"Nincs értelme elhallgatni" - L. Balogh Béni történész-levéltáros a második bécsi döntésről

Belpol

A II. bécsi döntés hetvenéves évfordulóján a téma avatott kutatója, az OSA (Nyílt Társadalom Archívum) Centrális Galériájában megtekinthető évfordulós kiállítás forgatókönyvírója mesélt nekünk Hitler vastagon fogó ceruzájáról, a Göring-hasról, a revízió mérlegéről és a történelmi emlékezet sokféleségéről.
A II. bécsi döntés hetvenéves évfordulóján a téma avatott kutatója, az OSA (Nyílt Társadalom Archívum) Centrális Galériájában megtekinthető évfordulós kiállítás forgatókönyvírója mesélt nekünk Hitler vastagon fogó ceruzájáról, a Göring-hasról, a revízió mérlegéről és a történelmi emlékezet sokféleségéről.

Magyar Narancs: A történelmi kutatások rég feltárták, milyen nagyhatalmi ambíciók álltak a hetven évvel ezelőtti területátrendezés mögött - legfeljebb a Szovjetunió szerepéről kellett hallgatni a 80-as évek előtt. Az ön könyve, tanulmányai is alaposan átalakíthatják a történeti köztudatot: kevesen tudják, hogy hetven éve még arra is volt némi esély, hogy a szovjetekkel közösen támadjuk meg Romániát.

L. Balogh Béni: Nagyon fontos volt a Szovjetunió szerepe, de még ennél is lényegesebb Németországé. Az új magyar-román határt ugyanis Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán húzták meg 1940. augusztus 27-én Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Ami a Szovjetuniót illeti, 1940 nyarán valóban elismerte a Romániával szembeni magyar területi követelések jogosságát.

MN: Hogyan kerülhetett ilyen páriahelyzetbe Románia? Hogyan tűnhettek el a nemzetközi politikából azok a szokásos fékek és egyensúlyok, amelyek meggátolták volna, hogy egy korábban kivételezett helyzetben lévő országot egyszerűen feldaraboljanak?

LBB: Nagy-Románia 1940 nyarán bekövetkezett felbomlása a harmincas évek második felében gyökeresen megváltozott nagyhatalmi erőviszonyokkal, elsősorban a hitleri Németország előretörésével, majd a versailles-i békerendszer összeomlásával magyarázható. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény és az ezt követő események felborították az I. világháború utáni európai status quót. Románia elveszítette korábbi szövetségeseit, elsősorban Franciaországot, ami azért vált számára végzetessé, mivel három olyan országgal volt határos, melyeknek területi követelései voltak vele szemben. A Szovjetunió Besszarábiát követelte vissza, Bulgária a második Balkán-háborúban elveszített Dél-Dobrudzsát, Magyarország pedig Erdélyre vagy annak egy részére tartott igényt.

MN: A két világháború közötti félhivatalos, elsősorban az itthoni közvéleménynek szánt revizionista-irredenta propaganda jelszava a "mindent vissza!" volt. Ezzel szemben, ahogy az ön írásaiból is kivehető, a 30-as években itthon készült, nem hivatalos tanulmányok szerzői jelentős engedményeket tettek.

LBB: A két világháború közti magyar kormányok lényegében sohasem mondták ki nyíltan, mit követelnek. A köztudatban is a teljes revízió, a "mindent vissza!" jelszava élt: utólag mérlegelve hiba volt a politikusok részéről, hogy hagyták e jelszavakat rögzülni. Holott a magyar kormányoknak voltak konkrét, reálisabb revíziós tervei, melyekről nem tudott a nagyközönség. Teleki Pál miniszterelnök például ódzkodott attól, s ennek többször hangot is adott - igaz, nem a nyilvánosság előtt -, hogy olyan területek kerüljenek vissza, amelyeken túl nagy a nemzetiségiek aránya. Ezért az 1940 nyarán lezajlott Turnu Severin-i magyar-román tárgyalásokon a kormány elsőként egy olyan, a maximális magyar tervhez közel álló követelést terjesztett elő, mely a Maros vonala mentén osztotta volna fel Erdélyt - az ettől délre fekvő területeket nem követelték vissza. Ez 69 ezer négyzetkilométernyi viszszacsatolt területet jelentett volna. Ennél még realistább elképzelést tükrözött az úgynevezett minimális magyar terv, amely 49-50 ezer négyzetkilométerre formált igényt. A második bécsi döntés, mely valamivel több mint 43 ezer négyzetkilométert juttatott vissza Magyarországnak, végül ehhez a minimális tervhez állt közel.

MN: Az első, 1938-as bécsi döntés, melynek során Csehszlovákia határ menti, zömmel magyarok lakta hatvan-nyolcvan kilométeres sávját csatolták vissza, másfajta logikát is sugalmazhatott: a magyar-román határ keletebbre tolását. Ha jól tudom, ezzel számolt az akkori román vezetés is - legroszszabb lehetőség gyanánt.

LBB: A román kormány a két világháború között az "egy barázdát sem" elvét hangoztatta. 1940 nyarára azonban belátták, hogy nem úszhatják meg határrevízió nélkül. Éppen ezért arra törekedtek, hogy minél kisebb területet kelljen átadniuk Magyarországnak. 'k sem árulták el őszintén a román közvéleménynek, hogy olyan rossz a helyzet, miszerint hamarosan területátadásra kényszerülhetnek. Ellenkezőleg, azt hangoztatták, meg fogják védeni Románia "ősi" határait. Titkos terveket is készítettek arról, hogy mit fognak - lakosságcserével összekapcsolva - átadni, ha szükségessé válik: Románia nyugati határsávját, így Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad megyék egy részét. Legrosszabb álmaikban sem gondoltak arra, hogy Kolozsvárról és a Székelyföldről is le kell mondaniuk. Ezzel is magyarázható, hogy amikor 1940. augusztus 30-án kihirdették a második bécsi döntést, Mihail Manoilescu román külügyminiszter elvesztette az eszméletét és összeesett.

MN: A Turnu Severinben (Szörényváron) sikertelenül tárgyaló magyar és román felet előbb rá kellett beszélni, hogy elfogadja a német-olasz döntőbíráskodást. Mivel tudták a két felet presszionálni?

LBB: Inkább a magyar kormány volt az, amely nyomást gyakorolt Berlinre az erdélyi revízió ügyében. Tudni kell, hogy a németek 1940 nyaráig a román felet támogatták a határvitában - elsősorban a jelentős olajtartalékai miatt, amelyek stratégiai szempontból rendkívül fontosak voltak. Azt követően azonban, hogy június végén Románia kénytelen volt Besszarábiát és Észak-Bukovinát átadni a Szovjetuniónak, megváltozott a helyzet. Nyilvánvalóvá vált, hogy Bulgária és Magyarország is rövidesen érvényesíteni kívánja területi követeléseit, precedensnek tekintve a szovjet lépést.

MN: Egyfajta dominóeffektus lépett működésbe.

LBB: A német álláspont megváltozását közvetlenül kiváltó tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia elcsatolását követő napokban. A magyar vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter az átmenetileg kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét, alapvető célja mégis a kettős nyomásgyakorlás volt. Egyrészt tárgyalóasztalhoz akarta kényszeríteni Romániát Erdély ügyében, másrészt az erdélyi területi revíziótól addig mereven elzárkózó Németországot igyekezett rávenni álláspontja módosítására. Mivel Németországtól mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és térnyeréssel, valamint a román olajforrások esetleges megsemmisülésével járt volna, Berlin belátta: a térség "pacifikálása" érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. Miközben Magyarországot igyekezett visszafogni, Romániára nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy nyugati szomszédjával kezdjen tárgyalásokat a határmódosításról. Érdekes, hogy Hitler 1940. augusztus végéig hallani sem akart egy újabb döntőbíráskodásról. Rossz tapasztalatai voltak ugyanis az első bécsi döntés kapcsán: úgy vélte, hogy a magyarok hálátlannak bizonyultak vele szemben, és nem értékelték kellőképpen a Felvidék egy részének visszaadását.

MN: Ennek ellenére mégis magára vállalta a döntést - gondolom, a tárgyalások kudarca miatt.

LBB: Álláspontjának hirtelen megváltozását az idézte elő, hogy a kudarccal végződött magyar-román "tárgyalások" utáni napokban a két ország újból az egymás elleni háború küszöbén állt, és tudomást szerzett a román határ menti szovjet csapatösszevonásokról.

MN: Hitler döntése végül is zsákbamacska volt mindkét fél számára.

LBB: Nemhogy a döntés tartalmáról, de annak megszületéséről sem volt tudomása a két kormánynak. Mindkét fél meg volt győződve arról, hogy augusztus 29-én Bécsben, ahová a magyar és a román külügyminisztert is meghívták, további kétoldalú tárgyalást folytatnak majd. Erre azonban nem került sor, mivel másnap Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter kihirdette a döntést. Magyarország visszakapta a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület mintegy kétötödét, jóval nagyobb részt, mint azt az egyes korábbi német és olasz javaslatok tervezték. Bár az új határ az etnikai viszonyokat is igyekezett figyelembe venni, megvonását mégis a német birodalmi érdekek, a katonai-stratégiai megfontolások motiválták: a ploiesüti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. Hitler olyan megoldást talált, amely bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően szövetségesként számolt vele.

MN: A Bécsben kihirdetett új határvonalat elnézve látható egy afféle zseb, amelynek révén Románia megtarthatta Tordát és környékét.

LBB: Ez a kissármási beszögellés, amelyet a népnyelv Göring-hasnak vagy Göring-zsáknak nevezett el, és amelyet valamikor a döntés meghozatala és kihirdetése közötti időszakban kanyarítottak ki a Magyarországnak szánt területből. Dokumentumok hiányában ma már nem tudjuk pontosan rekonstruálni a történteket. A legvalószínűbb verzió az, hogy a marosújvári szódagyár igazgatója megtudta német vonalon, hogy az új határ elvágná Marosújvárt a kissármási földgázlelőhelytől, üzemképtelenné téve a gyárat. Az igazgató, aki maga is német volt, azonnal Bécsbe utazott, s Hermann Göring birodalmi marsallnál az utolsó órákban elérte a határkiigazítást.

MN: Szintúgy anekdotikus elemnek tűnik, hogy Hitler olyan vastag ceruzával húzta meg a határvonalat, hogy az magában is további vitákat gerjesztett.

LBB: Ez a durván meghúzott vonal méretarányosan mintegy hat kilométer széles sávot jelentett, ami később elég nagy gondot okozott a határőrizeti szerveknek. Igen sok határincidens is történt az 1940-44 közötti időszakban - a román és magyar félnek négy év is kevés volt ahhoz, hogy megegyezzen a végleges határvonalról. Ezért elsősorban a román vezetés tehető felelőssé, amely még a demarkációs vonal egységes kitűzésétől is elzárkózott, ily módon sem kívánva szentesíteni az új határvonalat.

MN: A magyarok nehezen tudtak mit kezdeni a nagyszámú észak-erdélyi román lakossággal.

LBB: Több mint egymillió román került magyar fennhatóság alá - ugyanakkor mintegy félmillió magyar maradt Dél-Erdélyben és a Regátban. Mindkét kisebbség száma később jelentősen lecsökkent, hiszen 1944-ig közel 200 ezer magyar menekült át Romániából az "anyaországba", ennél talán valamivel több, 220 ezer észak-erdélyi román pedig Romániába távozott.

MN: A döntés után a magyar hadsereg bevonult a visszakapott területekre. A román-magyar közös, mégis eltérő történelmi emlékezet egyik neuralgikus pontja, hogy a XX. századi területváltozásokat milyen atrocitások kísérték.

LBB: A honvédség bevonulása során és a több mint két hónapig tartó katonai közigazgatás idején valóban igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor, amelyeket a magyar történettudomány a 70-es, 80-as évektől kezdve igyekezett tárgyilagosan, kritikusan és önkritikusan feltárni. Nincs értelme elhallgatni vagy letagadni ezeket, mint ahogyan beszélni kell a dél-erdélyi magyarok 1940-1944 közötti üldözéséről is. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy nyolcvan, Ipp helységben százötvennégy, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot - főleg a Szilágyságban - sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást, amely ráadásul Teleki szándéka ellenére volt. Az érem másik oldala viszont az, hogy a ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása már akkor is általános jelenségnek számított. A kegyetlenkedésekről szóló, sok esetben kitalált történetek megfeleltek a "vérszomjas" magyarok "ázsiai barbárságát" hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak képviselői előtt. Bukarest álláspontja ezt követően sem változott, az ottani közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része pedig mind a mai napig - a tényeket elferdítve - a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett "népirtásként" tekint a bevonulásra és az ezt követő négyéves magyar uralomra.

MN: Mennyire volt zökkenőmentes a magyar polgári közigazgatás berendezkedése Észak-Erdélyben - különös tekintettel a korábban Felvidéken történtekre, ahol sok magyar ábrándult ki az anyaországból érkezett ejtőernyősök miatt?

LBB: Az észak-erdélyi magyarok túlnyomó többsége euforikusan, túláradó örömmel fogadta a második bécsi döntést, a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élte meg. A visszatérés felett érzett általános örömöt kezdetben sok szociáldemokrata vagy éppen kommunista érzelmű észak-erdélyi magyar munkás, tisztviselő is osztotta. Az "anyaországhoz" való csatlakozás elsősorban azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Ám az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, az "anyaországi" tisztviselők gyakran lekezelő, pökhendi modora vagy a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód miatt. A "kicsi magyar világ" az erdélyi magyarok kollektív emlékezetében ennek ellenére ma is túlnyomórészt pozitív töltetű.

MN: Az újonnan létrehozott, illetve importált magyar állami szervek, közigazgatás hatékonysága mennyire elégítette ki a nyilván felfokozott erdélyi, partiumi magyar várakozásokat, vagy akár a helyi románokét?

LBB: A kisebbségi helyzetbe került észak-erdélyi románok gazdasági, társadalmi, kulturális pozíciói - akárcsak a dél-erdélyi magyaroké az Antonescu-rezsim alatt - jelentősen romlottak. A közigazgatásnál maradva: Észak-Erdélyben a magyar nemzetiségűek erősen túl, a románok pedig alul voltak reprezentálva. Ennek okai azonban nemcsak a románokat diszkrimináló politikában keresendők, hanem abban is, hogy a román kormány közvetlenül a bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek. A Teleki-kormány egyik fő célkitűzése az volt, hogy "orvosolja" a visszacsatolt területen élő magyarok korábban elszenvedett sérelmeit. Éppen ezért anyaországiakat jelentős, de azért - az eddigi közfelfogással ellentétben - nem túlságosan nagy arányban neveztek ki Észak-Erdélybe közszolgálati állásokba.

MN: A mesterségesen kettévágott Erdély mennyire működhetett a háború alatt egységes gazdasági egészként?

LBB: Bibó összegzése szerint a második bécsi döntés jobb volt a történeti magyar igény érvényesítésénél, de a trianoni román határnál is. Mégis sok szempontból, így gazdaságilag is, a döntés utáni időszakban hasonló gondokkal kellett szembenézni, mint 1920 után: az új határ történelmileg kialakult tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől, mint például a Magyarországhoz visszakerült Kolozsvárt vagy a Romániában maradt Brassót. A pozitív hatások közül megemlíthetjük például a magyar kormányzat által a Székelyföldön eszközölt beruházásokat, fejlesztéseket, továbbá az észak-erdélyi infrastrukturális fejlesztéseket. Nem hagyhatjuk szó nélkül a döntés mindkét országra nézve súlyos politikai következményét. Elsősorban azt, hogy mind a magyar, mind a román vezetés - Hitler kegyeiért versengve - végletesen elkötelezte magát a tengelyhatalmak mellett, és egymást túllicitálva vett részt azok oldalán a háborúban.

MN: Korántsem meglepő, hogy a román és magyar közvélekedés egészen máshogy viszonyul még ma is a második bécsi döntéshez - de a két ország történészei sem jutottak még egy nevezőre az egykori események értelmezésében. Miként közelíti meg e témát a román történészszakma?

LBB: A magyar és a román történetírás - a múlt század ötvenes éveitől eltekintve - egymástól eltérő módon értékelte a második bécsi döntést és annak következményeit. Még a fogalomrendszer használata is különbözött egymástól. A román szerzők túlnyomó többsége a "bécsi diktátum" - "dictatul de la Viena" - megjelölést használta. A magyar történetírásban ezzel szemben a semlegesebb "döntőbíráskodás", illetve a "második bécsi döntés" fogalma honosodott meg. Szembetűnő, hogy a két ország historiográfiájában nem azonos súllyal szerepelt a kérdés. Míg ugyanis Magyarországon ez távolról sem került a legújabb kori történeti kutatások homlokterébe, addig a 80-as években a felülről irányított román történetírás egyik legkedveltebb témája lett Észak-Erdély 1940-1944 közötti sorsa: a "fasiszta bécsi diktátum" éles elítélése, valamint az észak-erdélyi "horthysta-fasiszta terror" "gaztetteinek" leleplezése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés kísérlete nélkül. A két ország történészeinek álláspontja a rendszerváltást követő évtizedben sem közeledett számottevően e kérdésben. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy az 1990-es évek román történetírásában is a nacionalista irányzat maradt a legnépesebben képviselt áramlat. Manapság a román történészek egy része már árnyaltabban látja az eseményt, és megindult a párbeszéd is a magyar és román szakemberek között.

L. Balogh Béni tanulmányaiból és a téma szakirodalmából alapos válogatás található az adatbank.transindex.ro honlapon.

A Visszacsatolás - Észak-Erdély, 1940 kiállítás kritikája a Visszhang rovatban olvasható.

Neked ajánljuk