Az elnök tíz éve: Göncz Árpád távozik

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2000/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Meghalt Göncz Árpád, a demokratikus Magyarország egyetlen olyan politikusa, akinek teljesítményéhez nem férhet semmi kétség: az államfő, aki még fő volt. Pályáját elnöki mandátumának kitöltése alkalmából írt cikkünkben tekintettük át, először ezzel emlékezünk rá.

Augusztus 3-án lejár Göncz Árpád ötéves mandátuma, s az államfő tíz év után átadja államfői posztját. Az alábbiakban felelevenítjük 1990 óta tartó hivatali működésének legfontosabb eseményeit, amelyeket igyekeztünk a politika egykori és mai szereplőivel is kommentáltatni.

Antall József először 1989 nyarán vetette fel Göncz Árpád nevét: az akkor még az SZDSZ-ben is kevéssé ismert Göncz Antall gyermekkori barátja volt, akiben a későbbi kormányfő nem szabaddemokrata politikust, hanem a valamikori kisgazdát, és nem riválist (mint saját pártjából bárkit), hanem bizalmas szövetségest látott. A szabaddemokraták - akik ekkor még Konrád Györgyben vagy Darvas Ivánban gondolkodtak - 1989 végétől már Gönczöt tekintették államfőjelöltjüknek.

A kétharmados törvények körének szűkítése miatt az MDF-SZDSZ-paktumot megkötő Antall többek szerint szabályos ultimátummal "nyomta le párttársai torkán" Göncz jelölését. Antall és Göncz kapcsolatának kezdeti feszültségei, majd elmérgesedése a köztársasági elnök hatásköréről való felfogásbeli különbségek mellett személyes eredetűek voltak. Mindkettejüket ismerő politikusok szerint Antall ugyan sose éreztette Gönczcel, hogy neki köszönheti posztját, ám az államfő folyamatosan bizonyítani akarta: ő nemcsak "paktumtétel", hanem politikai tényező, akit a nép szeret. "Göncz úgy érezte, Antall nem fogadja el igazán, Antall meg arról panaszkodott, Göncz nem elég lojális vele", mondta a Narancsnak egy akkori ellenzéki politikus. A miniszterelnök és az államfő közül a sajtó nagyobbik része egyértelműen az utóbbit támogatta: Göncz "közülünk való", "nép közeli" volt. "Rendes ember, a mai napig leviszi a szemetet", alapozta meg ezt a képet megválasztása után a média Göncz egyik szomszédját idézve. "Különös lény. Nem olyan, mint mi vagyunk, inkább amilyenek lenni szeretnénk", áradozott a Népszabadság. Antallt ezzel szemben a kezdetektől fogva "tekintélyelvűnek", "dölyfösnek", "hatalommániásnak" jellemezték.

A két, egymást tisztelő sértődékeny ember kezdeti presztízsharca az 1990. októberi taxisblokádnál kapott konkrét politikai tartalmat.

Harc a fegyverekért

A kormány benzináremelése miatt tüntető taxisok napokon át megbénították az ország közlekedését. A kórházban fekvő miniszterelnököt helyettesítő belügyminiszter, Horváth Balázs kijelentette: a kormány "minden törvényes eszközzel" helyreállítja a rendet. Mint később kiderült, a kormány október 25-i ülésén titkos határozatban rendelte el, hogy a honvédség szállító járművekkel és technikai eszközökkel segítse a rendőrséget. Göncz Árpád nyilatkozatban szólította fel a kormányt az áremelés felfüggesztésére, a demonstrálókat a normális helyzet helyreállítására, a fegyveres erők főparancsnokaként pedig leszögezte: nem használhatók. Ellenfelei szerint figyelmen kívül hagyta a taxisok akciójának törvénysértő jellegét, hatáskörét túllépve csak tovább mélyítette a válságot, vagyis letért a pártatlanság és semlegesség útjáról. "Göncz a kormány megdöntését is magában foglaló akcióban a szervezők mellé állt. Ezt én pszichikai bűnsegédségnek nevezném, amikor végig-autózott a barikádok mentén, akik bűncselekményt követtek el", nyilatkozta Kövér László 1997 márciusában a Narancsnak. "Göncz úgy élte meg, hogy újabb ´56 van", vélte egy akkori ellenzéki politikus. A sajtó nagy része azonban egyértelműen az elnök mellett állt ki: szerintük Göncz Árpád felismerte, hogy a magyar társadalom "egyemberként" fordult szembe a kormánnyal, megakadályozta a vérontást, a fegyveres erők alkalmazásáról pedig jogában áll dönteni.

Göncz szerint főparancsnoki jogállásából következik, hogy a honvédség parancsnokának ő egyben szolgálati elöljárója is. Politikai ellenfelei viszont egy alkotmánybírósági határozatra hivatkozva azt állították: ez alkotmányjogi funkció, nem pedig beosztás vagy rang, azaz az államfőnek semmi keresnivalója a fegyveres erők környékén (ezt a véleményt osztotta a Fidesz is). Antall és hívei pecsétnyomóként értelmezték az államfő szerepét, és miután Göncz ezt visszautasította, Antall több alkalommal az Alkotmánybírósághoz (AB) fordult, hogy értelmezze az elnöki hatáskört. Az ezt szűkítő AB-döntések ellenére Göncz népszerűsége nőni, Antallé és kormányáé pedig csökkenni kezdett, a taxisblokáddal pedig végleg ellenségessé vált a taxisok mellé álló SZDSZ és az MDF viszonya. Göncz Árpád hamarosan újra bizonyságot tehetett arról, hogy ő valódi elnök.

A nagy honvédő háború

1991. június 12-én az államfő lelkiismereti okokra hivatkozva nem írta alá Antall József rádiós és televíziós alelnökjelöltjeinek a kinevezését. Antall októberben újra felterjesztette jelöltjeit. A közszolgálati tájékoztatási eszközök vezetőinek kinevezéséről szóló törvény indoklása szerint - Antall egyetértésével - a kormány azért ruházza át a kinevezési jogot a köztársasági elnökre, hogy a "sajtószabadság alkotmányban meghatározott elve mind teljesebben valósuljon meg". Egy AB-határozat szerint (48/1991) az államfő akkor tagadhatja meg a kinevezések aláírását, ha "alapos okkal arra következtet, hogy a javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná". Alkotmányjogászok szerint a hatásköri vitában Antallnak volt igaza: nyilvánvaló volt, hogy egyik jelölt sem veszélyeztette volna a demokráciát. Az AB későbbi döntéseiben még tovább ment: a 8/1992-es határozatában megállapította, hogy "ésszerű időn belül" alá kell írnia a javaslatokat, és "hatáskörrel való visszaélésnek" nyilvánította, ha az államfő nem dönt. Vagyis mérlegelni mérlegelhetett, de indoklás nélkül nem tagadhatta meg az aláírást. Kormányzati politikusok szerint ha Göncz lelkiismerete összeütközésbe került az alkotmánnyal, akkor másképp is dönthetett volna: például lemond.

Göncz döntését befolyásolhatta az 1991. augusztusi Kónya-dolgozat, amelyben a szerző kifejtette: elérkezett az idő, hogy a koalíció megváltoztassa a közszolgálati rádió és televízió politikai arculatát. Debreczeni József Gönczöt az aláírás megtagadása miatt "ficamnak", a magyar közhatalom szervezetében lévő "idegen testnek" nevezte.

Az "idegen test" eltávolításáért megindult koalíciós offenzíva következő állomása 1992 májusa volt, amikor Göncz nem írta alá Gombár Csaba rádióelnök Antall által szorgalmazott felmentését. Ezt a kormány alkotmányellenesnek minősítette, és határozatban ítélte el. Az államfő és az ellenzéki pártok attól tartottak, hogy a hatpárti konszenzussal kinevezett rádió-, majd később televízióelnökök leváltása és a kormánypárti kedvencek kinevezése esetén a kormánypártoknak nem lesz többé érdeke meghozni a médiumtörvényt és feloldani a frekvenciamoratóriumot, ami pedig a kormánypárti közszolgálati tévé monopolhelyzetéhez vezetne. Ellenfelei élesen bírálták Göncz egy kétségkívül ügyetlen megjegyzését: ha valaki nem bírja az ellenzéki médiát, "ki is kapcsolhatja a rádiót vagy a tévét".

A Gönczöt támadók szerint az elnököt az SZDSZ vitte bele a médiaháborúba; ismerői szerint azonban Göncz önállóan vállalta a "médiahős" szerepét: önállóan döntött a kinevezések megtagadásáról, mint ahogy később egyedül, pártja és a Fidesz tiltakozása ellenére ment bele Nahlik Gábor és Csúcs László kinevezésébe is, hozzájárulva saját népszerűségének kismértékű, a kormányénak pedig megállíthatatlan csökkenéséhez.

Értékhordozó elnök

1992. október 23-án Göncz Árpád nem mondhatta el ünnepi beszédét a Parlament előtt: a Pofosz Kolumbusz utcai székházából érkező Árpád-sávos zászlós szkinhedek és különböző ´56-os szervezetek veteránjai "fojtották bele" a szót az elnökbe. Boross Péter akkori belügyminiszter a Narancsnak 1997-ben úgy nyilatkozott: "Göncz kis médiasegédlettel valószínűtlen drámát szerkesztett a történtekből." Szerinte a történtek az ´56-osok Gönczcel szembeni indulatával magyarázhatók: az 1956 után életfogytiglani börtönre ítélt, ebből hat évet leült elnök egykori társai felháborodtak azon, hogy Göncz nem írta alá a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatot. Tény, hogy a rendőrség nemcsak tudott a szkinhedekről, hanem biztosította útjukat a Pofosz-székházig, majd a Kossuth térig. Boross Péter akkori nyilatkozata szerint a rendőrségnek nem volt kötelessége értesíteni a köztársasági elnök környezetét a várható eseményekről, mert az elnök biztonsága garantálható volt.

(Ez idő tájt jön divatba a radikálisan jobboldali sajtóban a patkányozás is: a volt elítélt Gönczcel szemben végső érvként "kiderül", hogy Göncz besúgó volt. Ennek valótlanságát évekkel később, már a Fidesz-kormány idején, a Napi Magyarország vezércikkben is elismeri.) A köztársasági elnök ekkorra a jobboldal nyílt céltáblájává válik, a Kossuth téren történtek után pedig már maga is egyre kevésbé titkolja a kormánnyal szembeni ellenszenvét: 1993 végén interjút ad az olasz La Stampa című lapnak, amelyben jobboldali veszélyről és arról beszélt, hogy az elektronikus sajtó és az MTI a kormány szócsövévé váltak. A kormánykoalíció magyarázatot várt Göncztől, hogy a cikk alcíme, Az elnök is a jobboldali kormány ellen: Segítsen Európa!, magától az elnöktől vagy az újságírótól származik-e. Göncz válaszában leszögezte: a cikk részben publicisztika, részben az általa elmondottak értelmezése. Amilyen hevesen támadja Gönczöt a jobboldal, akkora szenvedéllyel védi őt az ellenzék: Göncz a sajtószabadság, a demokrácia, az ellenzékiség és annak a Demokratikus Chartának a példaképévé válik, amely 1994-re tető alá hozta az MSZP-SZDSZ-koalíciót. Emiatt látják sokan úgy mindmáig, hogy a két párt együttműködésének szimbóluma Göncz Árpád volt.

Noha a kollektív emlékezet az 1990-1993 közötti időszakot az Antall-Göncz-konfliktusok sorozataként idézi meg, volt legalább egy rendkívül fontos, máig nem kellőképpen méltányolt összjáték is a két közjogi méltóság között. Az 1993-ban megkötött magyar-ukrán alapszerződésben magyar kormány 1990 után először deklarálta kétoldalú megállapodásban, hogy nincsenek területi követelései. Antallnak e passzusért keményen meg kellett küzdenie pártja radikálisaival - a határklauzula becikkelyezése lett végül Csurka István és hívei MDF-ből való kiválásának, a MIÉP megalakításának az oka -, s Göncz ebben tőle telhetően segítette a kormányfőt. Részint diplomáciailag - például ukrajnai látogatása idején -, részint azzal, hogy - ekkor már kikezdhetetlen tekintélyét latba vetve - támogatta az alapszerződés megkötését, így nyújtván az antalli törekvésnek belpolitikai "hátországot".

Autonómia

Horn Gyula már 1994-es kampányában kinyilvánította, hogy támogatja Göncz Árpád újraválasztását. "Kiderült, hogy világnézetük nem is áll oly messze egymásétól: Göncz a Horthy-korszakban volt fiatal. Ekkor alakult ki kisemberközpontú naiv baloldalisága. Ugyanez áll Hornra is. Tölgyessy Péter a Magyar Nemzet 1999. december 24-i számában azt írta: Göncz "mindig is idegenkedett az ős-SZDSZ doktriner polgári radikalizmusától". Szabaddemokrata politikusok ugyanakkor cáfolják, hogy Göncz - ahogy azt ellenfelei állítják - az "SZDSZ bábja" lett volna: szerintük több kérdésben is a liberálisokéival ellenkező álláspontot képviselt. Így például az összeférhetetlenségi és privatizációs törvények ügyében, amelyeket visszaküldött a parlamentnek, késleltetve így a törvények elfogadását: ezzel szerintük leginkább a szocialista képviselőknek kedvezett.

De alkati tulajdonságai miatt sem lehetett volna bábként kezelni Göncz Árpádot; mindig minden véleményt igyekezett meghallgatni, ám ha azt érezte, hogy a kelleténél erőszakosabban próbálja őt valaki meggyőzni a maga igazáról, akkor "paprikavörös lett, és nagyon be tudott gurulni, azt hiszem, azok, akik benne csupán egy jóságos nagypapát látnak vagy akarnak láttatni, el sem tudnának egy ilyen szituációt képzelni". "Ilyenkor jobb volt nem a közelében lenni", jellemezte az államfőt eddig kevéssé ismert oldaláról egy a munkáját közelről figyelő forrásunk.

A Gyűjtő két oldalán

Ezzel együtt az összeférhetetlenségi és a privatizációs törvények parlamentnek való visszadobása volt az első és az utolsó eset, hogy az 1994-es kormányváltás után az államfő beavatkozott volna a törvénykezésbe. Az első ciklusban több tervezetet is visszaküldött előzetes normakontrollra, különösen az Antallék számára ideológiai vagy más okból relevánsakat. Így például 1991-ben az első kárpótlási törvényt, az igazságtételi törvényeket, a frekvenciagazdálkodással kapcsolatos törvényt, a termőföldről szóló, valamint az 1994-es átvilágítási törvényt.

1994 után látványosan alábbhagyott az államfő aktivitása. Ellenfelei szemére vetik például, hogy hallgatott a Bokros-csomag bevezetésekor. A Fidesz nyílt levélben szólította fel Gönczöt, hogy akadályozza meg a "beláthatatlan szociális következményekkel járó" csomag bevezetését. A köztársasági elnök hívei viszont úgy vélik, a gazdaságpolitikai kérdések nem a köztársasági elnökre tartoznak.

De hallgatott Göncz a számára korábban oly fontos médiakérdéseknél is: nem szólalt meg, amikor Horn Gyula miniszterelnök hatpárti konszenzus nélkül nevezte ki a tévé elnökét, amikor politikai okokból leváltotta Betlen Jánost a Híradó éléről, vagy a televíziós frekvenciák elosztásakor. Nem kommentálta a Tocsik-botrányt sem vagy az 1996-os félszázalékos nyugdíjemelést.

Horn számára ideális elnök volt. Egyik beszélgetőpartnerünk szerint Göncz Árpád ekkoriban olyan elnök volt, "akit Antall is elképzelt maga mellett". De nemcsak Göncz népszerűségével vagy a koalíciós partnernek tett gesztussal magyarázható a szocialisták kiállása Göncz Árpád második elnöksége mellett. A nagy taktikus Horn felmérte: ha az MSZP saját államfő-jelöltet állítana, akkor azzal újabb erőtér keletkezhetne a szocialista pártban (illetve részint azon kívül, a köztársasági elnöki hivatal tájékán), s "a miniszterelnök párton belüli riválisai az államfőhöz járhattak volna panaszkodni".

Ráadásul Göncz Árpád azt az ´56-os erkölcsi reputációt is szállította, ami egyes helyzetekben legitimálhatta a szocialista kormányfőt, akinek 1956-os szereplését mindmáig homály fedi. Jobboldali szervezetek például máig nem bocsátják meg Göncznek, hogy 1996. október 23-án Horn Gyulával együtt indította útjára a forradalom 40. évfordulójának megemlékezéseit. Az 1998-ban nyertes kormányzó pártok - mindenekelőtt a Fidesz - pedig nem felejtik el Göncz Árpád egy, az előző ciklus elején tett kijelentését, miszerint ennek a kormánynak (mármint Hornénak) nincs alternatívája. Értelmezésükben ez az államfői helyzetértékelés nem az adott politikai szituációra utalt csupán, hanem "előrefelé" is, az elkövetkező ciklus(ok)ra is vonatkozott.

A hallgatag ember

Általunk megkérdezett jelenlegi ellenzéki és kormánypárti képviselők egyaránt állítják: Göncz Árpád egész metakommunikációja elfogult volt Horn irányában, az elnök "túl barátságos" volt az előző koalícióval. Szerintük súlyos hiba, hogy nem ugyanazzal a mércével mérte a jobboldali Antall József kormányát, mint a baloldali Horn Gyuláét. Göncz azonban az új jobboldal 1998-as kormányra kerülése óta változatlanul passzív. 1994 óta tartó visszahúzódását kora mellett többen azzal magyarázzák, hogy Horn és Orbán "sose bántották", ezért Göncz a "helyére került". Hozzátéve ugyanakkor, hogy "Orbánékat nem kedveli, érték nélküli nyomulósoknak tartja őket". "A fideszesek pedig öreg bácsinak tekintik, aki azért van annyira szadeszos, hogy ne nagyon bírják", vélte egy kormánypárti politikus. Szerinte Horn "ledarálta" Gönczöt, akit a ciklus vége felé már nyomasztott, hogy beleszorult a protokolláris szerepkörbe, de az államfőnek sem ereje, sem lehetősége nem volt ezen változtatni. Orbánéknak e téren már semmit nem kellett tenni, csupán a kialakult status quót konzerválni. Amit meg is tettek: az Orbán-kormány a köztársasági elnök meglévő diplomáciai hatáskörének továbbszűkítése mellett világossá tette azt is, hogy belpolitikai ügyekben semennyit nem enged neki; például Dávid Ibolya az illem határait átlépve utasította vissza Kunos Péter kegyelmi kérvényének ellenjegyzését.

Ellenzéki politikusok szerint az elmúlt két évben is lett volna tennivalója: a háromhetes parlamenti rend, a csonka médiakuratóriumok ügye mellett néhányan úgy vélik, Göncznek fel kellett volna lépnie a Szent Korona-testület felállításával szemben, pláne, hogy az az ő hatáskörét is érinti; néhányan furcsállják, hogy az államfő "végigszínészkedte" a koronázási ceremóniát. Forrásaink közül mindössze egyetlen politikus hiányolta Göncz emberjogi aktivitását: szerinte Göncznek meg kellett volna szólalnia például a székesfehérvári Rádió utca vagy akár Zámoly esetében.

Felindultnak a nyilvánosság előtt egyszer mutatkozott csak 1998 után: akkor, amikor a tavalyelőtti október 23-i megemlékezéskor a kormány - sokak szerint tudatos - "udvariatlansága" miatt kimaradt a hivatalos ceremóniából, s e "malőrről" nyilatkozott röviden. Az utána következő képsorok - amelyek egyrészt az új hatalom 1956 után született vezetőit mutatták, amint gondosan előkészített nagy felhajtás közepette, családostul látogatnak ki a 301-es parcellához, másrészt a temetőben magányosan tébláboló idős államfőt (a forradalom résztvevőjét és a megtorlás egyik áldozatát) - sokakat emlékeztethettek az 1994 előtti időszak hangulatára.

Göncz Árpád 1990 óta áll a politikusok népszerűségi listája élén - ami ellenfelei szerint persze manipuláció; e helyzet nem változott akkor sem, amikor Göncz aktív volt, s akkor sem, amikor visszavonult a politikai élet frontvonalából. A kiváló mutatók alighanem az államfői intézmény iránti tisztelet következményei: a köztársasági elnök deklaráltan is az egység, a társadalmi békesség legfőbb közjogi letéteményese, s a közvélemény ennek képviseletét el is várja e tisztség mindenkori viselőjétől. Göncz Árpád e szerepnek összességében megfelelt, s aligha kétséges, hogy utódját sokan és még sokáig fogják hozzá mérve megítélni.

Varró Szilvia

(közreműködött Bundula István)

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2000/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Göncz Árpád
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra