Szürke és monoton hely a harmadik világ. Lepusztult, agresszív arcok nyomulnak az utakon, ha nem vigyázol, neked mennek. A diktatúra apatikussá és szorongóvá tette a bennszülötteket, akiknek nagy része csak álmodik arról, hogy egyszer majd polgárosodhat. Szóval iszonyú a harmadik világ. És ez még csak a Kerepesi út, úton Ferihegy kettő felé.
A szegénység fokozatai
Bolívia azonban teljesen más. Az öt-tíz éve szabaddá vált piacgazdaság találékonnyá tette a népet, amely a szükségből erényt kovácsolva leküzdötte a rendszerváltások legnagyobb gátját, az apátiát.
La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa, három és fél ezer méterrel fekszik a tengerszint fölött, az Altiplano nevű magasfennsíkon, az Andokban. Ritka a levegő, mint a fehér holló. Ha leszáll a gép, kicsit megszédülünk, mozdulataink lelassulnak, órák után is meggondolunk egy kiadósabb lépcsőmászást.
Ahogy leereszkedünk a városnál is magasabban fekvő nemzetközi repülőtérre, azonnal meglátjuk a szegénység szó szoros értelmében legmagasabb fokát. A legnagyobb slum itt kezdődik, közvetlenül a leszállópálya mellett: roskatag, palatetős vályog- és fabódék sora kilométerhosszan, a gépnek szinte ki kell centiznie a leszállást. Aztán a taxiban ülve, a város felé tartva rájöhetünk arra, hogy a földrajzi/szociális hierarchia eltér az általunk megszokottól. La Pazban a legszegényebbek laknak a hegy tetején (El Alto, amely a legkisebb eső után is egy merő sártenger, formálisan önálló város), a középosztály igyekszik lecsúszni, a leggazdagabbak pedig lent élnek a pálmafás völgyben, floridai körülmények között.
Fent, El Altóban azonban százezrek nyomorognak normális ivóvíz- és csatornázási ellátottság nélkül, és bár éhínség nincs (sok és olcsó a hús, zöldség, gyümölcs), és az elmúlt tíz évben megduplázódott a kisvállalkozások száma, teljes rejtély, miből tartja fenn magát mondjuk egy hatfős, munka nélküli indián család. Szociális és munkanélküli-segély ugyanis öt éve nincs. El Altóban 20-30 ezren ón- és aranybányászok voltak, amíg a nyolcvanas években fokozatosan, a liberáldemokrata Lozada elnök alatt, 1993 és ´97 között pedig felpörgetve be nem zártak több állami bányát (a többit privatizálták). A többnyire képzetlen indián munkások a nagyvárosok slumjaiban, illetve a közép-bolíviai Chapare tartomány kokalevél-termesztő vidékein kötöttek ki, a szerencsés többi bányász átlagon felül keres.
A belváros felé áthaladunk a letörekvő középosztály végeláthatatlan téglaháznegyedein, amelyek messziről ugyan belesimulnak a hegyek övezte tájba, közelről azonban baromi rondák. Nagy az építkezési boom, de sok épületet állítólag direkt nem fejeznek be: ha elfogadtatják a "konstrukció alatt" státust, csökken az adójuk. A belváros aztán már tiszta Amerika. Már abban az értelemben, hogy egy etnikailag jól megkevert lakosság elhatározta, hogy dinamikusan kihasználja a szabad piacgazdaság adta lehetőségeket, és megpróbál megélni. A trockista COB szakszervezeten kívül alig sírja vissza bárki az etatista biztonságot.
La Paz: feljövőben
A hegyes-völgyes, sok kis kanyargós utca övezte főváros, amelyet eredetileg teljesen más helyen alapítottak, tulajdonképpen egy nagy közös piac. Van persze külön piacnegyed (lásd a Snoblesse piacrovatában), de a hagyományos ruházatukba, szőtt kendőkbe, szoknyákba öltözött, keménykalapot viselő aymara indián asszonyok, a choliták hatalmas szabad piaccá alakították a város minden utcasarkát. A choliták kisméretű, hatékony helykihasználású mozgó polcokról árusítanak százféle csokit, cukorkát, üdítőt, még a telefon is be van kötve - és ez csak a kezdet. La Pazban végig lehet úgy menni a fő sugárúton, a Pradón, hogy mindent, ami úgy kellhet, az utcán veszünk meg, cholitáktól: rozscipót, juhsajtot, Thatcher-életrajzot, csaptelepeket, egész vasszerelvényeket, walkmant, valamint a legutolsó Julio Iglesias-lemez kalózkiadásának a hamisítványát.
Bolíviában megszűnt a feketegazdaság, minden legális, ami kereskedelem, a rendőrök még a valutaváltó néniket is tolerálják. A modern üzleti és banknegyed fényei a kis utcai standok, amelyeken írógépek állnak. Itt bárki megírathatja levelét vagy sürgős kérvényét a Hivatalnak, főleg persze a sokszor írástudatlan vidéki kliensek. A hangos CD-boltok előtt gyűlő fiatalok azzal szórakoznak farsangkor, hogy vízzel teli lufikat dobálnak egymásra és a járókelőkre, ami igen vicces és szórakoztató dolog.
A Prado elvezet a San Francisco-templom előtti központi térhez, ami piac, Hyde Park és szociális köztér egyben. Izgalmas, ősi arcok, gyönyörű latin lányok, nagy mozgás, de érvényesül a céltalan álldogáláshoz való emberi jog is. New Yorkhoz hasonlóan nincs tömegfóbiám, békén hagynak, jé, a testemnek van privát szférája. Az idős koldusok és a cipőtisztító indián kisfiúk nem zaklatnak, próbálkoznak háromszor, aztán annyi. Egyáltalán: olyannyira laissez faire módon kommunikálnak és hagyják egymást élni, hogy csoda.
La Pazban egyébként, amióta nem kell hozzá engedély, mindenki taxis. De tényleg. Egyszer láttam taxissztrájkot: kiürült a város. Elterjedt megoldás a kiabálós iránytaxi, tehát hogy egy tízszemélyes Mitsubishi vagy Toyota mikrobusz ablakán kiüvölt egy gyerek, amikor elmegy melletted. Az első reakció persze az, hogy anyáddal üvöltsél, de aztán az ember rájön, hogy csak az útvonalat meg a végállomást közli ily módon. (Szegény kiabálós taxisgyerekeknek külön szakszervezetük van, mert hangszálaik nemigen bírják a gyűrődést.)
A San Francisco-templom feletti domboldalon, a Sagarnaga utcán kezdődik az etnoturizmus fellegvára, a Boszorkánypiac, akkora, mint Óbuda. Itt láthatjuk a német és holland alternatív turistákat, amint konzummámorban begyűjtik a népi giccset és bóvlit. Van viszont tényleg gyönyörű indián szőttes és terítő, csak meg kell találni, és kicsit küzdeni kell az elfogadható árért. A szépen restaurált kis múzeumok, amelyek inkább a bolíviaiak mozgalmas múltjának rekonstrukciói és a népi hősök emlékszobái, a Prado túloldalán, a banknegyed felett találhatók.
Törzs, fejlődés
"Latin-Amerikában nincs rasszizmus" - mondta G. A. történész igen találóan, "mert már mindenki megbaszott mindenkit". A kijelentés első felét ugyan kérdésünkre cáfolta egy prominens indián emberi jogi aktivista, de az etnikai kevertség tény Bolíviában. A népesség 30 százaléka kecsua (ők az inkák leszármazottai), 25 százaléka aymara indián, 5-10 százaléka spanyol (ők tartják kezükben az ország gazdasági és politikai életét), 25-30 százaléka pedig mesztic (spanyol-indián keverék), de nem tudom, ki tudná megkülönböztetni az utcán a kevertség fokozatait. A fehérek még a két indián törzset is csak alig. Úgy tudni, az egyik fő kulturális különbség, hogy az aymarák a Visa hitelkártyát szeretik, míg a kecsuák elfogadnak American Expresst is.
Annyi biztos, hogy az igazi őslakosok az aymarák, akiknek elődei 21 ezer éve élnek a vidéken, és létrehozói a magas szintű Tiahuanacu kultúrának: a város kézművesek, csillagászok, művészek paradicsoma volt. Az inkák csak jóval később, a XIII. században szállták meg a már létező Kulturgutot, és hoztak létre rövid időre egyfajta szovjet típusú totális rabszolga-társadalmat. Máig él több ősi inka szokás, például egyes barátságtalan polgártársaik élve történő eltemetése, egy-egy láma rituális célból történő feláldozása, vagy rontás küldése igazi boszorkányok által.
Új Kánaán
Mindenesetre ma elbuszozni Tiahuanacuba, ülni a világ tetején, egy ősi, ki nem ásott piramison, nézni a misztikus köveket, a kék eget, a Nap Kapuját, a csillagászok medencéjét, a monolitokat, hallgatni a szelet: fenséges, spirituális élmény, amelyet csak egy dolog múl felül: elmenni a perui határra az indiánok szent tavához, a mélységesen kék Titicaca-tóhoz, kivárni a naplementét, és közben kokalevelet rágcsálni a szerelmünkkel.
Nem rossz még: dzsippel átkelni az Andok északi vonulatán. Az indiánok szent hegyétől, a felhős, télies, havas Cuprétól a trópusi dzsungel elejéig, Caranaviig vezető út hat-nyolc órát is eltarthat, mert a kanyargós, szerpentines, egy sziklafal és egy szakadék közé épített földút egysávos ugyan, ámde kétirányú. Merő életveszély: hetente csúsznak be buszok vagy autók a szakadékba. Ráadásul időnként, minden táblajelzés nélkül, megfordul a menetirány, és angol módon balra tarts kezdődik. "Remélem, ezt a szemből jövők is tudják" - idegesít Paolo, a sofőr, civilben az ENSZ-nek dolgozó olasz agrárszakértő. Szerencsére egyre több kokalevelet pakol a szájába, így egyre kevesebbet beszél és egyre jobban vezet. Paolo, aki pár éve érthető módon beleszeretett egy bolíviai lányba, és feleségül vette, kívülről ismeri az utat, de azért ki tudja. Egyszer csak, az Andok kellős közepén, az egyik éles kanyarban magányos férfi áll, egyik kezében piros, a másikban zöld zászló, harmadikkal aprópénzt kér. Egy forgalomirányító egyéni vállalkozó, aki abból él, hogy a semmi mélyén életet ment. (Vasárnap nem dolgozik.)
Coroico turistaparadicsomban még a nyomor is fotogén, a fülledt, párás Caranavi városka indián szegénynegyede azonban már jóval szomorúbb, ráadásul egy az egyben úgy néz ki, mint a kerepestarcsai cigánygettó. A város motorja a hegyen lakó amerikai lutheránus Michelsen házaspár, amely kis egyházközösséggel, rádió- és tévéállomással, keresztény könyvtárral, videókölcsönzővel, életmentő repülőgéppel és egy fantasztikus pizzeriával lendített nagyot a helyi civilizáción. A nyomornegyed mellett pár utcával kis református templom, a neve Új Kánaán; előtte, a téren a jövő indián futballsztárjai mérik össze erejüket.
Caranaviban történt egyébként, hogy a motel zuhanyzójában nem működött a meleg víz; ámde szememmel végigkísértem a csap útját, és meglepő dolgot láttam. Amit ők melegvíz-kapcsolón értenek, az egy nagy, rozsdás, elektromos kar, olyan, mint a villamosszékek beindítói; na most, amikor ezt megláttam, bokáig álltam a vízben. Ez a cikk nem jöhetett volna létre, ha én ott meleg vízzel akarok zuhanyozni.
Válogatott traumák
1531-ben jöttek a spanyolok, akik a szeretet nevében a katolicizmust erőszakolták rá a helyi "pogányokra". A bolíviai templomok udvarán nagy terek találhatók: ott kellett várakozniuk az indiánoknak a vasárnapi misék alatt, mert a fehérek nem engedték be a templomokba azokat, akiket ők térítettek meg tűzzel-vassal az anyaszentegyháznak. (Azért ugye vészesetben mindig győz a jó öreg apartheid.) 1825-ben tudta csak kikiáltani függetlenségét a szabadságharcos Simón Bolivarról elnevezett ország, hogy aztán hatvan évre rá egy Chilével folytatott háborúban elveszítse tengerparti területeit. Ez a helyi Trianon máig élő trauma, amelyet az 1930-as évek elején csak betetőzött egy Paraguayjal folytatott háború az olajért; a végén kiderült, hogy az érintett területen nincs is olaj, de ez már nem lepett meg senkit. Akkoriban tetőzött a miénkhez hasonlítható bolíviai önsajnálatkultusz.
Kultusz még Che Guevara, aki Pap Ritához hasonlóan szájhagyomány útján terjed, de kapható matrica és póló formájában is minden utcasarkon. A már egy ideje földtulajdonnal rendelkező, önálló bolíviai parasztokat jött felszabadítani az az ember, aki előtte Castróékat segítette hatalomra. Bázisa alig volt, meggyilkolása és gyors mítosszá válása megkönnyítette társadalmi befogadását - élő korában ugyanis inkább külföldi kolonizátornak tartották. La Paz-i utcakép, 1998: két, Che Guevará-s pólót viselő fiatal srác vágyakozva nézi a kirakatban a Yamaha motorokat.
1964-től kezdve jó húsz éven át különböző fasisztoid katonai junták váltották egymást napi, heti rendszerességgel. Bolíviai hagyomány, hogy gazdasági válságra, inflációra és politikai instabilitásra egyaránt a katonai puccs a gyógyír, de ősi indián mítosz szerint jó fejfájás és isiász ellen is. A huncut indián nénikről kering az a legenda, hogy direkt elkapatták magukat rendőrökkel az esti 9 órás kijárási tilalom idején, bevitették magukat a politikai foglyok közé a stadionba, majd sűrű szoknyáik alól elővették mindazt, amit ott eladhattak: üdítőt, csokit, cukorkát.
Az egyik főpuccsista katonának és drogkereskedőnek, a lelkes, de borzalmas Luis García Mezának két megbízható barátja volt: az egyik az "Egyesítő Egyház" (Moon szekta), amely megtérítette és pénzzel támogatta, a másik a harminc évig Bolíviában bujkáló német Klaus Barbie, a lyoni hóhér, aki bolíviai neonácikból szervezett Mezának segédcsapatot. A legtovább még egy Hugo Banzer nevű helyi mini Pinochet bírta a nyolcvanas évek elejéig, aztán átadta a helyét egy baloldali korrupt drogkereskedő kormánynak, amelyet hamar leváltott egy jobboldali korrupt drogkereskedő kormány. 1993 azonban a fordulat éve volt Bolíviában.
Fordulat és reform
A nyolcvanas évek politikai instabilitása, 20 ezer százalékos hiperinflációja és világviszonylatban is elképesztő korrupciója után került hatalomra 1993-ban a jobbközép MNR párt színeiben egy olyan ember, aki a perui Fujimorihoz hasonlóan nem teljesen helybéli: a bolíviai születésű, de chicagói neveltetésű, spanyolul gyengén beszélő amerikai állampolgár, Gonzalo Sanchez de Lozada (mindenki Gonija).
A liberáldemokrata Goni nem sokat cicózott: a "Terv mindenkinek" keretében keresztülvitte a veszteséges bányák bezárását; a nagy állami cégek privatizációját (egy "kapitalizáció" nevű sajátos tőkésítési technikával); egy közigazgatási reformot (amely 311 önkormányzatra decentralizálta az országot, anyagilag függetlenítve őket az addigi feudális függőségtől); egy agrárreformot (amely földet adott sok indiánnak); egy oktatási reformot (amely lehetővé tette az indián gyerekek kétnyelvű oktatását); bevezette a nyugdíjasoknak egyszer egy évben állampolgári jogon járó 250 dolláros "szolidaritási bont" (a Bonosol kifizetését a mostani kormány éppen el akarja szabotálni), 5 százalékosra nyomta az inflációt, és szinte mellékesen, chilei mintára, privatizálta a nyugdíjrendszert. Hogy mindehhez megnyerje a leginkább érintett indiánok támogatását, magához vette köztársasági alelnöknek az aymara Victor Hugo Cardenas régi polgárjogi harcost, aki rasszizmusnak nevezi, hogy a 157 parlamenti képviselőből csak hat-nyolc indián származású.
"A reformok óta Bolívia már nem az, ami régen volt" - meséli Cardenas, aki egy, az indiánok önszervezését segítő civil alapítvány irodájában fogad; barátai szerint nagy esély van arra, hogy 2002-ben ő lesz Bolívia köztársasági elnöke. "A közigazgatási reformmal végre önállók lettek az önkormányzatok. Eddig ugyanis csak a mindenkori államfő klientúrájának osztottak pénzt." Hogy van az, hogy egy szociálisan érzékeny polgárjogi mozgalmár, akinek elvileg a baloldalon a helye, neoliberális reformokat támogat? - kérdezem Cardenast, aki csak mosolyog: "Ezek nem klasszikus neoliberális lépések voltak. A privatizációt összekötötték a társadalmi reformokkal, az állami büdzsé 43 százalékát továbbra is szociális kiadásokra fordítják. Ezen belül különösen az oktatásra költ többet az állam." Cardenas a nyugdíjrendszer privatizációját is támogatja, mert úgy látja, ez teremthet olyan gazdasági környezetet, amelynek nyomán a vidéki indián parasztok is részesülhetnek az ellátásból. Ma még ez persze nem működik: az Andokban élő indián kisközösségek nagy része nincs is államilag regisztrálva.
Tavaly óta egyébként ismét (a bűneit szánó-bánó) Hugo Banzer került hatalomra, immár szabadon, demokratikusan. A diktatúra utódpártja (az ADN) egyedülálló módon koalícióra hívta egykori legradikálisabb ellenzékét (az általa üldözött MIR-t), azóta együtt kormányoznak. Itthon az ilyesmi szerencsére morálisan elképzelhetetlen.
Civil Bolívia
"A katonai diktatúra vége egyértelműen a civil társadalom győzelme" - mondja Pilar Ramirez, egy kisvállalkozásoknak mikrohitelt nyújtó alap elnöke. A "civil" szó egyébként új értelmet nyer Bolíviában, hiszen a demokrácia kezdetén, a 80-as években minden "civil" volt, ami nem volt katonai. Ma már mintegy 600 bejegyzett nem kormányzati szervezet (NGO) működik az országban, legtöbbjük az őslakosok szociális ellátásában és emberi jogi ügyeikben segít.
Pilar nem mindig gondolkodott civil demokráciában: férjével együtt egy ideig kommunista gerillaharcot folytatott a hegyekben, majd a baloldali MIR párt női tagozatát vezette, de kilépett, amikor a MIR lepaktált az exdiktátorral. Egy ideje eljutott oda, hogy a szabadpiaci reformok szolgálják a leginkább a gazdasági - és így a társadalmi - fejlődést, ezért nagyon reméli, hogy a piaci lépések összekapcsolódnak a szabadságjogok terjedésével, a szakszervezetek megerősödésével, a szegénység leküzdésével.
"A demokrácia egyetlen garanciája ma az, hogy a nagy amerikai és multinacionális cégek demokráciapártiak. Ugyanazok a multik, amelyek a hetvenes években még a katonai diktatúrákra adták áldásukat." Pilar mindenesetre a demokratikus szabadságjogok szempontjából életveszélyesnek tartja, hogy az államfő egyik első nyilatkozatában katonai lépéseket helyezett kilátásba a Chapare-vidék kokatermesztői ellen. Jeffrey Sachs amerikai közgazdásszal együtt ő is úgy látja: a bolíviai kokatermesztés elnyomása korrupcióhoz, az erőszak intézményesítéséhez vezethet.
Koka: levél és múzeum
Banzer elementárisan buta ötlete természetesen a diktatúra logikája: amit nem tudunk megoldani, arra ráuszítjuk a katonaságot. Bolíviában azonban a kokalevél termesztése a híres 1008-as törvény alapján nagyrészt legális ("hagyományos okokból"), és hektárszámra meg területre van adva, mennyi az illegális - ez utóbbit amerikai meg ENSZ-segédlettel irtják, ahogy tudják. Kevés sikerrel, mert a Chaparében és az Andok alsóbb régióiban, a Yungasban élő cocalerók leginkább a mai, konkrét megélhetésben hisznek: ha a kokaárak magasabbak a kávénál vagy a banánnál, akkor ők bizony kokalevelet fognak termeszteni. A kokát egy évben négyszer lehet aratni, megvan a fix kereskedői kör, a hosszabb távú gondolkodás pedig kinyalhatja.
Bolíviában nagy és elismert hagyománya van a kokalevélrágásnak, az akullinak, a társadalom megtanult együtt élni a levéllel (ami nem drog), és megtanulta kivetni magából a divatos kokapasztát (cracket) és kokaint. "Amíg a fehér ember az USA-ban meg Európában felszippantja magának a port, mindig lesz munkája itt a cocaleróknak" - mondja Peter McFarren, az angol nyelvű Bolivian Times főszerkesztője. Tény, hogy az indiánok mindig is rágcsálták a kokát, ami egyszerre lenyugtat és élénkít, energizál, csillapítja az éhséget, javítja a tisztánlátást a szó mindkét értelmében, valamint a fogak állapotát. La Pazban minden főbb téren árulják a choliták a kis zöld kokalevélzacskókat, kérésre pedig adnak hozzá egy kis hamudarabkát, lejiát is.
Az eljárás a következő: kettéhajtjuk a kokalevelet, kiszedjük és eldobjuk a szárát, a levélkét bekapjuk. Ezt megismételjük úgy húsz levélkével, épp csak egy kicsit megrágjuk, de nem nyeljük le, majd az egész pakkot hátratoljuk pofazacskónk hátsó régióiba, és amíg van íze, kiszívjuk a nedűt. Ha a hamudarabkát is bekapjuk, gyorsított vegyi folyamatot indítunk be a szánkban, de ismét hangsúlyozni kell: ez nem kokain, csak koka, teljesen ártalmatlan, de csak Bolíviában legális (például a kitűnő kokatea formájában).
Az aymarák hite szerint a koka Wiracocha isten ajándéka a spanyol hódítás elviselésére. Az aymarák bölcsei, a yatirik nem celebrálnak szertartást akulli nélkül, például amikor megköszönik Pachamamának, Föld Anyának a létezésüket, vagy amikor Ekeko istentől remélik az anyagi bőséget. Ilyenkor egyrészt előkerül az alkohol, másrészt a családtagok llampuval, lámazsírral kenik be a kezüket, és kokaleveleket raknak a háztetőre. Aztán majd csak történik valami.
A kokalevél kultúrtörténetét egyébként a négy hónapja nyílt, Interneten is megjelenő kis La Paz-i Coca Museum izgalmas kiállítása dokumentálja. Egyebek között rekonstruáltak egy teljes dzsungelbeli kokainlaboratóriumot igazi, autentikus üvegcsékkel, és búcsúzóul árulnak kokalevélből készült fogkrémet és édességet is. "Csak a kokainként kirakott fehér por nem valódi, hanem só" - meséli a barátságos teremőr. "Viszont kivétel nélkül minden látogató kipróbálja."
Seres László
(La Paz)
Ha virtuálisan akarunk eljutni Bolíviába, két helyről is indulhatunk a sztrádán: a www.bolivianet és a www.boliviaweb is igen informatív. Vigyázat, az aymara indiánok homepage-én átok ül: lefagyasztja a gépet!
Helyreigazítás
Lapunk 1998. február 19-i számában, a Nagyítás rovatban megjelent Fantomkép című - az Observer médiafigyelő cég RTV hírfigyelésének alapján írt - cikk állításával ellentétben a TV 3 hírműsora, a Hír3 1998. február 11-i, 18 óra 45 perckor kezdődő, Fenyő János meggyilkolásáról először hírt adó műsorában, a tett elkövetésétől számított 81, az azonosítástól mért 61 perc múlva - a TV 3 lapunkhoz eljuttatott tájékoztatása szerint: 19 óra 5 perckor - a következőket közölte: "Adásunk közben kaptuk a hírt, hogy újabb fegyveres leszámolás volt Budapesten. Egy Mercedes autó vezetőjét agyonlőtték a II. kerületi Margit utcában. A helyszínen tartózkodó munkatársunk úgy értesült, hogy az áldozat Fenyő János, a Vico kiadó és más vállalatok ismert tulajdonosa. Az áldozatnál lévő iratok alapján a rendőrök is megerősítették, valóban Fenyő Jánost lőtték agyon." A TV 3 lapunkhoz eljuttatott tájékoztatásából az is kitetszik, hogy a mondat, miszerint "egyes értesülések szerint a VICO-birodalom tulajdonosa legalább 500 millió forinttal tartozott és közel 35 különféle bírósági pere volt", a TV 3-ban először 21 óra 54 perckor a Hírperc című műsorban, majd a Hír3 22 óra 25 perckor kezdődött, "éppen ebben a részében átszerkesztett második adásában hangzott el", és az információk "a Hír3 első adását követően a különböző rádiós, illetve más televíziós csatornákban elhangzott közléseken alapultak".
Ismételten leszögezzük, hogy a téves idézetek és időpontok az Observer RTV hírfigyelésének tévedése és téves közlése folytán kerültek a lapba. Az érintettektől elnézést kérünk.
Ha oda akarunk menni
Ha nyaralni akarunk, legjobb, ha november-december-január tájékán utazunk Bolíviába, olyankor tetőzik a nyár (20-30 Celsius fok a jellemző, keleten 35), és megy át lassan a kellemesen esős évszakba. Az év többi részében az ország meglepően hűvös, főleg a magaslati La Paz (7-8 fok). Mindenképpen gondoljunk legalább 30 faktoros UV-védelemre, mert ritka a levegő, és hihetetlenül erősen süt a nap. Napszemüveg kötelező, akárcsak a sapka a magaslati tájakon.
Bolívia és Magyarország között a kölcsönös gazdasági és kulturális érdeklődés hiányában pár éve megszűnt a diplomáciai kapcsolat, úgyhogy vízumért ki kell menni Bécsbe: 37 dollárba kerül, viszont szó nélkül megadják. A repülőjegy oda-vissza 160 ezer forint. La Pazban működik egy magyar tiszteletbeli konzul, sok dolga nincs, tízévente ad egy koktélpartit a többi tiszteletbeli konzulnak, ennyi. Új útlevelet azonban nincs joga kiadni, úgyhogy vigyázzunk az eredetire. Egyébként is igencsak őrizzük értékeinket; főleg a Cochabamba és Santa Cruz közti kokatermesztő vidéken és a perui Machu Pichu inka város felé vezető utakon fordul elő diszkrét útonállás, rablás, de a mi állami társadalombiztosítási rendszerünkhöz képest ezek nevetséges próbálkozások.
Ha Bolíviában komolyabb szubtrópusi vagy dzsungeltúrákra vágyunk (például a Yungas mélyén vagy a Beni folyón), mindenképpen ajánlott a kolera és a sárgaláz elleni oltás, valamint a malária ellenszere. A Yungas vidékein, ahol az esőzések után előfordul malária, lehetőleg moszkitóhálós motelszobát vegyünk ki. Soha sehol ne igyunk csapvizet (éttermekben sem!), ne kérjünk jégkockát, csak és kizárólag forralt, majd lehűtött vizet használjunk bármire; palackozott kis ásványvizeken meg kólán éljünk, kapható minden utcasarkon. A zöldségeket, gyümölcsöket megmosás után hámozzuk meg. Hivatalnokok korrumpálása után is mindig mossunk kezet.
