Böcskei Balázs

Bajnai tehet mindenről

Ara-Kovács Attila, Magyar Bálint és Ádám Zoltán felvetéseire

  • Böcskei Balázs
  • 2013.08.29 13:36

Belpol

Különös élményben volt része júliusban a Narancs olvasóinak: két héten át próbálhatták megérteni, hogy tehette tönkre a demokratikus ellenzék győzelmi esélyeit egy olyan ember, aki bő háromnegyed éve vállalt először pártpolitikai szerepet. Némi - kevés - túlzással erről szól ugyanis Ara-Kovács Attila és Magyar Bálint közös cikke (lásd: Bajnai és az ország esélyeiről, Magyar Narancs, 2013. augusztus 1.), illetve Ádám Zoltán Bajnait ostorozó írása is (lásd: Miért nem megy?, Magyar Narancs, 2013. augusztus 8.).

Legyünk igazságosak: a szerzők többet tettek hozzá az ellenzéki oldal megújulásához, mint bármely szocialista vasárnapi sajtótájékoztató vagy a "nyír bátor" felütésű Facebook-bejegyzések. Őszinte aggodalmukért és elemzési kísérletükért becsülendő Magyarék és Ádám Zoltán megszólalása, minden tévedésük ellenére is - mert abból is akad szép számmal mindkét írásban.

Főszereplő kerestetik

Főszereplő kerestetik

Fotó: MTI - Illyés Tibor

A "Bajnai a hibás" diskurzus árnyékában ugyanis érdemes azt is alaposabban megnézni, kik és hogyan játszanak a pályán; azon a meccsen, amelynek a tétje nemcsak a kormányváltás, hanem az Orbán-rendszer konszolidációja is. Mert milyen elemzés az, ami az Orbán-rendszer leváltásának esetleges sikertelenségét nem a még mindig legnagyobb ellenzéki párt stratégiája kapcsán kezdi el firtatni? Azt még a mértékadó közvélemény-kutatások sem tagadják, hogy Bajnaiék a nulláról jutottak el 5-10 százalék közé a biztos pártválasztók körében, miközben az MSZP-nek 2009 áprilisában az Ipsos adatai szerint az összes szavazó körében volt 15 százalékos támogatottsága; négy év múlva, 2013 májusában pedig ugyanitt 14 százaléka. (A nyári adatfelvételekből sem látszik más trend.) Vajon milyen mércével méri Ara-Kovács, Magyar és Ádám a kudarcot és a sikert? A kormányváltás motorja sose lehetett más, mint az MSZP, és a párt helyben járását aligha Szelényi Zsuzsán vagy Jávor Benedeken kell majd számon kérni. Rajtuk mást kell, de erről később.

Liberális kabalafigura kerestetik

Bajnai örvén a liberális értelmiség egy része ugyanazt a műsort játssza el, mint annak idején a gyurcsányi "forradalom" közepette. Jön egy új arc, aki a magyar baloldal "jobbik énje" lehet. Magyar politikusokhoz képest távlatosan gondolkodik, életrajza alapján nehezen feltételezhető róla, hogy antikapitalista lenne (mert, ugye, mindenki antikapitalista, aki nem neoliberális), meg kívánja újítani a magyar baloldalt - hiszen hiába helyezte magát eredetileg a jobb és a bal közé Bajnai, pont az eddigi életútjából következett, hogy ilyen rövid idő alatt képtelen lesz megépíteni a nem baloldali Bajnai-képet -, horribile dictu még "szakértő" is. A "szakértő" imázsa, aki a technokráciával szemben megértőbb (jobban hisz az ő jövőképében), mint azokkal, akik szerint a víz köztulajdon, mindig jobban vonzotta a magyar liberálisokat, mint a "lakossággal" kapcsolatot tartó politikus. Az ebből a pozícióból indult Bajnai meg is felel a liberálisok (ön)képének. Idővel aztán lejött a szakértői szótárról (a "jó kormányzás" szlogenjéről), és gazdaság- és társadalompolitikai értelemben is balra kezdett beszélni. Hisz a szociális válság dúlta Magyarországon aligha a Magyar Bálint egykori pártja által javasolt egykulcsos adó ígéretével lehet majd nyerni. A híreket a közmunkások Magyarországán figyelő választó számára világos lett, hogy mit jelent az, ha kimegy az állam a polgárok alól. És a szociális értelemben is széthullott országot nehéz a "jólét lecsorgásában" bízva kirángatni a kátyúból.

Bajnaival tehát - gondolja a nyári olvasó - nyilván nem lehet az a gond, hogy ne lenne eléggé liberális. Sokkal inkább az, hogy már nem szakértő szerepben jelenik meg, de még nem is viselkedik politikusként. Inkább beszél, mint cselekszik. Nem száll ki a felcsúti birodalom kapujában, mert két, addig és utána soha nem látott biztonsági őr erre felszólítja. Forognak a kamerák, veszik a műsort, ahogyan egy potenciális miniszterelnök nem mer bemenni oda, ahova egy erős ellenzéki vezérnek ellentmondást nem tűrően kell begyalogolnia. Bajnai a kutatásokban éppen azért nem lőtt ki úgy, ahogy azt a mai Bajnai-kritikusok várták, mert depolitizálja a politikát, mert még nem ment végbe a vágányváltás, ami a menedzser-értelmiségiből az ellenzéki oldallal, majd a választókkal szerződést kötő politikust hoz létre. Ennyiben tavaly október 23-án nem vége lett a történetnek - ahogy kollégáim feltételezték -, hanem épphogy csak elkezdődött.

És hogy mit szerettek a liberálisok Gyurcsányban? Hogy megpróbálta végigvinni a kapitalista reformokat, ami csak a piacpárti liberális elit támogatását bírta, és amelyeket a magyar társadalom nem bírt el - ahogyan a 2014-es sem fogja, főleg miután a társadalom nagyobb részét magára hagyta Orbán Viktor és pártja. És mit nem szerettek a liberálisok Gyurcsányban? Hogy végül feladta ugyanezen reformokat. Innentől már csak egy lépés volt, hogy antiliberális. Megkapta ezt a kritikát? De meg ám.

Aki nem úgy kapitalista, ahogy a Kóka János vezette SZDSZ az volt, az ennek a körnek mindig áruló lesz. Ádám Zoltán írásában Bajnai már azzal feladta a kapitalizmust, hogy a kormányzati rezsicsökkentésre energiahatékonysági programmal válaszolt. Egy politikusnak ezt nyilván úgy kellett volna megoldania, ahogyan azt Ádám Zoltán sugallja: kiáll és elmondja a híradóban neki adatott 20 másodpercben, hogyan működik a piac, miért alkalmatlan az állam a szabályozásra, s hogy egy ilyen beavatkozás számos problémát fog okozni. (Ezeket az érveket az energiahatékonysági program amúgy tartalmazza; és Bajnaiék soha nem mondták azt, hogy "hm, nem is rossz ez a rezsicsökkentés".) Mondja fel Bajnai Hayek, Friedman téziseit a megélhetési gondokkal küzdő, a rezsicsökkentés populizmusával szemben védtelen választópolgár számára, aki ráadásul saját sorsában éli meg a kapitalizmussal szembeni bizalmatlanságot - hogy aztán az majd felismerje: igen, ilyen az igazi politikus, ő az én emberem. Nehéz elhinni, hogy ezen múlna a kormányváltás vagy akár egyetlen - nem dogmatikus piacpárti - választó pártpreferenciája is. És még, ha így is van: ők is megtalálhatják kedvenceiket Mesterházy Ernő és Fodor Gábor liberális csoportjában, akikre - ha az MSZP is úgy akarja - közvetetten lehet majd szavazni az ellenzéki győzelem bármilyen veszélyeztetése nélkül. Bajnai Gyurcsány kudarcának tudásából is építkezik, amikor a klasszikus liberális párt létrehozását másokra bízná.

Kivel és kivel nem

Ara-Kovács és Magyar szerint Bajnai szabadon szárnyalhatna szövetségese, a Párbeszéd Magyarországért nélkül. A recept az lenne, hogy Bajnai - azért, mert az a baloldali ellenzéki térfélen zöld, baloldali nézeteket hangoztat! - dobja ki a mögötte álló választási szövetség politikai aktivitásának és médiaszerepléseinek nagy részét, országgyűlési és önkormányzati képviselőit és kezdjen végre bele a - mibe is? És miért is? Magyar Bálint esélyteremtő oktatáspolitikai víziói az általa kritizált párt szakpolitikájában több megértést lelnek, mint találtak azon kormány tisztviselői között, amelynek ő is tagja volt. És akkor az így eltávolított szavazótáborról nem is beszéltem. Erről Magyaréknak furcsa képzeteik vannak: szerintük az (akkor még a PM-eseket is magába foglaló) LMP "jelentős részben az egykori liberális párt szavazóinak" köszönhette választási sikereit. Ezzel szemben a Medián 2010. áprilisi adatai szerint a "Kire szavazott 2006-ban?" kérdésre az akkori LMP-sek mindössze 15 százaléka jelölte meg az SZDSZ-t. Többségük úgy emlékezett, hogy az MSZP-t támogatta (32 százalék), de annak idején sokan döntöttek a Fidesz mellett is (18 százalék). A nem válaszolók vagy nem szavazók 21 százaléka mellett további 7 százalék nem is volt szavazásra jogosult 2006-ban.

De mindez csak adalék az ellenzék választási esélyeinek firtatásához - hisz a kulcskérdés a két nagy demokratikus erő stratégiája és viszonya. Ara-Kovács Attila és Magyar Bálint pontos elemzését adják az MSZP hatalomtechnikai szempontjainak. Ennek fényében érdemes viszont áttekinteni Bajnai taktikai hibáját - az ő szerepét az összefogás-diskurzusban ugyanis a sapkaszindróma jelöli ki. Ha van rajta, miért van, ha nincs, miért nincs. Tény: túl nagy kihívás lett volna az, ha a Nagy Integrátor szerepében (jogos) kritikával közelít a baloldalhoz. Bajnai a korszakváltás jelszavával saját maga tette magasra ezt a lécet. A korábbi miniszterelnök februári évértékelőjében meg is próbálta ezt (hosszan taglalta az MSZP hitelességi deficitjét), aztán feladta. Amivel viszont a korszakváltás tartalmi kifejtését is feladta, hisz az csak az MSZP kritikájával együtt működőképes. Ennek az ideje nem most van - pontosabban elmúlt már. Talán ez lehet a valódi magyarázat a növekedés stagnálására, azon túl, hogy Bajnai ekkoriban mint kompetens válságmenedzser festette le magát - ahelyett, hogy politikusként beszélne, egyáltalán, "létezne".

Bajnai nem annak az árát fizeti, hogy nem volt kapitalistább a kapitalistánál, vagy hogy nem költségvetési kérdésre szűkítette le a szembenézést a nemzeti és szociális traumákkal (lásd a kettős állampolgárság és szavazati jog vagy a munkanélküliek és az elvándorlók kérdését).

Arról, aki a növésben megállt MSZP-t és elnökét sem tudja legyőzni, nem könnyű elhinni, hogy le tudja majd győzni Orbán Viktort. Az MSZP - miután kiszivárgott emlékezetes belső anyaga a kétpólusú politikai térről - "jól" váltott: ha már növekedni nincs esélyük, márpedig jelentősen aligha, akkor Bajnai támogatottságát kell "konzerválni". Ezt a célt szolgálja a közös lista terve, amely természetesen Mesterházy miniszterelnökség-jelöltségével jár. Még ha ez a közös lista csak egy mandátum többletet is hozna, viszont több százezer otthon maradót, azaz a kormányváltás kétségességét. Még akkor is, ha a mértékadó közvélemény-kutatások szerint nagyobb esélye Orbánnal szemben Bajnainak van, hiába az MSZP több pártirodája (melyek amúgy sokszor üresen állnak). Ebben a blokkolási stratégiában az MSZP-nek szövetségesei vannak: mindazok a politikusok, akiknek nincs politikai támogatásuk, nincs politikai beágyazottságuk, viszont van "múltjuk", elutasítottságuk, tisztázatlan jelenük. Valóban: mind megfelelnek az Ádám Zoltán által megfogalmazott kívánalmaknak, úgy is, mint kapitalizmuspártiság, alkotmányos, demokratikus elkötelezettség, az orbáni "szabadságharc" elutasítása. Csak éppen a választópolgárok nem támogatják őket - akár így mérjük, akár úgy. Ami pedig mindebből keletkezik, az nem az ellenzék győzelmének stratégiája.

A szerző politológus, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója.

Neked ajánljuk