Bosznia Dayton után: A szerződés két arca

szerző
Bojtár B. Endre,Makai József
publikálva
1996/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt héten - öt hónap szünet után - ismét Szarajevóban, Belgrádban és Zágrábban tárgyalt Richard Holbrooke, az az ember, aki tavaly úgyszólván kézrátétellel vetett véget a boszniai háborúnak. Ezúttal azon ügyködött, a jelentések szerint sikeresen, hogy a háborús bűnös Radovan Karadzic valóban mondjon le és tűnjön el. A közben üzletemberré lett amerikai diplomata újbóli felbukkanása arra utal, hogy nagy gáz lehet a boszniai békemegállapodás megvalósulása körül; Alija Izetbegovic bosnyák elnök szerint a daytoni egyezmény politikai része egyenesen összeomlott. Miért?

A múlt héten - öt hónap szünet után - ismét Szarajevóban, Belgrádban és Zágrábban tárgyalt Richard Holbrooke, az az ember, aki tavaly úgyszólván kézrátétellel vetett véget a boszniai háborúnak. Ezúttal azon ügyködött, a jelentések szerint sikeresen, hogy a háborús bűnös Radovan Karadzic valóban mondjon le és tűnjön el. A közben üzletemberré lett amerikai diplomata újbóli felbukkanása arra utal, hogy nagy gáz lehet a boszniai békemegállapodás megvalósulása körül; Alija Izetbegovic bosnyák elnök szerint a daytoni egyezmény politikai része egyenesen összeomlott. Miért?

A daytoni megállapodás egységes Bosznia-Hercegovinát (BiH) tételezett fel, amely két részből, a horvát-bosnyák föderációból és az úgynevezett Szerb Köztársaságból (RS) áll; s e két részt, bár jelentős önállósággal bírnak, a szerződés szerint mégis egyetlen egésszé forrasztja össze a közös törvényhozás, a közös kormány, a közös elnökség, melyek kompetenciái ugyan nem nagyok, de mégiscsak egy akolba terelik a tegnap még egymással háborúzó feleket.

A daytoni megállapodás egyfelől tehát abból az álnaiv feltételezésből indult ki, hogy BiH ismét egységes ország lesz, a demokratikusan építkező és nagy autonómiát élvező részek rövid időn belül ismét összeállnak, egymás felé tendálnak; ráadásul a szerződés avval, hogy oly´ erőteljesen ragaszkodott a horvátok és a bosnyákok föderációjához, megpróbálta elejét venni BiH további osztogatásának is. Ugyanakkor a szerződés szentesítette Bosznia-Hercegovina felosztását is: hallgatólagosan elismerte a Szerb Köztársaság létezését. Arról pedig, hogy végül is a daytoni megállapodás melyik arca lesz majd az igazi, az, amelyik felosztja Bosznia-Hercegovinát, vagy az, amelyik egységét szavatolja, az 1995. december 14. utáni egy évnek kell döntenie. Lássuk, hogy az egy évből eltelt nyolc hónap fényében hogyan állnak a dolgok.

Kapcsolat nélkül

Ha a daytoni megállapodás katonai része egyértelműen sikeresnek bizonyult is (a harcoló feleket szétválasztották, az IFOR stabilizálta jelenlétét, a nemzetközi erők mindeddig nagyon kevés áldozatot szenvedtek, a fogolycsere többé-kevésbé befejeződött), a politikai rendezés és a polgári életet szabályozó posztulátumok sorsát kudarcok sorozata jelzi.

A szerb országrész és a föderáció között lényegében nincs kapcsolat. A boszniai szerbek semmiféle együttműködésre nem hajlandók a föderációval, a közös állam és a szeptemberre kiírt választások úgy kellenek nekik, mint púp a hátukra - és ebben nincs nagy különbség a toleránsabbnak vélt Rajko Kasagic volt miniszterelnök (Milosevic szerbiai elnök kreatúrája) és a radikálisnak mondott szárny, Karadzic exelnök, Biljana Plavsic elnök s ezek hű fegyverhordozója, Gojko Klickovic miniszterelnök között. A boszniai szerbeket nem túlságosan érdekli a menekültek visszatelepülése sem - a horvát-bosnyák tartományokból elmenekült szerbek jobbára a Szerb Köztársaság területén akarnak maradni, ahol a horvát, illetve bosnyák nemzetiségű menekültek ingatlanjait úgymond hivatalosan birtokolják (amennyiben a házfoglalásokat a helyi hatóságok szentesítették). Sőt. Amint azt Szarajevó szerb negyedeinek márciusi kiürítése bizonyítja, nemhogy visszamenni nem akarnak, de maradni sem azok, akik megtehetnék. A daytoni egyezmény nemhogy nem állította vissza az etnikai tisztogatások előtti demográfiai állapotokat, de utána az etnikai tisztogatás (öntisztulás) még folytatódott. A szarajevói szerbek egy részét egyébként Brckóba és Trebinjébe telepítették. Ezek közül Brcko sorsa különösen érdekes: a város hovatartozásáról majd nemzetközi bizottság dönt, ezért a szerbek - a betelepítésekkel - az etnikai arányok megváltoztatásán, a bosnyákok pedig a "csendes visszakebelezésen" dolgoznak: visszatérnek, az amerikai katonák oltalma alatt javítgatják házaikat, ott voltak, ott vannak, vétek lenne másnak adni a várost.

Nincs visszatérés

Ezzel szemben az elmúlt hónapokban bosnyák menekültek és elűzöttek számos alkalommal próbáltak élni a szabad mozgás lehetőségével, amit a daytoni egyezmény garantál. Sokan keltek közülük útra a szerb kézen lévő részekbe (ez nem ritkán a szomszéd falut jelenti), ha nem is visszavenni ellopott vagyonukat, de legalább szemügyre venni, halottaikat meglátogatni, ott lenni - ám ritkán jutottak el oda, ahova elindultak. A szerb rendőrök visszafordították őket a határról, amiből nemegyszer heveny kődobálás, sőt lövöldözés kerekedett. Egész Boszniában úttorlaszok nőnek ki a földből és tűnnek el pillanatok alatt, az útonállás legszebb balkáni hagyományait elevenítve fel mintegy: eltávolításuk állandó témája a szerb és a horvát-bosnyák hatóságok, illetve az IFOR tárgyalásainak. Nincs ember vagy nemzetközi szervezet, ami a szerbeket és a hercegovinai horvátokat a szabad mozgás akadályozásában meggátolhatná. A daytoni egyezményben vizionált nemzetközi rendőrség lényegében nem működik (ennek felállítása egyébként az európai nagyhatalmak dolga lett volna, és lám, milyen szépen belebuktak/elszabotálták!), az IFOR-nak pedig hivatalosan még mindig nem feladata a civil szféra felügyelete.

Ezek után csöppet sem meglepő, hogy nem tart sehol a menekültek visszatérése sem eredeti lakhelyükre, ami pedig a daytoni megállapodás egyik sarkalatos pontja lett volna. Májusi adatok szerint a cirka hárommillióból eddig mindössze hetvenezren mehettek haza. Sadako Ogata asszony, az ENSZ menekültügyi főbiztosa május közepén egyébiránt azt találta mondani, hogy az európai kormányoknak nem kéne olyan nagyon szorgalmazniuk a hétszázezer boszniai menekült túl korai hazapaterolását, mert ez veszélyeztetné a politikai stabilitást. És a politikai stabilitásnak szép számmal akadnak bolondjai a "terepen" is, elsősorban a szerbek, aztán a horvátok és végül a bosnyákok között. A menekültek visszatérése nélkül semmi nem lesz Dayton multietnikus és demokratikus Boszniájából - a menekültek visszatérési kísérletei viszont szükségszerűen vezetnek az erőszak kiújulásához. Joulwan tábornok, a NATO európai erőinek főparancsnoka egyébként március végén bejelentette, hogy az IFOR a továbbiakban átvállal egyes rendőrségi feladatokat is, mint például az utak, hidak megnyitása és az aknamentesítés, de azt, hogy minden egyes menekültet IFOR-katonák kísérjenek vissza eredeti lakhelyére, dőreség lenne elvárni.

A "Balkán beteg embere"

Ám nem csak a horvát-bosnyák és a szerb országrész nem akar sehogyan sem összeforrni. Az elmúlt nyolc hónapban a bosnyák-horvát föderáció sem tudott beüzemelni. Egy bizonyos Jovan Zametica nevű illető (aki belgrádi források szerint volt már Omer és John is, ebből a bosnyák Omer az igazán pikáns), Radovan Karadzic tanácsadója egy ízben a "Balkán beteg emberének" nevezte a föderációt, és bár Jovan Zameticával becsületes ember más ügyekben feltehetőleg bajosan juthatna közös nevezőre, ebben lehet valami. A föderáció parlamentje, ahol horvát és bosnyák képviselőknek együtt kellene kidolgozniuk a közös állam modelljét, még olyan kérdésekben sem tudott megegyezni, mint az állam címere; hogy a közös hadseregről, a vegyes lakosságú kantonok közös irányításáról, a közös pénzügyi rendszerről és a vámunióról vagy az egységes adózásról már szó se essék. A hercegovinai horvát politikusok annyiszor ígérték már meg a hercegovinai horvát államocska (a tisztán horvát lakosságú kantonok) megszüntetését és beillesztését a föderációba, hogy a különállásukhoz kétség sem férhet; a föderáció hadereje legjobb esetben is két önálló hadseregből (a bosnyák Armija BiH-ből és a horvát HVO-ból) áll; közös parancsnokságot és egységes struktúrát nem sikerült létrehozni, a föderáció honvédelmi törvényéről a parlament mindeddig hiába vitatkozott. A bosnyák fél úgy általában a föderáció és a központi, szarajevói kormányzat erősítésén munkálkodik, a horvátok jelszava a regionalizáció lenne, ha ki tudnák ejteni: semmi hatalmat Szarajevónak, minden hatalmat a kantonoknak, nem és nem adjuk be a közösbe azt, ami a miénk. A bosnyák politikai vezetés titkon valószínűleg arra számít, hogy a föderáció szerveinek megerősítése után ki tudja majd használni a bosnyák lakosság számbeli fölényét a horvátokkal szemben (több képviselője lesz a szeptemberben megválasztandó parlamentben); a hercegovinai horvátok pedig feltehetőleg arra spekulálnak, hogy ez az egész úgysem tart már sokáig, ők nemsokára úgyis Horvátország lesznek, oszt csókolom.

És a kép a "terepen" sem túl biztató. Se szeri, se száma azoknak a jelentéseknek, amelyek horvát-bosnyák incidensekről tudósítanak a vegyes lakosságú vidékeken; a vegyes lakosságú kantonok közös irányítása sehogyan sem akar összeállni, inkább tovább osztják őket, egészen kicsi egynemzetiségű közigazgatási területeket hozva létre (nemzetmegye és nemzetfalu); és a mindenkori többség kéjjel vegzálja az épp kéznél lévő kisebbséget. Szarajevóból a bosnyákok egynemzetiségű kantont csináltak, ami a horvátok távozásához vezetett. Mostar egy merő katasztrófa: története szépen illusztrálja azt az általános érvényű tételt, hogy egy pont után a nemzeti ügy(ek) élharcosai és a köztörvényes bűnözők közötti határ elmosódik. Márpedig a föderáció fenntartása és üzemelése a daytoni béke alapvető feltétele lenne. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok és Németország oly erőteljesen szorgalmazzák a dolgot: a német kormány például március végén Bonn mellett íratott alá valami papírt a két féllel az együttműködés erősítéséről, de voltak már horvát-bosnyák bizalomerősítő tárgyalások Washingtonban (május 14.), Genfben és Szarajevóban (március vége) is; John Kornblum, Richard Holbrooke utódja pedig valamiféle külön intézményt állított fel a föderáció ügyeinek figyelemmel kísérése céljából.

A nemzetközi közösségnek mindenesetre korlátozott eszközei vannak arra, hogy befolyásolni tudja akár a Szerb Köztársaság, akár a föderáció belső politikai történéseit: itt a helyi elemek meglehetős autonómiával rendelkeznek (illetve a boszniai horvátok sokkal inkább Tudjmantól, a szerbek pedig Milosevictől függenek, mint Carl Bildttől vagy John Kornblumtól). Az egyik ilyen eszköz mindenesetre a pénz. A boszniai szerbek például saját bevallásuk szerint egyetlen fillér nemzetközi segítséget sem kaptak eddig; és a Boszniába érkező segélyek elosztásánál is döntő szempont az, hogy az adott területen működik-e a horvát-bosnyák szövetség avagy sem. Abból egyébként, hogy ki mire ad pénzt, akár messzemenő következtetéseket is levonhatunk. Az amerikaiak például Equip and Train (körülbelül: "Szereld fel és képezd ki") fantázianéven csinos kis katonai programot működtetnek Boszniában, elsősorban a bosnyákok számára; a britek a boszniai szerbeket segélyeznék, aztán csöngettek vagy százmillió dollárt a muzulmán államok a szarajevói kormánynak (Izetbegovic elnök vendégeként járt már Szarajevóban Velayati iráni külügyminiszter is), a törökök ígértek 80 milliót, a Világbank pedig 100 milliós kölcsönről döntött. Az igazán nagy baj evvel csak az, hogy Boszniának az isten pénze is kevés lenne. Hasan Muratovic bosnyák miniszterelnök szerint az országnak az elkövetkező öt évben évi 3 milliárd dollárra lenne szüksége az újjáépítéshez - ehhez képest eddig csak morzsák érkeztek.

A választások

Robert Frowick, az EBESZ boszniai megbízottja és a választások nemzetközi hoppmestere a szeptember 14-re kiírt szavazást a "történelem legkomplikáltabb választásának" nevezte. Összesen hét állami intézmény összetételéről fognak dönteni az arra jogosultak: az "egységes" Bosznia-Hercegovina parlamentjéről, a föderáció parlamentjéről, a Szerb Köztársaság parlamentjéről, aztán az egységes Bosznia-Hercegovina háromtagú elnökségéről (egy szerb, egy horvát, egy bosnyák), aztán a Szerb Köztársaság elnökéről, valamint - levezető helyhatósági jelleggel - a föderáció kantonjainak vezetéséről és az egyéb helyi önkormányzatokról. Mielőtt bárki - nyilvánvalóan eleve reménytelen - kísérletet tenne ennek megértésére, szögezzük le, hogy ez a dologban a kevésbé bonyolult. Sokkal fontosabb az, hogy ki hol szavaz. A daytoni megállapodás 3. számú függeléke kimondja, hogy az elűzöttek eredeti lakhelyük szerint fognak voksolni (még akkor is, ha a szavazáskor nem ott laknak) - ezzel mintegy előre megteremtve a politikai körülményeket a tényleges visszatéréshez. Jól figyeljünk: ily módon a most szerb irányítás alatt álló területeken (azaz: a Szerb Köztársaságban) a szerbek akár kisebbségbe is kerülhetnek a szavazáskor (hiszen a háború előtt is abban voltak - ezért kellett etnikailag tisztogatni). Ami rossz lenne szegényeknek, hiszen nem azért háborúztak négy évig, hogy most egy buta választáson elveszítsenek mindent. Még a végén vissza kéne adni, amit elloptak. Végül is szerb követelésre a választási szabályok közé iktatták azt is, hogy aki akar, az ott szavazhat, ahol éppen lakik: így a Bosznia más vidékeiről a Szerb Köztársaság azelőtt tisztán muzulmán részeire menekült szerbek a szerb oldalra billenthetik a mérleg nyelvét. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy a választások egyetlen és döntő szempontja az etnikai hovatartozás lesz. Az a három párt nyer majd szeptemberben, amely 1990 novemberében is nyert, és amelyet felelősség terhel a háború kirobbantásáért, ha nem is egyenlő mértékben (a pártokról lásd Pártok, listák, szövetségek című írásunkat). Arról, hogy utána mi fog történni, hogy az újra megszerzett legitimáció birtokában ezek a pártok mihez kezdenek majd magukkal és másokkal, még csak sejtéseink sem lehetnek.

Talán ekkor dől majd el, hogy a daytoni megállapodás nem is annyira rossz; mert egyszerre adott lehetőséget az egységes Bosznia megteremtésére és a köztársaság felosztásának legitimálására. Bármi lehet belőle - türelem és szerencse dolga az egész. Az együttéléssel csak az a gond, hogy mára már senki sem akarja igazán, és ez alól Izetbegovic sem kivétel. A szerződés azért jó, mert bármi lesz is a néhai Bosznia területén, arra bizonyosan utólag is találnak majd utalást a dokumentumban.

Bojtár B. Endre

Makai József


Még egy búcsú

A hét szenzációja - ha egyáltalán igaz a hír - mindenképpen Zdravko Tolimir, a boszniai szerbek hadserege (VRS) helyettes főparancsnokának kijelentése, amit állítólag Michael Walker IFOR-tiszt előtt tett: a hadsereget nem igazán érdekli, hogy letartóztatják-e a háborús bűnös Radovan Karadzicot. Ha nem bizonyosodik be, hogy félreértésről van szó - a boszniai háború a mindenféle félreértésekről és hazugságokról szólt eddig is -, akkor ez azt jelenti, hogy a VRS is elfogadja, hogy a háborús bűnös Radovan Karadzicnak nincs hatalma a boszniai Szerb Köztársaságban (RS).

Mert most már nagyjából mindenki úgy tudja: a háborús bűnös Radovan Karadzic nincs többé, azaz hivatalosan sem elnöke a boszniai RS-nek. Slobodan Milosevic szerbiai elnök és Richard Holbrooke, a reaktivált diplomata faxot váltott a véres költővel, aki aláírta és elfogadta, hogy eltűnik a közéletből (Holbrooke szerint még a tévében sem jelenhet meg). A diplomaták ujjonganak, a boszniai szerbek gyászolnak, Holbrooke elégedetlen: szívesebben látná a háborús bűnös Radovan Karadzicot - és Ratko Mladic tábornokot, a VRS parancsnokát - a háborús bűnösök felett ítélkező hágai nemzetközi bíróság előtt, de vízen járni sem tud, mégis elvan valahogy.

Nem volt könnyű menet: visszarángatták a Wall Streetről, és ismét a Balkánra küldték, pedig nem is szeret ott lenni; elment Belgrádba, Zágrábba, Szarajevóba, majd újra Jugoszlávia fővárosa következett, ahol tíz órán át tárgyalt a szerbiai elnökkel és a boszniai szerbek képviselőivel. Állítólag volt egy pillanat, amikor a boszniai szerbek azt mondták, hogy jó, a háborús bűnös Radovan Karadzic megy, de akkor biztos ők - a boszniai szerbek - kapják Brcko városát (és ezzel, tulajdonképpen, a létfontosságú északi korridort). Arra senki sem esküszik, hogy övék is lesz, de állítólag jelentősen nőttek az esélyeik.

A háborús bűnös Radovan Karadzic és környezete már hosszú ideje játssza azt, hogy az elnök megy és marad. Először Biljana Plavsic alelnököt bízta meg avval, hogy tárgyaljon a nemzetközi képviselőkkel, majd tett egy halvány ígéretet a visszavonulásra, amit aztán mindenki tagadott. A szerbiai elnök még az embargó visszaállításának fenyegetése ellenére is hajthatatlan volt, de - mint kiderült - Holbrooke-nak voltak eszközei.

A háborús bűnös Radovan Karadzic tehát - most már úgy tűnik - végérvényesen a múlté. Befolyása, persze, mindenképpen lesz, de az már nem ugyanolyan, mint ha elnök lenne: súghat, rágalmazhat és örülhet, ha nem látja meg Hága tornyait. Pártja, az SDS, indulhat a szeptemberi választásokon, de a listát nem ő vezeti.

Közben folytatódik a tömegsírok feltárása, lapzártakor úgy tudni, hogy Srebrenica és Szarajevó környéke után Nova Kasaba mellett is elkezdik az exhumálásokat. Ez utóbbi azért érdekes, mert Nova Kasabában székel a VRS vezérkara: a település melletti feltételezett tömegsírokat az amerikai kémműholdak fedezték fel, és becslések szerint mintegy két és fél ezren vannak ott eltemetve.


Pártok, listák, szövetségek

Bár Boszniában a háború alatt is működtek különböző pártok - most, a választási kampány hivatalos kezdetekor pedig egyszerűen rengeteg van belőlük -, azért mindkét "államban", a föderációban és a Szerb Köztársaságban, továbbra is azok uralják a belpolitikát, akik a háború kezdetekor hatalmon voltak. Népszerűségük a háború ellenére is töretlennek látszik: a mostari helyhatósági választásokat a bosnyák és a horvát nemzeti pártok nyerték elsöprő fölénnyel (MaNcs, 1996. július 4.).

Az őszre beharangozott választásokon is feltehetőleg a nemzeti pártok tarolnak majd. A főszereplők tehát a következők:

Horvát Demokratikus Közösség (HDZ): A horvátországi HDZ - Franjo Tudjman horvát elnök pártjának - boszniai kirendeltsége; a pártból nőtt ki a boszniai horvátok fegyveres alakulata, a Horvát Védelmi Tanács (HVO), amely később gyakran fontosabb szerepet játszott, mint a HDZ, még a Herceg-Bosznia Horvát Közösség - amely valójában a boszniai horvátok "állama" volt - megalapításánál is. A HDZ azonban nem alszik, mint kiderült ez Mostarban is; a föderáció sorsa nekik sem szívügyük igazán, de mindaddig kvázi együtt politizálnak a bosnyákokkal, amíg az Egyesült Államok erre kényszeríti őket.

A Demokratikus Akció Pártja (SDA) a bosnyákok - Alija Izetbegovic vezette - nemzeti-vallási pártja; népszerűségét még az egykor népszerű Haris Silajdzic exminiszterelnök vezette Párt BiH-ért sem tudta megingatni: Silajdzic a cazini krajinában kampányolt (itt volt a bihaci enklávé, benne pedig Fikret Abdic szakadár autonóm körzete), amikor ingerült SDA-hívők jól fejbe verték - de ez nem szegte kedvét a volt miniszterelnöknek, állítólag olyan biztos a jó szereplésben, hogy nem nagyon akar alkudozni a kisebbnek vélt pártokkal. Az SDA párthadseregéből, a "Zöldsapkásokból" szerveződött később az ABiH. Iszlám és demokrácia - időnként radikálisan; a bosnyák lakosság többségének nem nagy örömére. Sajátos demokratikus attitűd: Edhem Bicakcic, a párt alelnöke kijelentette, hogy az "ellenzékkel kíméletlenül leszámolunk".

A Szerb Demokratikus Párt (SDS) szintén kirendeltség: a horvátországi szerb kisebbség pártjaként alakult meg, aztán a belgrádi háború-laborban felkérték a háborús bűnös Radovan Karadzicot, hogy elnököljön a boszniai SDS-ben. A boszniai szerbek körében az SDS népszerűségét és befolyását szerbiai pártokkal - a Szerbia Szocialista Pártjával (SPS) és a Jugoszláv Egyesült Baloldallal (JUL) - próbálják enyhíteni (az egyikre Slobodan Milosevic szerbiai elnök van vitathatatlan befolyással, a JUL-t pedig felesége, dr. Mira Markovic vezeti).

A kampány kezdetén úgy tűnik, hogy csak javíthatatlan romantikusok és egységes, békés Bosznia-pártiak hiszik: a választásokon eséllyel indulnak az olyan pártok és szervezetek, mint például a Rasim Kadic vezette Liberális Párt, a Gazdasági Prosperitás Pártja vagy a Liberális-bosnyák Szervezet. Van még egy szoclibnek nevezhető ellenzéki koalíció is, az Egyesült Lista BiH-ért, amelyet a Szociáldemokrata Párt, a Bosznia-Hercegovina Szociáldemokrata Uniója, a Republikánus Párt, a Horvát Parasztpárt és a Muzulmán-bosnyák Szervezet alkot. Õk lehetnének az "egységes, multietnikai, polgári" Bosznia záloga és jövője, de ismét csak Mostarra érdemes gondolni, ahol alaposan leszívtak. Persze lehet abban bízni, hogy a polgár, akinek elege van a háborúból, majd rájuk szavaz, de ez eddig máshogy volt; eddig a választó, amikor magára maradt a szavazófülkében - biztos, ami biztos -, nemzeti hovatartozása szerint adta le voksát.

szerző
Bojtár B. Endre,Makai József
publikálva
1996/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra