Egy.
Az "illetékesek" egymással versengve ígérik, hogy szigorodik a büntetési rendszer, vége lesz a kimászkálásnak a börtönből. A lakosság megnyugodhat. Ezentúl csak az az elítélt kerülhet enyhébb büntetés-végrehajtási fokozatba, akit a büntetés-végrehajtási parancsnok előterjeszt. Arról végre szó sem esik, hogy ez a vonatkozó alkotmánybírósági határozattal vagy az európai emberi jogi egyezménnyel miként hozható összhangba (vérrel, könnyel, verítékkel - talán). Az Antall- és Boross-kormányok liberális virágocskájának hervadnia kell.
De nem is a Boross Péter-i mű porladása jelzi a libik békaaltesti helyzetét. Hanem a hallgatásuk. A libik (valamint a hozzájuk csatlakozott szakemberek és más bolseviki trükkök) már mukkanni se mernek. Már nem működnek a zsigeri reflexeik. Ezek ilyenkor mindig előjöttek legalább valami emberi méltósággal. Most semmi okoskodás, hohmec. Hogy mondjuk az elítélt, ha maga nem fordulhat a bíróhoz, akkor teljesen a börtönvezetés kiszolgáltatottja lesz. Hogy az elítélt, ha nem működik együtt, az életben nem remélheti, hogy eljut a kérelme egy elfogulatlan bíróhoz. Bármi legyen is a bűne. És magaviseletből is hiába csillagos ötös. Ha mondjuk az illető besúgó, akkor persze kimehet. Nem kell börtön- vagy internálótábori tapasztalat az ilyesmi megértéséhez.
Kettő
A besúgás aztán végképp elintézte a libiket. A Nevén Nem Nevezendő pártelnök küzdelme elnyeri jutalmát, álma beteljesedni látszik. Igaz, ehhez rengeteg vád mártíromságát kellett a Névtelennek nyakába vennie. Amúgy is üldözi a sors, mindenféle pénzek eltűnésével zargatják. Családtagja ellen eljárás folyik, mely - óh, kárhozat! - érdekeltté tehetné a jelenlegi büntetés-végrehajtási liberalizmus megőrzésében. ´t magát meg egyenesen olyan sikeres művésznek próbálják beállítani, aki egy olyan világban érvényesült, ahol elismerés és lehetőség csak seggnyalókat illetett. Teszik ezt azzal, aki az elmúlt rezsim leglehallgatottabb embere volt. S mindezekre a töviskoszorú: beperelték rágalmazásért, államtitoksértésért; és 28 millió forint kártérítést is követelnek tőle személyiségi jogok megsértéséért.
A magyar igazság és főleg az élet (ahogy azt az állam produkálja) azonban mellette áll. Ezekből a perekből, ahogy a magyar jogrend működik, garantáltan nem lesz semmi. A pártelnök különben is burokban született mázlista, mert - úgy tűnik - elfelejtettek sajtó-helyreigazítási eljárást indítani a lapja ellen. Pedig ez esetben a címlapon kellett volna - nagybetűkkel és legkésőbb körülbelül mostantól három hét múlva - közzétennie, hogy hamisan állított tényeket. De ezek a meghirdetett perek csak a javára válnak. Először is a Nevén Nem Nevezendő pártelnököt védi a mentelmi jog. A kártérítési pernek ugyan nincs akadálya, viszont eltart, míg az utolsó libi is meg nem tanulja, hol a helye. Nem itt. Hanem valahol külföldön. Külföldre pedig a majd megítélendő ötvenezer forintot nem engedi átutalni a nemzeti valutát addigra fokozottan védő törvény. Vagy beszámítjuk a nemzetre rákényszerített aljas hiteltartozásba. (Az ötvenezer forintot úgy kapjuk, hogy a mai bírói bőkezűséget megszorozzuk az inflációval.) A meg nem nevezett elnököt a perindító sértett eltiltaná az újságírói foglalkozástól. Ez persze csak gyengécske liberális tréfa. Egy sértett az eljárás során tehet ugyan indítványokat, de az elképzelhetetlen, hogy bármi relevanciája lenne, hogy szerinte milyen mellékbüntetést kell kiszabni. Kibicnek hallgass a neve. A sértett legfeljebb magántitoksértés miatt indíthat pert. Mint sértett, még akkor sem döntheti el, lesz-e büntető eljárás, ha történetesen nem a képviselőtársát jelenti fel. Mert hogy amit itt csinál, az nem perindításnak tűnik, hanem feljelentésnek, méghozzá alighanem alkalmatlan eszközzel. S hogy nem lesz sikeres, hogy csak tréfa marad, azt kell a libiknek remélnie.
Sőt. Három.
A Nevén Nem Nevezendő pártelnököt a Locke Jánossal és Beccaria Cézár márkival megerősített Tel-Aviv-New York tengely ügynökei mindenképp ki fogják húzni a slamasztikából.
Ha az egyik újságírót el lehet hallgattatni a foglalkozásgyakorlás tilalma címén, akkor a másik újságíróval is megtörténhet ez. (A nyilasuralom után volt ilyen szilencium, de hát az más eset, és kevés családban emlékeznek rá). Polgári viszonyok közt ez nem lehetséges, mert oda a szólásszabadság. Vagy nincsenek polgári viszonyok. Majd rohannak a szokásosak, majd üvöltik: lábbal tiporják a szabadságjogokat Magyarországon.
Ha az Országgyűlés hozzájárulna, hogy a megvádolt parlamenti frakcióvezetőt bíróság elé állítsák, Aczél-boyok és József Attila-díjas álüldözöttek telefonálnának a világbanki főügynököknek. A hírre aztán bizonyos Erők a bankszéfek kútmélyéről azt gajdolnák, hogy, íme, a magyar nemzeti erők semmibe veszik a parlamentarizmust. Ha meg államtitoksértésért akarják elítélni azt, aki lapjában - számára megbízható helyről származó - fakszimiléket közöl, a libik nyugatra kihelyezett tudósítói azt fújják majd az országba, hogy megint a komcsi titkosszolgálat túlélési reflexe, az államcéllá emelt hivatali érdek munkál (jellemző, ez is egy pontatlan Marx-idézet). "Banki csatornákon, a pénzhez jutás vonalain" majd megértetik, hogy a frakcióvezető ülepének megdolgozása a liberalizmus sérelme, tehát ezeknek tűrhetetlen. "Ezek megint ilyenek." A kommandós mentőakcióval csak le akarnák járatni ezt a férfiút. Olyan védettek közé zárnák a nemzeti erők ellen emelt gettóba, mint a bűnös bankigazgatók, a kábítószeres gimnazisták és a nagykorú gyermeket rabló, agymosó álegyházak.
Megvédik, holmi elvek nevében, hogy lejárassák. De amint e férfiú ismert dolgozatíróként búsan megállapította: akármi történik, az csak a magyarság életben maradási igényének kijátszását szolgálná. Talán még a libik hallgatása is. Jó ez a libiknek?
- pnm -
