A tudományos élet részben állami irányítás mellett történő átalakítására a múlt század elején létrejött Németországban egy mintaadó intézmény: az 1911-es alapítású Vilmos Császár Társaság (Kaiser Wilhelm Gesellschaft). Ez az ernyőszervezet a természettudományos kutatások összefogására és a finanszírozás megszervezésére rendeltetett.
A tudományos műhelyek egyformán alapoztak az állami bevételekre – a német kormány idővel maga állta a kutatók fizetését –, magánszemélyek adományaira, valamint az ipar nem éppen önzetlen, de a kölcsönös előnyökön alapuló támogatására.
E német tudományszervezési modell már az I. világháborúban is remekül vizsgázott, például kiválóan szolgálta a német háborús érdekeket. A tudományos világ a fegyverfejlesztés, a hadiipar és hadigazdaság szolgálatába állt, és a német kutatók sokban hozzájárultak ahhoz, hogy Németország minél tovább kitartson.
A csiborpatkoló intézet
Magyarországon kezdettől kíváncsian és a tanulságokat keresve figyelték a német kísérletet. A Bethlen-kormányzat idején gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszter ambiciózus programja alapján nem csupán nagy ívű egyetemfejlesztésre került sor, de ekkor jöttek létre az egyetemektől független kutatóintézet-hálózat első elemei is.
| ||
Az egyik patinás honi tudományos műhely, a Magyar Biológiai Kutatóintézet (a mai Balatoni Limnológiai Kutatóintézet) alapkövét 1926. augusztus 25-én helyezték el Tihanyban, és egy évvel később meg is nyitotta kapuit. A központot a korabeli értetlen honatyák csiborpatkoló intézetként emlegették, ám az intézmény (ahogyan későbbi társai is) inkább alapítójuk várakozásait, mint az oktondi kritikusok aggodalmait igazolta. A harmincas években olyan világhírű, többek között fiziológiai és orvosi Nobel-díjjal jutalmazott kutatók dolgoztak Tihanyban, mint a német-osztrák Otto Loewi (akit az Anschluss után családjával együtt elfogtak a nácik, és csak vagyona „önkéntes” átadása után engedtek el) vagy Szent-Györgyi Albert.
Az 1922. évi XIX. törvénycikk az egyetemektől független tudományos intézeteket és múzeumokat egyetlen országos szervezetbe tömörítette – ez volt az Országos Magyar Gyűjteményegyetem. Az ehhez tartozó intézetek teljes autonómiát élveztek, de az állami költségvetés állta a büdzséjüket. Szintén Klebelsberg minisztersége alatt vállalta át az állam az addig anyagilag is autonóm Magyar Tudományos Akadémia finanszírozását is – az akadémiai autonómia csorbítatlan megtartása mellett. (Akkoriban az MTA nem rendelkezett saját tudományos kutatóintézmény-hálózattal.)
A mintaként szolgáló Vilmos Császár Társaság működésétől már ekkor is eltért a magyar modell: nálunk az állam által finanszírozott tudományos intézményhálózatból hiányzott a magántőke. Az innovációra érzékeny fontos iparvállalatok saját kutatóegységeket működtettek a Tungsramtól a Chinoinig; a Chinoin finanszírozta például Szent-Györgyi kutatásait.
| ||
Az eredményesebb tudományfejlesztést azonban gátolta, hogy az akkori állami költségvetés maga is gondokkal küszködött, ráadásul a gazdasági világválság is alaposan alávágott a további tudománypolitikai elképzeléseknek.
Szovjet ihlet
A második világháború után látszólag egy egészen más tudománypolitikai elvárás fogalmazódott meg a tudósokkal és a kutatással szemben, csakhogy annak elvi alapjai pontosan ugyanazok voltak, mint Klebelsbergéi.
A németek ugyanis nemcsak Magyarországot, hanem a két háború közötti szovjet tudománypolitikát is megihlették; ráadásul a szovjet vezetés számára e modell életrevalóságát bizonyította a II. világháborús tapasztalat is, amelyben a szovjet tudományos ágazat jól vizsgázott. Meg persze a német is, bár a Vilmos Császár Társaság hírnevének nem tett jót, hogy számos kutatója lelkesen vett részt foglyokon végzett embertelen kísérletekben – ámbár ez sem akadályozta meg a győztes nagyhatalmakat abban, hogy egymással versengve dolgoztassanak a saját kutatási projektjeikben náci tudósokat.
A világháborút, de különösen a „fordulat évét” (1948) követően még nem volt kiforrott koncepció arról, milyen tudományirányítási modellt kövessen a kommunista parancsuralmi rendszer. A tudományfinanszírozási modell átalakításáért mindenekelőtt világhírű magyar természettudósok kardoskodtak: a biokémikus Szent-Györgyi és Bay Zoltán fizikus is a természettudományokra költött állami pénz növelését, az MTA ehhez méretezett átalakítását követelték, és még egy saját ellenakadémiát is létrehoztak.
Elgondolásaik egy része később megvalósult, csak éppen nélkülük – az ezzel egy időben zajló sztálinista fordulatból ugyanis egyikük sem kért, ezért Nyugatra távoztak. A tudományos területet felügyelő pártvezető, Gerő Ernő és munkatársai eredetileg az Akadémia elsorvasztására és egy párhuzamos intézményhálózat létrehozására törekedtek: ez volt a rövid életű Magyar Tudományos Tanács (MTT), amelyet végül a szovjet tudományos partnerszervezet, a szovjet tudományos akadémia erőteljes intervenciójának hatására fölszámoltak.
| ||
Ám addigra az átmeneti MTT-grémium irányítása alatt, az általa biztosított pénzekből számos, az egyetemektől (és akkor még az MTA-tól) független kutatóintézet kezdte meg működését. Ekkor kezdeményezik a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI), az Alkalmazott Matematikai Kutatóintézet, a Vaskutató Intézet, a Szerves Vegyipari Intézet, a Nyelvtudományi Intézet, valamint (a háború előtti/alatti intézményhálózattal való kontinuitás jeleként) az 1941-ben alakított Teleki Intézet tagintézeteinek bázisán az Állam- és Jogtudományi Intézet és a Történettudományi Intézet létrehozását.
Az MTA betörése
Az MTA ideológiai szempontú „kigyomlálása” és tisztogatásokkal kísért szovjetizálása (lásd: Szellem és erőszak, Magyar Narancs, 2018. július 12.) végül 1949 őszén zajlott le, ami után egy minden szempontból kezes és párthű vezetőség vette át az Akadémia irányítását. Ezt követően az MTA gond nélkül átvehette az újonnan alakított és a régi kutatóközpontok (mint az említett tihanyi) működtetését.
Az új tudományos infrastruktúra kialakítása nem kevés pénzbe került: az 1949 decemberében elfogadott első ötéves terv 177,5 millió forint beruházást irányzott elő erre. Ebből 70 millió, a teljes keret 40 százaléka a KFKI (a ma is működő Wigner Fizikai Kutatóközpont egyik jogelődje) felépítésére és felszerelésére ment. A KFKI-t végül a Minisztertanács 1950. augusztusi határozata a már rendszerkonform MTA irányítása alá rendelte.
Az intézet aztán az alapkutatási és az alkalmazott kutatási területen egyaránt elért remek eredmények sorával igazolta, hogy az eredeti elvárásoktól függetlenül is értékes tudományos műhely jöhet létre. Igaz, ehhez kellett a bőséges finanszírozás is; a kezdeti időszakban ugyanis azok az intézmények kapták a legtöbb pénzt, amelyeknek fontos szerepet szántak a Sztálin (és nyomában a Rákosi-rezsim vezetői) által elkerülhetetlennek tartott harmadik világháborúra való felkészülésben.
Azokat a tudományos intézeteket is kiemelten kezelték ekkor, amelyek szovjet mintára a tudatos (amúgy teljesen reménytelen, viszont annál kártékonyabb) természetátalakítási tervek szolgálatában jöttek létre. Ezek az intézetek nem is az MTA, hanem a Földművelésügyi Minisztérium alá rendelt Mezőgazdasági Kísérletügyi Központ irányítása alá kerültek (az MTA IV. Osztálya az ellenőrzések során csupán észrevételeket tehetett). Ilyen volt például az Agrobiológiai intézet, az Agrokémiai Intézet, az Erdészeti Tudományos Intézet vagy éppen a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet.
Hosszú béke
1956 után annyi változás történt az intézményhálózatban, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a fent említettek közül többet is átvett, más kutatóközpontok viszont megőrizték az MTA-tól való függetlenségüket, és közvetlen állami irányítás alatt maradtak (mint az Országos Meteorológiai Szolgálat).
| ||
A tudományos műhelyek működését idővel szabadabbá tette, sőt újabb kutatóintézetek létrehozását tette lehetővé, hogy számos, a sztálinista időszakban ideológiai okokból anatéma alá eső tudományág művelése lehetővé vált. A szociológia, a pszichológia, a statisztika, a modern, tudományos (nem liszenkóista) genetika, a kibernetika is lekerült a tilalmas tudományok listájáról, sőt idővel, a rendszer csendesebb-hangosabb eróziójának jeleként a nem marxista közgazdaságtannal is lehetett foglalkozni. Más kérdés, hogy az intézményhálózat reformjára, a tudománypolitikai célok átgondolására (néhány hangzatos irányelv bejelentésén túl) nem maradt sem ötlet, sem energia.
Az intézmények irányítása papíron úgy nézett ki, hogy az MTA független kutatóhálózatot működtetett, és az egyes tudományterületi osztályai gyakoroltak szakmai felügyeletet az egyes akadémiai intézetek felett. E felügyelet már a hatvanas évekre formálissá vált, elegendő volt, ha az egyes intézetek igazgatói az Akadémia tagjai voltak. És persze ne felejtsük el, hogy a pártirányítás, ha áttételekkel is, de a hetvenes évekig érvényesült az akadémiai szférában is. A rendszer utolsó évtizedeire azonban ez már meglazult, és ekkortól az intézetek feletti ellenőrzést már szakmai értelemben sem gyakorolták.
A tudományirányítási és finanszírozási rendszer néhai kiagyalóinak és kivitelezőinek szándékaival szemben ekkor alakult ki a kutatói szféra autonómiája, amit aztán sikerült átmenteni a rendszerváltás utáni időszakra is (még ha az 1990 utáni forráskivonást az intézmények részleges leépülése kísérte is). Az autonómia jeleként az akadémiai szférába térhettek vissza – sokszor évtizedes vagy hosszabb száműzetés után – a polgárinak minősített, s ezért a magyar tudományosságból kiűzött tudósok, különös tekintettel a társadalomtudósokra. Szintén itt helyezkedhettek el azok a kutatók is, akiket politikai okokból (például a forradalom alatti szerepvállalásuk miatt) retorziók értek.
A külvilág, és leginkább a politikai szféra elvárásaira fittyet hányó autonómiának persze következményei is lettek. Az 70-es, 80-as években a szovjet tudományos akadémia és a többi szocialista ország akadémiai intézeteinek teljesítménye ugyanúgy nehezen volt mérhető, ahogyan nyugati versenytársaik, az 1939 őszén alakult francia tudományos csúcsszerv, a Centre national de la recherche scientifique (CNRS) vagy az akkori nyugatnémet, a kompromittálódott Vilmos Császár Társaság romjain alakult Max-Planck-Gesellschaft intézeteinek munkáját is nehezen lehetett értékelni.
A tudománymetrika publikációkon és idézettségen alapuló módszertana az utóbbi évtizedek terméke; és a nemzetközi vérkeringésbe visszakerült hazai tudományosság képviselőit ugyanazon kritériumok alapján minősítik, mint bárki mást – az akadémiai kutatóhálózatot felszámolni igyekvő kormányzati szándék ismeretében a kérdés ma már az, hogy még meddig.
(Nyitókép: az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézete 1949-ben. Fotó: Fortepan)
