"Ebben közmegegyezés kell" (Kökény Mihály (MSZP), a parlament egészségügyi bizottságának elnöke)

  • Vultur Csaba
  • 2000. június 1.

Belpol

Magyar Narancs: Ön szerint mi változik a jövőben az egészségügy területén, ha - mint a Pusztai Erzsébet menesztésével kapcsolatos hivatalos minisztériumi magyarázatból kiolvasható - egy "erős lobbista" képviseli ezután a szaktárcát a parlamentben és a bizottságban?
Magyar Narancs: Ön szerint mi változik a jövőben az egészségügy területén, ha - mint a Pusztai Erzsébet menesztésével kapcsolatos hivatalos minisztériumi magyarázatból kiolvasható - egy "erős lobbista" képviseli ezután a szaktárcát a parlamentben és a bizottságban?

Kökény Mihály: Van egy tendencia abban, hogy a Békejobb kezdeményezésben részt vevőket megintik, és ehhez kapóra jött, hogy - bár a miniszterelnök hagsúlyozottan kiállt egészségügyi minisztere mellett - egyre kevésbé lehet azt hirdetni, hogy ez egy sikerágazat lenne. Pusztai azonban bűnbak, lényegében a miniszteri felelőtlenségért és dilettantizmusért az államtitkáron verik el a port. Azt a látszatot keltik, hogy a miniszter az államtitkár rossz érdekérvényesítési módszerei miatt nem tudott több pénzt szerezni a tárcájának. A közgazdász-fogorvos Horváth Zsolt, Pusztai utóda, nagy elszántsággal és küldetéstudattal rendelkező személyiség. Itt, az egészségügyi bizottságban kezdte a munkáját, mindig élen járt a kormány legkülönbözőbb javaslatainak megvédésében. Míg a kormánypárti frakciókat képviselők többsége a bizottsági munka során úgy viselkedett, hogy érdemben nem válaszolt az ellenzéki indítványokra, csak automatikusan felemelték a kezüket, amikor le kellett szavazni azokat, Horváth Zsolt mindig vette a fáradságot, hogy megvédje - egyébként sokszor védhetetlen - javaslataikat, például múlhatatlan érdemeket szerzett a praxistörvény védelmében is. Nyilván lelkesen és teljes lojalitással fogja megoldani feladatait. A tárca jól jár Horváthtal, de ha az lenne a szándék, hogy az egészségügyi ágazat helyzetén érdemben javítsanak, akkor Pusztai Erzsébet tapasztalataira is számítani lehetett volna.

MN: A minisztérium mindenesetre állítja: elindultak a reformok, csak vérfrissítés kellett.

KM: Igen, megszüntették a tb-önkormányzatokat, a közpénzek elszivárgását, ahogyan azt Selmeczi Gabriella mondta, aztán kiderült, hogy nincs egységes reformkoncepció, egymás ellen kezdett dolgozni a minisztérium, a Miniszterelnöki Hivatal referatúrája, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, a Pénzügyminisztérium.

MN: A parlament márciusi egészségügyi vitanapján Gógl miniszter azt hangoztatta, hogy azért halad lassan az egészségügy reformja, mert súlyos örökséget vettek át önöktől, és először azt kell rendbe tenni.

KM: A jelenlegi koalíció egy konfliktusokkal terhelt, de összességében talpon lévő egészségügyet kapott örökségül 1998-ban. Azt a jelenlegi koalíció is elismeri, hogy az egészségügyi kiadások reálértékvesztése ´98-ra megállt. Komoly reformok, fejlesztési programok kezdődtek az előző ciklusban, megszületett egy új egészségügyi és egészségbiztosítási törvény, készen volt a rokkantnyugdíjrendszer megváltoztatásának tervezete, innovatív programok indultak az otthoni szakápolástól kezdve a röntgendiagnosztika fejlesztéséig. Meghoztuk a jogszabályt az ellátások minimális feltételeiről, egységes alapdíjat alakítottunk ki. Ezek érdemben előrevitték az ágazat ügyeit.

MN: A kormányprogramban foglaltak a lényegi pontokon nem is térnek el attól, amit az MSZP választási programjában olvashattunk.

KM: A reformok azonban leálltak, a lehetőségek és a valóság között hatalmas szakadék keletkezett. Azt vártuk, hogy nem a korábbi, rossz struktúra konzerválása kezdődik, hanem a reformokra és a felzárkóztatásra egy növekvő gazdaságból több jut. Az egészségügy azonban az egy főre jutó egészségügyi kiadások tekintetében további veszteségeket szenvedett el. Erre nincs magyarázat, hiszen legalább 4-5 százalékkal növekedik a gazdaság, az egészségügy azonban semmilyen érdemi többletet nem kap. Bár meglehetősen eklektikus a kormányprogramnak az egészségügyet érintő része, mégis számos olyan javaslat szerepel benne, amihez, ha elkezdték volna megvalósítani, ellenzéki támogatást is kaptak volna. Azt például, hogy a prevenció kiadásaira jusson több pénz az élvezeti cikkek jövedéki adójából, a szocialisták megszavazták volna.

MN: A miniszter épp most jelentette be, hogy az idei hat után a GDP hét százalékát kéri a készülő költségvetésből az egészségügyre. Ez többletforrás, nem?

KM: Számmágia, hogy mit számítunk bele ebbe a bizonyos hat vagy hét százalékba: megoldható, hogy úgy legyen növekedés, hogy valójában nincs is. A mostani, mondjuk hat százalékban benne van a teljes egészségügyi alap a gyógyszertámogatástól a teljes gyógyítókasszáig, már ez több, mint hat százalék, plusz a korhatár előtti rokkantnyugdíj, a táppénz, a gyógyászati segédeszköz - ez eddig hétszáz milliárd, plusz a beruházások, fejlesztések, önkormányzati támogatások, az ÁNTSZ és még néhány dolog. Nyilvánvaló, hogy az államháztartási többletbevételekből többet kell adni az egészségügynek, ám csupán a GDP növekedését alapul véve egy- helyett öt-hat százalékos növekedést lehetne tervezni minden kockázat nélkül.

MN: Viszont az egyértelműnek látszik, hogy külső források bevonása nélkül még így is a csőd szélére sodródhat az egészségügy.

KM: Természetesen lehet külső forrásokat is bevonni, sőt kell is. Meg sem szabad tervezni semmilyen reformot megfelelő gazdasági háttér nélkül. Nem épeszű, aki azt gondolja, hogy be kell indítani a reformokat, aztán majd azok hozadékából lesz valahonnan pénz. A kettőt együtt kell csinálni. Ráadásul most nincs stabilizációs kényszer, mint 1995-96-ban volt, hiszen növekszik a gazdaság. Ebből több száz milliárdos többletbevétele van az államháztartásnak. A külső források bevonása mellett azonban egyelőre szó sem lehet arról, hogy az állami szerepvállalás csökkenjen.

MN: Az Egészségügyi Minisztérium ugyanakkor azt hangoztatja, hogy időarányosan jól haladnak, megszületett a praxistörvény, és most hozzáfognak a járóbeteg-ellátás reformjához. És épp az állami befolyás erősödését lehet érzékelni.

KM: A járóbeteg-ellátás reformjához szükséges törvényjavaslatnak már régen itt kellene lennie a bizottság asztalán, de nincs itt, és nem is várható ősz előtt. Ami a praxistörvényt illeti: az csak arról szól, hogy az állam koncesszióba ad egy jogot a háziorvosoknak, amit ők ezek után saját zsebre továbbadhatnak. Ez a törvény nem tartalmaz valódi privatizációs feltételrendszert, sem a jogi, sem a pénzügyi garanciákat nem teremti meg. Amikor nagy nehézségek és fenyegetőzések után mégis keresztülnyomták a parlamenten a törvény elfogadását, rögtön ki is hátráltak mögüle, mondván, tudják, hogy ez a törvény így rossz, de az ellenzék a hibás, amiért nem járult hozzá a kétharmados egészségügyi törvény módosításához. Persze hogy nem járultunk hozzá, hiszen - igaz, hogy egyenlőtlen megoszlásban - az önkormányzatok évi öt-hét milliárd forinttal járulnak hozzá a praxisok fenntartásához és fejlesztéséhez. Ha kiradírozzuk az önkormányzati törvényből a háziorvosi ellátásért vállalt felelősséget, akkor ezzel ezt a pénzt ki is vettük volna a háziorvosok zsebéből. Amivel végső soron a beteg - akiről a legkevesebb szó esik egyébként manapság - járt volna rosszul.

MN: A háziorvosok mindenesetre örülni látszottak ennek a törvénynek.

KM: Persze, a törvény hatása először az volt, hogy a mátrafüredi orvosi kongresszuson állva tapsoltak az orvosok Orbán Viktornak, de mára már rájöttek, hogy nagyjából úgy jártak, mint aki tigrist nyert a lottón: nem tudnak vele igazán mit kezdeni. Lényegében nem változott semmi, ráadásul a fiatal kollégáknak nincs miből befektetniük: akik két évvel ezelőtt örültek még az ingyenes első diplomának, most nem örülnek annak, hogy az ingyenes első praxisért öt- meg tízmillió forintot kell leszurkolniuk.

MN: Az egészségügyi kormányzat tett egy kísérletet arra, hogy - mint lehetséges külső forrást - beengedjék a magánbiztosítókat a társadalombiztosításba. Önök azonban nem értenek egyet ezzel. Miért?

KM: Egy több-biztosítós rendszer bevezetése korai lenne még. Az adminisztratív, marketing- és egyéb költségek óhatatlanul felverik az amúgy is korlátozott pénzügyi források mellett a költségeket. Ez csak tovább gerjesztené a költségnövekedést akkor, amikor magára az ellátásra és az ott dolgozók jövedelmére sem tudunk eleget költeni. Ráadásul jövedelmi szempontból a társadalom nem homogén ma Magyarországon, nyolc-kilencszeres átlagos jövedelemkülönbségek vannak. Így fennáll a veszélye annak, hogy a biztosítók kimazsoláznák a minél kisebb kockázatú, minél egészségesebb, minél jobb jövedelemmel rendelkezőket, a szegényebbeknek meg ott marad az állam, akinek mindenképpen el kell őket látniuk. Tehát ma még nem engedhetjük meg, hogy a gazdagok olyan szolgáltatásokat vásároljanak, amilyeneket akarnak, mert egyelőre az ő pénzük nélkül nem tud működni az egészségügy finanszírozása.

Persze nem kerülhető meg, hogy a lakosság öngondoskodási képességét is fejlesszük, szükséges egyfajta előtakarékosság, de egyelőre csak önkéntes kiegészítő biztosítások képzelhetők el. Ezeket a munkáltató költségelszámolási lehetősége és jelentős adókedvezmény kell hogy segítse. Ne felejtsük el, hogy a kötelező biztosításban amúgy sincs benne a fogászat, a betegségmegelőzés és számos más sem. Ezekre a szolgáltatásokra rá lehetne hívni tőkeerős magánbiztosítókat, de nem keverve természetesen a kötelezővel.

MN: Az önkéntes nyugdíjpénztárakkal együtt ezt szintén be lehetett volna már vezetni, mondjuk négy évvel ezelőtt.

KM: Az emberek nagyobb része most kerül abba a helyzetbe, hogy érdemben számolni tudjon ezzel a lehetőséggel. Voltak ugyan ilyen tervek, de 1996-ig lefelé ment a keresetek reálértéke. Ugyanakkor ma sem lehet tudni, hogy a kormány ebbe az irányba vagy éppen az újraállamosítás irányába megy-e. Meg nem erősített, ám nem is cáfolt nyilatkozatok hangzanak el arról, hogy a kórházaknak ismét az államnál kell lenniük, hogy finanszírozásukat a mostani gazdálkodási rendszer helyett ismét a kincstár látja majd el. Pedig a most érvényben lévő teljesítményfinanszírozási rendszer az egyik oka volt annak, hogy a recesszió nehezebb éveiben nem omlott össze az egészségügy.

MN: Ön szerint növekedik a Pénzügyminisztérium (PM) hatalma az egészügyi tárcával szemben?

KM: Bár vannak erre mutató jelek, nehéz pontosan megítélni, hogy mekkora a PM hatalma. Mindenesetre igaz, hogy voltak az egészségbiztosításnak túlzott jogai, voltak működési zavarok, visszaélések, amikre hivatkozva aztán az egészségbiztosítással kapcsolatos döntéseket a választások után kormányfennhatóság alá vonták - azóta sincs parlamenti felügyeletük ezeknek a döntéseknek. Ebből következően aztán számos tisztázatlan kérdés adódik, például az egészségbiztosítótól az ÁPV Rt.-hez átkerült vagyontárgyak értékesítése kapcsán: nem tudjuk, hogy ez a pénz valóban visszakerült-e teljes egészében az egészségbiztosítóhoz.

A mai napig nem látom, milyen koncepció működteti az egészségügyi reformot. A változások egy ekkora rendszer reformja esetén viszont nem tördelhetők négyéves ciklusokra. A jelenlegi helyzetben, amikor a gazdaság kilátásai jók, amikor rendelkezünk az átalakítás több mint tízéves tapasztalatával, politikailag nem lenne kockázatos lépés a koalíció számára, ha leülne az ellenzékkel és a szakmai szervezetekkel, és születne valamilyen megállapodás az egészségügy jövőjéről. Nem a részletkérdésekről, a tendenciákról. Ebben közmegegyezés kell: országgyűlési határozatba lehetne foglalni, hogy fenn akarjuk-e tartani a kötelező, egységes, szolidarisztikus biztosítási rendszert, meddig engedjük a versenyelemeket, mit gondolunk a privatizálhatóság vagy az állami szerepvállalás mértékéről. Ezek a megegyezések a jelenlegi kormányt is segítenék, viszont - végső soron a betegek érdekében - megkötnék a következő kormányok kezét is.

Vultur Csaba

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.