Amikor egy gyerek megszületik, szó szerint a legelső dolog (legalábbis ideális esetben), hogy mellre kerül. Ilyenkor nem is az a legfontosabb, hogy üveggolyó-méretű gyomrát megtöltse az anyamellből szivárgó sárgás előtejjel, hanem az, hogy baba és édesanya összekapcsolódjon, és minél előbb kialakuljon a jó szoptatási-szopási technika, amely megalapozhatja a későbbi sikeres szoptatást. Már az első perceken sok múlhat, a kórházban eltöltött, átlagosan három napon pedig még sokkal több. Jó esetben már a szülés után néhány órával jön valaki, hogy segítsen az anyának a szoptatásban, még jobb esetben az illető valóban hozzáértő szakember – vagyis laktációs szaktanácsadó –, aki többet tesz annál, hogy kérdezés nélkül a kezébe kapja és beletuszkolja a gyerek szájába az anya mellbimbóját.
Még a szoptatás támogatásáról biztosító szülészeti osztályokon is sok, szoptatásbarátnak a legkevésbé sem nevezhető gyakorlat van érvényben: az újszülöttek cumisüveges táplálása, cumis nyugtatása cumizavarhoz, szoptatási nehézségekhez vezethet, de a tápszeres doboz is hamar előkerül, ha a csecsemős nővérek úgy érzik, hogy a baba nem gyarapodik megfelelően. A baba etetés előtti-utáni kötelező méricskélése pedig azonnal teljesítménykényszer alá helyezi az újdonsült anyákat, noha köztudott, hogy a tejbelövellés (vagyis amikor „bőségesen” beindul a tejtermelés) a szüléstől számítva 2–5 napig is várathat magára. A kórházi személyzet és közeg tehát meghatározó lehet a szoptatás szempontjából, de fontos szerepet játszhat a védőnő is, aki már a terhesség alatt kapcsolatba kerül a kismamával.
A szakemberek megfelelő képzettségének és a kórházak központi szabályozásának kulcsszerepét felismerve a szoptatás világnapja alkalmából az Emmi augusztusban bejelentette a Szoptatást Támogató Nemzeti Bizottság létrejöttét, vagyis újraalapítását, hiszen ez a szervezet már a 90-es években is létezett, sőt, egyszer már 2005-ben is újraalapították. A bejelentésről szóló hírek alatt bőven sorakoztak felháborodott hozzászólások, amelyek elsősorban azt nehezményezték, hogy az állam „meg akarja mondani az anyáknak”, hogyan szoptassanak, de sokan a leendő bizottság tagjait illetően is szkeptikusak voltak. Pedig a felkért tagok között az ország legnagyobb múltú szoptatási szakemberei is ott vannak.
Öt százalék
A nyilvános védőnői adatgyűjtés eredményei alapján jól látszik, hogy az elmúlt években fokozatosan csökkent a kizárólagosan szoptatott csecsemők aránya, és ezzel párhuzamosan nőtt a tápszerfogyasztás: 2009-ben a 0–4 hónapos kisbabák 57,5 százaléka volt kizárólag szoptatott, 2014-re ez az arány 51 százalékra csökkent. A KSH Kohorsz ’18 felmérése szerint a kutatásban vizsgált csecsemők mindössze 17 százaléka szopott kizárólagosan féléves korában is – holott a WHO az első félévben egészséges babák esetében kizárólagos anyatejes táplálást javasol. A KSH felmérése szerint az anyák leggyakrabban azért hagyták abba a szoptatást, mert nem volt elég tejük, a tej elapadása mögött azonban csak az esetek 5 százalékában álltak olyan biológiai tényezők, mint például a mell mirigyállományának rendellenessége, hormonális okok vagy a baba nem megfelelő fejlődése.
Vagyis a „szoptatási kedv” csökkenése mögött más problémák is húzódnak, sok olyan is, amelyek intézményi szinten orvosolhatók volnának – már ha meglennének ehhez a megfelelő eszközök. Varga Katalin pszichológusprofesszor, az ELTE perinatális szaktanácsadó képzésének alapítója és a bizottság tagintézményei között szereplő Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság munkatársa azt mondja, bár a bizottság nevében csak a szoptatás támogatásáról van szó, a valóságban ennél összetettebb a célkitűzésük. „Ugyan egyelőre még az alakuló ülés előtt állunk, de azok alapján, amiket eddig hallottam, úgy tűnik, hogy ennél holisztikusabb megközelítésben dolgozunk majd.” A szoptatást ugyanis nagyban befolyásolja a szülés módja, a szülés módját pedig a kórházi közeg és az adott intézmény dolgozóinak hozzáállása, hozzáértése. Magyarországon már évek óta téma, hogy rengeteg a felesleges beavatkozás és az indokolatlan császármetszés a hazai intézményekben, márpedig Varga Katalin szerint ezek jelentősen csökkenthetik a szoptatás sikerességét: „Szoptatás közben oxitocin termelődik a baba és az édesanya agyában is, ami egyrészt működteti a tejleadó reflexet, másrészt aktivizálja az agy jutalmazó rendszerét. Az indokolatlan kórházi beavatkozások – sok egyéb között a szintetikus oxitocin, az epidurális érzéstelenítés alkalmazása – megzavarhatják ezeket a jótékony hormonális folyamatokat, így az édesanya és a baba oldaláról is nehézségeket okozhatnak. Ha a kórházi közeg nem elég támogató, ha a sérülékeny állapotban lévő édesanya negatív megjegyzéseket kap a szoptatással kapcsolatban, az szintén visszavetheti a szoptatás sikerét.”
A bizottság célkitűzései közt szerepel a Bababarát Kórház Kezdeményezés országos szintű kiterjesztése is. Ezt a szemléletmódot a WHO és az ENSZ Gyermekalapja dolgozta ki, a kritériumai között szerepel, hogy az adott intézménynek rendelkeznie kell írásos szoptatási irányelvekkel, amelyeket ismertetni kell az egészségügyi dolgozókkal, akiknek megfelelő szakképzést kell kapniuk ezek alkalmazásához. Továbbá minden várandós édesanyát kötelesek tájékoztatni a szoptatás előnyeiről és gyakorlatáról, valamint támogatni kell az igény szerinti szoptatást, az anya és az újszülött együttes elhelyezését, és csak orvosi indikáció esetén kaphat a csecsemő az anyatejen kívül más ételt vagy italt. Az irányelv arra is felhívja a figyelmet, hogy a csecsemőnek ne adjanak cumisüveget vagy cumit, és hogy az anyának meg kell mutatni a szoptatás technikáját – akkor is, ha valamilyen okból el van különítve újszülöttjétől.
A magyar kórházak nagy része egyelőre fényévekre van az irányelvben vázolt képtől, Varga Katalin szerint elsősorban azért, mert ebből a szempontból nagyon elavultak a hazai egészségügyi képzések, így inkább a hagyományelv jellemzi az ellátást. „A legfontosabb az lenne, hogy a szakemberek gyakorlottak legyenek a természetes szülésben. Ezzel szemben az orvosi képzésben csak egy óra szól a természetes szülésről, majd utána még rengeteg a beavatkozásokról, komplikációkról. Természetesen ezek is fontosak, de amíg a szakemberek nem találkoznak természetes szülésekkel, addig nem is tudják sikeresen támogatni ebben az édesanyákat. Addig felesleges kádakat rakni a szülészeti osztályokra, amíg nem vajúdáshoz, csak virágállványnak használják azokat – ezt a saját szemünkkel láttuk egy kórházlátogatás alkalmával.” Pedig a szakértő szerint „csupán” arra lenne szükség, hogy meggyőződéssel, hitelesen támogassák az édesanyákat abban, hogy képesek szülni és szoptatni, elvégre természetes élettani folyamatokról van szó. Azt sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szoptatási nehézségek mögött pszichológiai ok – például akár korábbi szexuális bántalmazás vagy szülés/születés körüli veszteség – is állhat, az ilyen traumák feltárásához is megfelelően képzett segítőkre volna szükség. Persze ezek egytől egyig olyan problémák, amelyekre a szülészettel, szoptatással foglalkozó civilek már régen rámutattak, a Másállapotot a szülészetben elnevezésű mozgalom például már 2016-os létrejötte óta küzd az anya- és bababarát szülészeti ellátásért.
Csak aranypercek
„Jelen pillanatban az a legnagyobb baj, hogy a különböző intézményekben és a különböző egészségügyi szakemberek között más-más nézetek uralkodnak. Rengeteg édesanya panaszkodik rá, hogy teljesen mást mondott a védőnő, a csecsemős nővér, illetve a gyerekorvos, ami csak arra jó, hogy összezavarja őt egy eleve bizonytalan időszakban” – magyarázza Rózsa Ibolya IBCLC (International Board Certified Lactation Consultant) laktációs szaktanácsadó, az Anyatejút Tudásközpont alapítója, aki szintén a felkért tagok között van. „Kifejezetten pozitív fordulat, hogy ezúttal rendelet is született a szoptatás támogatásáról, hiszen a képzések, szabályozások kritériumait központilag kell megfogalmazni. Magasabb szintű összefogásra van szükség, amelyben nem légből kapott elképzelések, hanem szakmai irányelvek mentén dolgozunk.”
Rózsa Ibolya is a kórházi ellátás hiányosságait hangsúlyozza: súlyos probléma például, hogy alig vannak a kórházakban képzett IBCLC laktációs szaktanácsadók, és gyakran még a szülés utáni aranyóra sincs. „Sok helyen csak aranypercek valósulnak meg, ami egyszerűen nonszensz. Nem hiszem, hogy hatvan perc olyan borzasztóan sok lenne, gyakran mégis inkább az adminisztrációra használják ezt az időt. Pedig ha a baba a születés után jól van, minden vizsgálat várhat.”
Világosan látszik, hogy az elvileg családbarát kormányzás alatt csak elvileg bababarát-gyakorlat valósult meg a kórházakban. Ahogy a Szoptatásinfo felhívja a figyelmet, az állam évente 4,9 milliárd forintot költ tápszertámogatásra, miközben anyatejellátásra már hosszú évek óta mindössze 200 millió forint jut. Az Emmi sajtó- és kommunikációs főosztályától kérdéseinkre azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a bizottság feladata, „hogy a világszerte tapasztalt tendenciát – azaz az anyatejjel táplált újszülöttek és koraszülöttek számának csökkenését – megállítsa, illetve növelje a szoptatás frekvenciáját. Ehhez számtalan területen (alapellátás, oktatás, fekvőbeteg-ellátás, jogi környezet, támogató társadalmi attitűd stb.) javaslataival, konkrét kezdeményezéseivel segíti elő, hogy minél több megszületett újszülött és koraszülött részesülhessen azokban a rövid és hosszú távú egészségelőnyökben, melyeket az utánozhatatlan és biológiailag rendkívül értékes anyatej jelent”. Elmondták azt is, hogy a testület szeptember elején kezdi munkacsoportjai szervezését, ezután valószínűleg több konkrét információ is kiderül majd.
Nem erőszak
A bizottság megalakulása kapcsán felmerülő másik aggály, hogy az „utánozhatatlan” anyatejjel szemben mégis a tápszert választó édesanyákat így még több előítélet éri majd. Pedig a szoptatási szakértők szerint egy édesanya igenis bárhogy dönthet ebben a kérdésben.
„A bababarát kórházi tanfolyamokon van egy rész, amely a nem szoptató anyák támogatásával foglalkozik. Ez nem arról szól, hogy meggyőzzük őket a szoptatásról, hanem arról, hogy elfogadjuk az indítékaikat és segítsük őket babájuk tápszeres táplálásában. Hiszen akkor is be fog lövellni a tej, ha nem akar szoptatni az édesanya – ilyenkor abban kell segítenünk, hogy ez ne legyen számára kellemetlen, fájdalmas” – hangsúlyozza Rózsa Ibolya. Szerinte a szoptatási tanácsadókat gyakran éri olyan vád, hogy erőltetik a szoptatást, holott ez elmondása szerint koránt sincs így. Azt is leszögezi: a bizottságnak sem az lesz a feladata, hogy szoptatási tanácsokat osztogasson az anyáknak, ők (a szakértő szándékai szerint legalábbis) az intézmények szoptatásbarát működési rendjének kialakításán dolgoznak majd a képzések korszerűsítésével és a szükséges szakmai alapok lefektetésével. „Ha egy anya nem szeretne szoptatni, azt nekünk nem feladatunk firtatni. Persze igyekszünk óvatosan feltárni, hogy mi lehet ennek az oka. Hogy nem csak arról van-e szó, hogy rossz információi vannak, vagy a környezete befolyásolja: például azt mondják neki, hogy egy másfél éves gyereket már nem illik szoptatni. Abban mindenki biztos lehet, hogy egy szoptatási tanácsadó nem fog csendőrködni felette.”
