Kökény Mihály: Van egy tendencia abban, hogy a Békejobb kezdeményezésben részt vevőket megintik, és ehhez kapóra jött, hogy - bár a miniszterelnök hagsúlyozottan kiállt egészségügyi minisztere mellett - egyre kevésbé lehet azt hirdetni, hogy ez egy sikerágazat lenne. Pusztai azonban bűnbak, lényegében a miniszteri felelőtlenségért és dilettantizmusért az államtitkáron verik el a port. Azt a látszatot keltik, hogy a miniszter az államtitkár rossz érdekérvényesítési módszerei miatt nem tudott több pénzt szerezni a tárcájának. A közgazdász-fogorvos Horváth Zsolt, Pusztai utóda, nagy elszántsággal és küldetéstudattal rendelkező személyiség. Itt, az egészségügyi bizottságban kezdte a munkáját, mindig élen járt a kormány legkülönbözőbb javaslatainak megvédésében. Míg a kormánypárti frakciókat képviselők többsége a bizottsági munka során úgy viselkedett, hogy érdemben nem válaszolt az ellenzéki indítványokra, csak automatikusan felemelték a kezüket, amikor le kellett szavazni azokat, Horváth Zsolt mindig vette a fáradságot, hogy megvédje - egyébként sokszor védhetetlen - javaslataikat, például múlhatatlan érdemeket szerzett a praxistörvény védelmében is. Nyilván lelkesen és teljes lojalitással fogja megoldani feladatait. A tárca jól jár Horváthtal, de ha az lenne a szándék, hogy az egészségügyi ágazat helyzetén érdemben javítsanak, akkor Pusztai Erzsébet tapasztalataira is számítani lehetett volna.
MN: A minisztérium mindenesetre állítja: elindultak a reformok, csak vérfrissítés kellett.
KM: Igen, megszüntették a tb-önkormányzatokat, a közpénzek elszivárgását, ahogyan azt Selmeczi Gabriella mondta, aztán kiderült, hogy nincs egységes reformkoncepció, egymás ellen kezdett dolgozni a minisztérium, a Miniszterelnöki Hivatal referatúrája, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, a Pénzügyminisztérium.
MN: A parlament márciusi egészségügyi vitanapján Gógl miniszter azt hangoztatta, hogy azért halad lassan az egészségügy reformja, mert súlyos örökséget vettek át önöktől, és először azt kell rendbe tenni.
KM: A jelenlegi koalíció egy konfliktusokkal terhelt, de összességében talpon lévő egészségügyet kapott örökségül 1998-ban. Azt a jelenlegi koalíció is elismeri, hogy az egészségügyi kiadások reálértékvesztése ´98-ra megállt. Komoly reformok, fejlesztési programok kezdődtek az előző ciklusban, megszületett egy új egészségügyi és egészségbiztosítási törvény, készen volt a rokkantnyugdíjrendszer megváltoztatásának tervezete, innovatív programok indultak az otthoni szakápolástól kezdve a röntgendiagnosztika fejlesztéséig. Meghoztuk a jogszabályt az ellátások minimális feltételeiről, egységes alapdíjat alakítottunk ki. Ezek érdemben előrevitték az ágazat ügyeit.
MN: A kormányprogramban foglaltak a lényegi pontokon nem is térnek el attól, amit az MSZP választási programjában olvashattunk.
KM: A reformok azonban leálltak, a lehetőségek és a valóság között hatalmas szakadék keletkezett. Azt vártuk, hogy nem a korábbi, rossz struktúra konzerválása kezdődik, hanem a reformokra és a felzárkóztatásra egy növekvő gazdaságból több jut. Az egészségügy azonban az egy főre jutó egészségügyi kiadások tekintetében további veszteségeket szenvedett el. Erre nincs magyarázat, hiszen legalább 4-5 százalékkal növekedik a gazdaság, az egészségügy azonban semmilyen érdemi többletet nem kap. Bár meglehetősen eklektikus a kormányprogramnak az egészségügyet érintő része, mégis számos olyan javaslat szerepel benne, amihez, ha elkezdték volna megvalósítani, ellenzéki támogatást is kaptak volna. Azt például, hogy a prevenció kiadásaira jusson több pénz az élvezeti cikkek jövedéki adójából, a szocialisták megszavazták volna.
MN: A miniszter épp most jelentette be, hogy az idei hat után a GDP hét százalékát kéri a készülő költségvetésből az egészségügyre. Ez többletforrás, nem?
KM: Számmágia, hogy mit számítunk bele ebbe a bizonyos hat vagy hét százalékba: megoldható, hogy úgy legyen növekedés, hogy valójában nincs is. A mostani, mondjuk hat százalékban benne van a teljes egészségügyi alap a gyógyszertámogatástól a teljes gyógyítókasszáig, már ez több, mint hat százalék, plusz a korhatár előtti rokkantnyugdíj, a táppénz, a gyógyászati segédeszköz - ez eddig hétszáz milliárd, plusz a beruházások, fejlesztések, önkormányzati támogatások, az ÁNTSZ és még néhány dolog. Nyilvánvaló, hogy az államháztartási többletbevételekből többet kell adni az egészségügynek, ám csupán a GDP növekedését alapul véve egy- helyett öt-hat százalékos növekedést lehetne tervezni minden kockázat nélkül.
MN: Viszont az egyértelműnek látszik, hogy külső források bevonása nélkül még így is a csőd szélére sodródhat az egészségügy.
KM: Természetesen lehet külső forrásokat is bevonni, sőt kell is. Meg sem szabad tervezni semmilyen reformot megfelelő gazdasági háttér nélkül. Nem épeszű, aki azt gondolja, hogy be kell indítani a reformokat, aztán majd azok hozadékából lesz valahonnan pénz. A kettőt együtt kell csinálni. Ráadásul most nincs stabilizációs kényszer, mint 1995-96-ban volt, hiszen növekszik a gazdaság. Ebből több száz milliárdos többletbevétele van az államháztartásnak. A külső források bevonása mellett azonban egyelőre szó sem lehet arról, hogy az állami szerepvállalás csökkenjen.
MN: Az Egészségügyi Minisztérium ugyanakkor azt hangoztatja, hogy időarányosan jól haladnak, megszületett a praxistörvény, és most hozzáfognak a járóbeteg-ellátás reformjához. És épp az állami befolyás erősödését lehet érzékelni.
KM: A járóbeteg-ellátás reformjához szükséges törvényjavaslatnak már régen itt kellene lennie a bizottság asztalán, de nincs itt, és nem is várható ősz előtt. Ami a praxistörvényt illeti: az csak arról szól, hogy az állam koncesszióba ad egy jogot a háziorvosoknak, amit ők ezek után saját zsebre továbbadhatnak. Ez a törvény nem tartalmaz valódi privatizációs feltételrendszert, sem a jogi, sem a pénzügyi garanciákat nem teremti meg. Amikor nagy nehézségek és fenyegetőzések után mégis keresztülnyomták a parlamenten a törvény elfogadását, rögtön ki is hátráltak mögüle, mondván, tudják, hogy ez a törvény így rossz, de az ellenzék a hibás, amiért nem járult hozzá a kétharmados egészségügyi törvény módosításához. Persze hogy nem járultunk hozzá, hiszen - igaz, hogy egyenlőtlen megoszlásban - az önkormányzatok évi öt-hét milliárd forinttal járulnak hozzá a praxisok fenntartásához és fejlesztéséhez. Ha kiradírozzuk az önkormányzati törvényből a háziorvosi ellátásért vállalt felelősséget, akkor ezzel ezt a pénzt ki is vettük volna a háziorvosok zsebéből. Amivel végső soron a beteg - akiről a legkevesebb szó esik egyébként manapság - járt volna rosszul.
MN: A háziorvosok mindenesetre örülni látszottak ennek a törvénynek.
KM: Persze, a törvény hatása először az volt, hogy a mátrafüredi orvosi kongresszuson állva tapsoltak az orvosok Orbán Viktornak, de mára már rájöttek, hogy nagyjából úgy jártak, mint aki tigrist nyert a lottón: nem tudnak vele igazán mit kezdeni. Lényegében nem változott semmi, ráadásul a fiatal kollégáknak nincs miből befektetniük: akik két évvel ezelőtt örültek még az ingyenes első diplomának, most nem örülnek annak, hogy az ingyenes első praxisért öt- meg tízmillió forintot kell leszurkolniuk.
MN: Az egészségügyi kormányzat tett egy kísérletet arra, hogy - mint lehetséges külső forrást - beengedjék a magánbiztosítókat a társadalombiztosításba. Önök azonban nem értenek egyet ezzel. Miért?
KM: Egy több-biztosítós rendszer bevezetése korai lenne még. Az adminisztratív, marketing- és egyéb költségek óhatatlanul felverik az amúgy is korlátozott pénzügyi források mellett a költségeket. Ez csak tovább gerjesztené a költségnövekedést akkor, amikor magára az ellátásra és az ott dolgozók jövedelmére sem tudunk eleget költeni. Ráadásul jövedelmi szempontból a társadalom nem homogén ma Magyarországon, nyolc-kilencszeres átlagos jövedelemkülönbségek vannak. Így fennáll a veszélye annak, hogy a biztosítók kimazsoláznák a minél kisebb kockázatú, minél egészségesebb, minél jobb jövedelemmel rendelkezőket, a szegényebbeknek meg ott marad az állam, akinek mindenképpen el kell őket látniuk. Tehát ma még nem engedhetjük meg, hogy a gazdagok olyan szolgáltatásokat vásároljanak, amilyeneket akarnak, mert egyelőre az ő pénzük nélkül nem tud működni az egészségügy finanszírozása.
Persze nem kerülhető meg, hogy a lakosság öngondoskodási képességét is fejlesszük, szükséges egyfajta előtakarékosság, de egyelőre csak önkéntes kiegészítő biztosítások képzelhetők el. Ezeket a munkáltató költségelszámolási lehetősége és jelentős adókedvezmény kell hogy segítse. Ne felejtsük el, hogy a kötelező biztosításban amúgy sincs benne a fogászat, a betegségmegelőzés és számos más sem. Ezekre a szolgáltatásokra rá lehetne hívni tőkeerős magánbiztosítókat, de nem keverve természetesen a kötelezővel.
MN: Az önkéntes nyugdíjpénztárakkal együtt ezt szintén be lehetett volna már vezetni, mondjuk négy évvel ezelőtt.
KM: Az emberek nagyobb része most kerül abba a helyzetbe, hogy érdemben számolni tudjon ezzel a lehetőséggel. Voltak ugyan ilyen tervek, de 1996-ig lefelé ment a keresetek reálértéke. Ugyanakkor ma sem lehet tudni, hogy a kormány ebbe az irányba vagy éppen az újraállamosítás irányába megy-e. Meg nem erősített, ám nem is cáfolt nyilatkozatok hangzanak el arról, hogy a kórházaknak ismét az államnál kell lenniük, hogy finanszírozásukat a mostani gazdálkodási rendszer helyett ismét a kincstár látja majd el. Pedig a most érvényben lévő teljesítményfinanszírozási rendszer az egyik oka volt annak, hogy a recesszió nehezebb éveiben nem omlott össze az egészségügy.
MN: Ön szerint növekedik a Pénzügyminisztérium (PM) hatalma az egészügyi tárcával szemben?
KM: Bár vannak erre mutató jelek, nehéz pontosan megítélni, hogy mekkora a PM hatalma. Mindenesetre igaz, hogy voltak az egészségbiztosításnak túlzott jogai, voltak működési zavarok, visszaélések, amikre hivatkozva aztán az egészségbiztosítással kapcsolatos döntéseket a választások után kormányfennhatóság alá vonták - azóta sincs parlamenti felügyeletük ezeknek a döntéseknek. Ebből következően aztán számos tisztázatlan kérdés adódik, például az egészségbiztosítótól az ÁPV Rt.-hez átkerült vagyontárgyak értékesítése kapcsán: nem tudjuk, hogy ez a pénz valóban visszakerült-e teljes egészében az egészségbiztosítóhoz.
A mai napig nem látom, milyen koncepció működteti az egészségügyi reformot. A változások egy ekkora rendszer reformja esetén viszont nem tördelhetők négyéves ciklusokra. A jelenlegi helyzetben, amikor a gazdaság kilátásai jók, amikor rendelkezünk az átalakítás több mint tízéves tapasztalatával, politikailag nem lenne kockázatos lépés a koalíció számára, ha leülne az ellenzékkel és a szakmai szervezetekkel, és születne valamilyen megállapodás az egészségügy jövőjéről. Nem a részletkérdésekről, a tendenciákról. Ebben közmegegyezés kell: országgyűlési határozatba lehetne foglalni, hogy fenn akarjuk-e tartani a kötelező, egységes, szolidarisztikus biztosítási rendszert, meddig engedjük a versenyelemeket, mit gondolunk a privatizálhatóság vagy az állami szerepvállalás mértékéről. Ezek a megegyezések a jelenlegi kormányt is segítenék, viszont - végső soron a betegek érdekében - megkötnék a következő kormányok kezét is.
Vultur Csaba
