Magyar Narancs: Mi az etnopszichiátria?
Kruppa László: Az etnopszichiátria szubverzív ellentéte az általános pszichiátriának. Az utóbbi csak a betegséget nézi, a kulturális közeget viszont, amelyben a kór létrejön, nem. A betegségeknek ugyanaz a nemzetközi nevük: egy indonéz pszichotikus betegségét ugyanúgy nevezik meg, mint egy észak-amerikaiét. Ezáltal a leglényegesebb dolgok: a kulturális közeg, a betegség szociokulturális keletkezési körülményei és logikája kiiktatódnak. Az etnopszichiátria ezzel szemben a betegség létrejöttének kulturális kontextusát és logikáját vizsgálja.
MN: Az etnopszichiátria ezek szerint a kulturális antropológia eszközeivel is dolgozik?
KL: Sok fokozata van ennek. Valamennyire minden józan pszichiátria figyelembe veszi a kulturális kontextust. De az etnopszichiátriában is különbözô iskolák vannak, a Harvardon és másutt is. Most a legizgalmasabb a párizsi, Georges Depreux követôi, akik teljesen következetesek: csak a saját kulturális közegében és logikájában vizsgálják a betegséget.
MN: Hogyan fordul az etnopszichiátria az európai városokban élô, más földrészekrôl érkezett kisebbségekhez? Az ön praxisában mik a tipikus kisebbségi betegségek?
KL: A pácienseim 60 százaléka külföldi, 40 százaléka német; a külföldiek 37 féle etnikumból tevôdnek össze. Egyébként a németeknél szintén nagy kulturális különbségek vannak. A bajor vagy az északnémet problémák egész mások, mint a Berlin környékiek. Berlin és tulajdonképpen egész Poroszország egy szláv kultúrára épült: a német itt egy megszálló kultúra, de bizonyos szláv vonások is fennmaradtak. Nagy területen élnek például az ôslakos szorbok, homogén szláv lakosság sajátos kultúrával, akiknek a húszas években még intenzív autonómiamozgalmuk is volt, de ezt a fasizmus meg a sztálinizmus teljesen eltiporta. Voltak és vannak szorb betegeim, akik kétnyelvűek, és mindkét kultúrához kötôdnek.
MN: Berlin Kreuzberg negyedében, ahol ön is dolgozik, a legnagyobb kisebbségi etnikai csoport a törököké. Náluk mik a legtipikusabb betegségek?
KL: A depresszió, a tipikusan mediterrán módon szomatizált depresszió. Ilyen sajátos betegség az úgynevezett "az egész test fájdalom", ez a bizonyos "mindenem fáj" szindróma. Elég nehéz vele bánni: a tradicionális nyugati orvos próbálja meghatározni, hogy hol fáj pontosan, és azt kezelni. Ez a gyakorlat abból indul ki, hogy az ilyen lokalizálható panaszok mögött gyorsan megtalálható, konkrét konfliktusok vannak. A konfliktusok nagy része azonban a migráció miatt keletkezett, családi problémákkal súlyosbított konfliktusok, generációs problémák és az itteni rasszizmus közvetlen kihatásai.
MN: Az utóbbi hogyan hat?
KL: A fal leomlása óta van egy titkos közmegegyezés: a vendégmunkásokat haza akarják küldeni. Politikailag ez a szándék ilyen tisztán nem fogalmazódik meg, de a közvéleményben él. A leépítéseknél és áttelepítéseknél elsônek a törököket rakják ki. Szétziláló konfliktussorozatok közepette egyfajta munkahelyi idegháború folyik ellenük. A hangulat az üzemekben, gyárakban kimondottan ellenséges lett a vendégmunkásokkal és a külföldiekkel szemben. Ez szorongást okoz.
MN: Milyen a családi hátterük azoknak a törököknek, akik itt élnek Németországban? Törökországban milyen körülmények között éltek?
KL: A legnagyobb részük Anatóliából, egészen szegény paraszti környezetbôl származik. De ez is összetettebb, mert a török emigrációban a kisebbségek aránya magasabb, mint Törökországban. Van itt egy óriási közösség, az alévik, egy liberális mohamedán, sokmilliós kisebbség, amely üldözötten és egy kicsit katakombalétszerűen él Törökországban is és itt is. Ôk nyíltabbak, nyitottabbak, kulturáltabbak az iskolai végzettség szempontjából is.
MN: Sok a kurd is. Török Kurdisztánban már vagy tizenöt éve szükségállapot van. Ôk mirôl panaszkodnak?
KL: Gyakran az az érzésem, hogy Kurdisztán csak pár kilométerre van innen, annyira közvetlenül érkeznek a hírek az atrocitásokról. A török hadsereg egész falvakat ürít ki és rombol le, az erdôket kivágják. A városokban terror uralkodik. Ezt hallom a betegektôl. Gyakran érkezik halálhír valakirôl, akit megöltek az otthoni nagy rokonságból, vagy családtagok vannak börtönben. Sok a megkínzott ember a pácienseim között, fôleg Törökországból, de Irakból is. A megkínzott emberek között van, akinek több csigolyája tört össze, úgyhogy szörnyű fájdalmainak kellene lennie. Az egyik ilyen betegem egy kurd nemzeti hôs: ô nem érez fájdalmat, a fájdalom szubjektíve nem jelentkezik, pedig objektíve ez jogos lenne. Ez az ember a feleségével együtt több évig volt börtönben, kínzásokon ment keresztül, és mégis, már két éve remek az egészségi állapota. Ez egy pozitív szomatizáció: olyan szociális és lelki megbecsülésnek örvend itt, hogy ez, ha fizikálisan nem is, de mentálisan helyrehozta.
MN: Németország csökkenteni kívánja a bevándorlást, sôt, szeretné visszaküldeni az embereket Törökországba. Tesz valamit a német kormány, hogy rendezze a viszonyokat Törökországban, gyakorol-e gazdasági nyomást, hogy a kurdok visszamehessenek?
KL: Errôl szó sincs. Olyannyira nincs szó, hogy a kurdoknak haza sem szabad utazniuk. Akinek pedig mégis, az az adott területre nem léphet be. Sokuknál a rokonság is szét van szórva Nyugat-Törökországban. Viszont létezik a napi kapcsolattartás telefonon és más eszközökkel.
MN: A háborús körülmények, az állami terror által generált mentális zavarok ellen ön itt, Németországban milyen terápiát tud javasolni?
KL: Amikor az emberek eleinte, akut állapotban, szünet nélkül sírnak és napokon keresztül álmatlanok, elsô lépésként gyógyszeres terápiát lehet alkalmazni és emellett a családi háttér biztonságot adó jellegét erôsíteni. Ha ebbôl az állapotból a beteg kikerül, ami elég gyorsan is bekövetkezhet, két-három hét alatt, akkor lehet a szóbeli terápiával is megpróbálkozni. Az elszenvedett traumákról kell beszélni, ami fontos lépése a kezelésnek. A megkínzott embereknél a terápia nagyon hosszú távú dolog. A kínzás a személyiség határainak szétroncsolására irányul: márpedig az ilyen jellegű sérüléseket, amelyekben az individuum határai kapnak léket, ha egyáltalán, akkor is csak nagyon hosszú távon lehet gyógyítani. A fizikai, testi terápiával igen óvatosnak kell lenni, mert például a beteggimnasztika vagy egy erôsebb masszázs kimondottan káros lehet egy kínzott, meggyötört testnek. Inkább shiatsu technikát alkalmazunk, egy japán módszert, az akupunktúrára alapozott, szelíd, simogató masszázst. De nagyon elmegyünk az egyik irányba. Jelentôs francia nyelvű pacientúrám van Afrikából és Vietnamból is.
MN: Nekik milyen problémáik vannak?
KL: Ritkán érkeznek mentális zavarokkal, itt válnak súlyosan depresszióssá vagy pszichotikussá. A pszichózis a legsúlyosabb lelkibetegség, amelyben az alapvetô pszichikai funkciók, a külsô és a belsô határa, az érzékelés rendszere és az önmegélés összezavarodnak. Itt is nagy különbségek vannak aszerint, hogy melyik kultúrából jönnek a betegek, melyek a pszichózis tárgyai, milyen témákkal foglalkoznak. De az ilyen menekültek pszichózisában általában sok a paranoid elem, az üldöztetés képzete. Az elsô, a megérkezés szakaszában fellépô pszichózisok hamar eltűnhetnek. Súlyosabbak azok, amelyek késôbb lépnek föl, hosszabb itt-tartózkodás után: ezek masszívabbak és bonyolultabb terápiával gyógyíthatók.
MN: Olyan emberrel találkozott-e, aki a jugoszláv háborúban vált pszichotikussá?
KL: Sok ilyen eset van. Olyanok, akik közvetlenül átélték a háborút, akik Boszniából jönnek, szerbek, bosnyákok és horvátok. De érdekes módon a lelkibetegség intenzitása azoknál is nagy lehet, akik már 20-25 éve itt élnek, és a háború közvetlenül nem érintette ôket. Egész személyes élettervek törtek össze azáltal, hogy a felépített családi ház, a vagyon, amit itt kerestek meg, nem létezik többé, és nem térhetnek vissza oda, ahová nyugdíjasként vissza akartak térni.
MN: A szerbeknek, a horvátoknak és a muzulmánoknak ugyanazok a betegségeik, vagy lát közöttük különbséget?
KL: Vannak közöttük különbségek. A kultúrákban megvan a külsô és a belsô vigasz rendszere is. Az az érzésem, hogy a muzulmán vallás több stabilitást ad a végletes vagy végzetes károkkal szemben, mint a kereszténység.
MN: A mindennapokban Berlinben a leginkább megélhetô a német egyesítés. Szociálpszichológiailag hogyan dolgozta fel ezt a két, eddig különbözô német társadalom?
KL: Még a fal idején volt egy nemzetközileg is jegyzett betegség, a "falbetegség". Városrészeket szakítottak szét, ami által emberek perifériára szorultak. Most szintén vannak ilyen betegségek, "falleomlási" betegségek. Inkább a keletnémeteknél jelentkeznek súlyos beilleszkedési zavarokkal. A depresszió a közös nevezô, az a közös mélypont, ahová ezek a zavarok vezetnek. Kezdetben volt egy nagy öngyilkossági hullám: a nómenklatúra jó néhány vezetô tagja, például nagyon sok kerületi pártvezetô a fal leomlása után rögtön öngyilkosságot követett el. Ez elsôsorban a középgenerációra jellemzô. A fiatalok nagyon gyorsan adaptálódtak, bár óriási különbség van például a két egyetem - a nyugat-berlini és a kelet-berlini - között, atmoszférában, viselkedési kultúrában.
MN: Németországban lehetôség van arra, hogy a polgárok megtekintsék a saját Stasi-aktájukat. Egész életükben megfigyelt emberek esetében jelentett-e problémát az egész titkosszolgálati pszichózis feloldása és megismerhetôsége?
KL: Ez nagyon gyakori. Sok olyan eset van, hogy az emberek a kora gyermekkorukra nem tudtak emlékezni, de a Gauck-hatóság (a Stasi-ügyiratok kezelésével megbízott szerv - a szerk.) dokumentumaiban elolvashatták ennek a korszakuknak, a saját gyermekkoruknak a jeleneteit, kimondottan jelenetszerűen leírva olyan dolgokat, amikre nem emlékeztek. Családi perpatvarokat például. Gyakoriak azok a történetek, hogy a feleség spiclizte az apát, az apa spiclizte az anyát, az apa új szeretôje Stasi-spicli volt stb. Ugyanez kiderülhetett meghitt barátokról is.
Más példák is vannak. Egy értelmiségi nô, aki együtt élt egy férfival, a fal leomlása után a saját homoszexualitását már nyíltan el tudta fogadni, felszabadult ebben az irányban, szeretôje lett, bekapcsolódott a nyugat-berlini homoszexuális életbe, a férfi pedig kívül rekedt ezeken a kapcsolatokon. A munkahelyi átszervezések, a szabályrendszer átépítése viszont például félelmi állapotot váltott ki, annál is inkább, mert a keletnémetek sokkal szabálykövetôbbek voltak, mint a nyugatnémetek. Van egy körünk kollégákkal, akikkel rendszeresen találkozunk, és nehéz eseteket beszélünk meg. Ennek a csoportnak különlegessége, hogy az egyik fele kelet-, a másik fele nyugatnémet. Mindenkinek sok a páciense, és a történelmi eseményekrôl összevetjük az adatokat. Például kiderült, hogy amikor az orosz hadsereg kivonult innen, akkor vagy száz páciensbôl sokan álmodtak is ezzel kapcsolatban. Egész különös dinamikával, korábban elfojtott emlékek kerültek elô, mint például a német nôk tömeges megerôszakolása a háború végén. Én, magyar lévén, a németeknek is etnopszichiáter vagyok, más a rálátásom. De sokszor, amikor már azt hinnénk, a beteg is meg én is, hogy fontos utat tettünk meg, beszakad alattunk a talaj, és lejjebb zuhanunk egy szinttel, mert akkor kezdôdik az újabb befejezhetetlen rész, a család története a fasizmus alatt.
MN: Változtatott a többségi nyugatnémet társadalmi pszichén, hogy 16-17 millió, az NSZK nácitlanításában részt nem vett keletnémet került a társadalomba?
KL: Általában hatalmasak a változások: az egyesítés által a protestáns kulturális háttér befolyása sokkal erôsebb lett, mint eddig volt. De a fasizmus még ma is sok családban tabu, sok értelmiségi családban sem beszéltek a fasizmus ideje alatt történt dolgokról vagy a család történetérôl ebben a periódusban. Ez a "tettesek" pszichológiája. Az az érzésem, hogy a fasizmust csak szétaprították és elkeverték - mint az állatkadáverekbe, amit megetettek a brit marhákkal -, úgyhogy az ezekkel kapcsolatos problémák darabkái mozaikszerűen fel-felvetôdnek.
MN: Ez nyilvános lesz a jövôben, inkább fognak róla beszélni?
KL: Félek, hogy ellenkezôleg: inkább a befedés korszaka zajlik. Hallatlan botrányos jelek mutatkoznak: a kereszténydemokrata belügyminiszter megtiltja például, hogy a lübecki felgyújtott ház ügyében folytatott nyomozás állásáról tudósítsanak. A nyilvánosság ki van zárva egy ilyen közéletileg fontos esemény felkutatásából. Ha a hírekben külföldiekkel szembeni atrocitásról hallani, tudható, hogy a dolgot szisztematikusan el fogják kenni.
- vágvölgyi -
