesélnek: nem osztályok vagy szakmák alapján szerveződik a közösség. Bagossy Bálint másodéves filmrendező egyenesen úgy fogalmaz, „megköszönhetjük ezt Attilának”. Van jogi, kreatív-arculati és operatív, kommunikációs, oktatásszervezési és az adományokat kezelő raktáros munkacsoport, de külön csapat felel a döntéshozó testület, vagyis a fórum és a szavazást megelőző viták levezényléséért. A bázisdemokrácia jegyében egy-egy fontosabb döntést akár napokon át, többször is fórumra visznek, hogy lehetőség legyen a meggyőzésre, eszmecserére. „Bent lenni nem egy Hawaii típusú dolog, fizikailag és pszichésen is megterhelő, ott van a vírusveszély is, az állandó fertőtlenítés, maszkozás. Rengeteg a bizonytalansági tényező” – mondja a színész-rendező Fekete Ádám, a másodikos dramaturgosztály óraadó tanára, aki egyetemi polgárként rendszeresen bejár az épületbe. „Kemény munka eljutni egy olyan döntésig, amit mindenki magáénak érez. Elengedhetetlen, hogy mindenki ki tudja mondani, őszintén mit gondol, és semmilyen vélemény ne legyen démonizálva. Ez nem mindig egyszerű, amikor felfokozott állapotban diákok negyedik órája vitáznak a levegőtlen maszkban. Valójában egy ilyen állampolgári helyzetben maga a fórum egy állandó színház – intenzív színházi helyzet.” Fekete Ádám a zsákutcabálon a vihar miatt nem tudta elmondani beszédét, de néhány órával később az elfoglalt egyetem színpadán már igen. Bár a diákok céljai konkrétak és az egyetemi autonómiáról szólnak, Fekete szerint ez nem az SZFE, hanem az ország ügye. „Azért más ez a tiltakozás, mint az eddigiek, mert érzékletesen felmutatja: nincs már hova hátrálni. Nincs már olyan, hogy tüntetünk, kiállunk valamiért, aztán megyünk haza, vissza, csinálni a dolgunkat. Nincs olyan többet, hogy csak félig állunk ki, hogy utána azért még legyen hova visszamenni. Szerintem most kezd összeállni az, hogy nincs hova visszamenni. Már rég elvették azt a sávot is, ahova kihátrálhatna bárki.”

Neked ajánljuk