Az 1973 és 1987 közt Pakson épült négy reaktorblokk eredeti névleges teljesítménye 1660 MW volt. A 2008-ban hivatalosan is benyújtott üzemidő-hosszabbítási kérelem nélkül az első egységet - az időközben technológiai javításokon átesett reaktort - jövő decemberben le kellene állítani. A lényegében három éve tartó kapacitás-facelift nemcsak az erőmű névleges teljesítményét tolta föl a 2000 MW-os határig, hanem a reaktorok üzemidejének húsz évvel történő meghosszabbítására is jogalapot teremtett. Amikor az erőművet tulajdonló Magyar Villamos Művek (MVM) közép- és hosszú távú elképzeléseivel a nyilvánosság elé állt, a szakprezentációkat felvezető Fellegi Tamás fejlesztési miniszter letette voksát a paksi bővítés - valójában egy új erőmű építése - mellett, mondván, Magyarország jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy lemondhasson erről az energiaforrásról. Az évek óta formálódó elképzelés gyönge pontjáról, a projektfinanszírozhatóságról azonban továbbra sem tudni semmit (erről is lásd Teller, Kiss, Aszódi című keretes írásunkat).
Érvek és tények
Egy ilyen beruházás költsége 3-4 ezer milliárd forintról indulhatna - attól függően, hogy mikorra, milyen konstrukcióban, milyen technológiával építenék meg a hivatalosan még meg sem határozott (nem hivatalosan azonban 2°1000 MW-os teljesítményűnek gondolt) reaktorokat. Ha a kivitelezőre fogadni lehetne, az orosz Roszatomot minden bizonnyal alacsony szorzóval adnák. A riválisként korábban emlegetett Siemens teljesen kiszállt az atomenergiából, a francia Areva pillanatnyi renoméját pedig rontja, hogy komoly költség- és határidőcsúszásban vannak a flamanville-i építkezéssel. (Igaz, nukleáris erőművet még soha, sehol nem tudtak annyi pénzből befejezni, amennyit előzetesen szántak rá; egyes projekteket - a környékünkön például Lengyelországban, Ukrajnában, Oroszországban, Bulgáriában és Szlovákiában - emiatt egész egyszerűen félbehagynak.) Építőként elvileg szóba jöhet még dél-koreai vagy amerikai cég is, de a Pakson használt technológia okán mégis az orosz társaság tűnik esélyes befutónak.
Ha a Paks 2.0 projekt körül minden rendben volna, már hozzákezdtek volna a megvalósításhoz. Jelenleg ugyanis egyrészt Fukusima (és annak európai hatásai, mint a német atomstopprogram reaktiválása) után, másrészt a gazdasági válság miatt az építés mihamarabbi megkezdését legfeljebb az a szakértői vélemény indokolhatja, miszerint egyfajta versenyfutás indult a régióban azért, hogy ki tudja a leghamarabb fölhúzni a maga reaktorát - hiszen aki nyer, az feltehetően jelentős exportlehetőséghez jut a Balkánon, és akár a német piacon is. Valójában azonban lázas ügyködésnek nyoma sincs - aminek a beruházás horribilis költsége az oka.
Az a bővítés melletti érv, hogy "globális atomreneszánsz van", már Fukusima előtt is inkább csak jól hangzó blöff volt. Első hallásra ugyan tényleg imponáló, hogy a világban most is 54 reaktor építése zajlik, ám ebből 16 Kínában, 9 Oroszországban, 6-6 Indiában és Dél-Koreában (IEA: World Energy Outlook - WEO, 2009). A fölsorolásban szereplő három japán mű a márciusi nukleáris baleset következményeként, a 2-2 bolgár és szlovák blokk építése pedig egyéb okok miatt nincs napirenden; és az sem valószínű, hogy az első iráni reaktor megépítésére belátható időn belül rábólintana az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Az ugyancsak előszeretettel hivatkozott, 1600 MW-os finnországi (Olkiluoto 3) erőműblokk befejezése is többéves csúszásban van, és sokadszorra is túllépték a tervezett költségeket. A helyi szakhatóság amúgy több mint 3000 építési és biztonsági hiányosságot észrevételezett. (Ezzel együtt is igaz azonban, hogy tavaly júliusban a finn parlament két újabb blokk 2020-ra tervezett építését szavazta meg.) Ebből is látható, a világban nincs reaktorépítési láz, és szűkebb régiónkban sem tapossák egymás sarkát a nukleáris erőművet építők.
A szólamok szintjén persze a csehek, a szlovákok és a lengyelek is hitet tettek az atomenergia-termelés mellett. Strobl Alajos (az Erőterv főmérnöke, korábban a MAVIR egyik vezető munkatársa) interneten is megtalálható tavaly májusi prezentációja szerint például az, hogy a paksi bővítés 2°1000, 2°1200 vagy 2°1600 MW legyen, sokban "függ attól, hogy a régióban milyen atomerőműves villamosenergia-kínálat jelenik meg a 2020-as évek előtt". Ám egyelőre sem Mohi (Szlovákia), sem Temelin (Csehország), sem Csernavoda (Románia), sem Belene (Bulgária) esetében nem látszik a tervek megvalósítására a fedezet az egyes államok költségvetéseiben. A lengyel szejm júniusban ugyan 6000 MW-os beruházást vizionált, de azért ők is voltak annyira realisták, hogy mindezt szigorúan csak 2030 utánra ígérjék. Egy a témában járatos államigazgatási forrásunk szerint az itthoni színfalak mögött is egyre inkább az a kérdés, hogy ki meri először nyilvánosan kimondani: Magyarországnak nincs pénze erre.
Költségpiramisok
Felsmann Balázs (az első Gyurcsány-kormány gazdasági minisztériumi államtitkára) két éve még úgy számolta, hogy egy új paksi nukleáris erőműből az akkori termelői ártól (sarkítsuk ezt 10 forint/kWh-ra) 70-80 százalékkal drágábban lehetne áramot termelni. A Felejtsük el az olcsó atomerőművi áram mítoszát! című dolgozatát néhány nappal azelőtt publikálta, hogy az Országgyűlés 300 igen szavazattal elvi hozzájárulását adta a bővítéshez. Felsmann írása annak ellenére visszhangtalan maradt, hogy a szerző logikusan levezette: az akár 30 százaléknyi állami önrésszel épített atomerőmű drága megoldás, és a végfogyasztókat évtizedekre kényszerpályára állítja. A helyzet azóta romlott: a régió és az ország gazdasági, valamint a technológia gazdaságossági megítélése jóval rosszabb, mint két éve, így valószínűleg a 30 forint/kWh termelői ár is nagy jóindulattal lenne csak kalkulálható. Ráadásul Magyarországon a "mindent a fogyasztó fizet" elve érvényesül, mert az állam nem tol be komoly fejlesztési pénzeket az infrastruktúrába: márpedig egy 2000 MW-os energiatöbblet paksi kezeléséhez a járulékos fejlesztési költségeket is (a pluszhálózat, a plusz-tartalékkapacitás, a plusz biztonsági tételek stb. árát) állni kell valakinek.
Egyetlen járulékos tételről szól a GKI Energiakutató júniusban publikált tanulmánya, amely a szivattyús energiatárolás (szet) helyzetét elemzi. A főként az éjszakai időszakban termelhető olcsó paksi áram tárolhatósága tehát ismét előkerült. A tanulmány szerzője, Szeredi István 5-600 MW nagyságú kapacitás rendszerbe építését tartaná ideálisnak ("a napi terhelés kiegyenlítése és az üzemzavari tartalékként való használat" miatt), és a fajlagos beruházási költségek alapján a Duna-kanyar, illetve a Zempléni-hegység térségét preferálja (a beruházási költséget azokon a helyeken a reális finanszírozhatósági mezőben, 390-550 millió eurós szinten lehet tartani). Szeredi ugyanakkor elveti a szlovákiai, román vagy ukrán szet-ek lehetőségét, mondván, azok megépítése egyrészt nem magyar munkaerőt igényelne, másrészt az áram használatba vételéhez 150-300 km távvezetéket is építeni kellene. (Szeredi István már szerepelt a Narancsban: néhány éve két cég is a dél-zempléni dombtetőkre álmodott nagy betonteknőket, és bár a társaságok meglehetősen hűvös viszonyba kerültek egymással, a műszaki doktorátussal is rendelkező Szeredi mindkét helyen szerepet vállalt. Lásd még: Betonba öntve, Magyar Narancs, 2007. február 8.)
A paksi projekt finanszírozásáról egyelőre tehát annyi mondható, hogy nagy valószínűséggel sem a magyar bankok, sem pedig az állam nem lesz képes ekkora összeget felhajtani. A magyar állam a magánnyugdíjvagyon visszaállamosításából 500 milliárdot költött a Mol-részvények vásárlására - ennek minimum a két-háromszorosa kellene, aminek a kigazdálkodása szerfölött reménytelennek tetszik. Továbbá az árampiacon sincsenek olyan beruházók (mint például az olajiparban), akik egy ilyen volumenű befektetés megtérülésére 20-30 évet várni tudnának.
Vagyis nemigen képzelhető el olyan pénzügyi konstrukció, ami fedezné egy 3-4000 milliárd forintos projekt költségeit. Vagy ha igen, akkor alighanem az állam tulajdonosi ambíciói válnának értelmezhetetlenné a beruházásba tett önrész "nagysága" miatt. De ha ez utóbbi valamiképp mégiscsak megoldható lenne is, erősen kérdéses, hogy az EU tétlenül szemlélné-e a beruházáshoz adott - mondjuk a fogyasztói árakba bújtatottan - nagy mértékű állami támogatást. Hiszen a kormány ezzel piacbefolyásoló diszkriminatív előnyt biztosítana az atomerőműben megtermelt áramnak.
Beszéltünk olyan banki szakemberekkel, akik korábban finanszíroztak energetikai ügyleteket. Igaz, vagy sem, szerintük ma már minden ilyen beruházásra legalább 10 százalékos korrupciós felár rakódik - ez sok kis projekt esetében nem látványos, mivel e pluszköltségek felaprózódnak a különböző engedélyezési szintek között. A paksi atomerőművi beruházáshoz mérhető nagyságú projektnél azonban mindez koncentráltabban jelentkezne - az ebben rejlő motivációs erő pedig sok mindenre magyarázat lehet.
Teller, Kiss, Aszódi
Az Energiaklub hosszas huzavona után nyilvánosságra perelte a paksi atomerőmű tervezett bővítését megalapozó Teller-projekt 2008-as szerződéseit. A Tolna Megyei Bíróság június eleji másodfokú ítéletével kötelezte az állami céget a dokumentumok betekinthetővé tételére. Ezekből kiderült, hogy a Paksi Atomerőmű Zrt. összesen 470 millió forintot költött a különböző szerződésekre. A legnagyobb durranás eddig az ismeretlen tulajdonosi hátterű és tevékenységű tanácsadó, az Esplanade Hungary 40 milliós szerződése volt, mivel az atomerőmű-beruházáshoz készített pénzügyi megvalósíthatósági tanulmányról kiderült, hogy értéktelen, semmiféle új információt nem tartalmaz. A szerződést aláíró Molnár Lászlót (az MVM és a Paksi Atomerőmű korábbi vezérigazgató-helyettesét) különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel gyanúsítják.
A Teller-projektre szerződött felek között van az atomerőműnek hosszú évek óta dolgozó kommunikációs iroda, a Noguchi & Peters Kft., amely az új atomerőművi blokkok építésével kapcsolatos kommunikációs terv készítését és karbantartását vállalta 4,881 millió forintért, valamint a GKI Gazdaságkutató, amely makrogazdasági elemzéseket készített 8 millió forintért. A Som System Kft. 12,61 milliót kapott a létesítési, környezetvédelmi engedélyezési, módosítandó jogszabályi területek feltérképezéséért, és a kiégett üzemanyag és radioaktív hulladékok elhelyezési stratégiájának elkészítéséért. Formailag lényegében ugyanezt a megbízást kapta az MTA KFKI Atomenergia Kutató Intézete is, amely egy egész oldalon felsorolt munkáért (de leginkább a megvalósíthatósági tanulmányért, illetve a blokktípus kiválasztásához kapcsolódó műszaki-bizottsági elemzés elkészítéséért) kapott 69 milliót.
Kétszer is pénzt kapott a BME Nukleáris Technikai Intézete, amely egyrészt a tárgyban energiapolitikai és energiastratégiai közreműködést vállalt 3 millióért, másrészt (háromszor ennyiért) kommunikációs és társadalmielfogadás-elemzést készített. Az intézetet vezető Aszódi Attila e megbízását az utóbbi években akkor sem említette, amikor atomenergetikai szakértőként, a BME NTI tanszékvezetőjeként vagy az MTA Energiabizottság elnökeként (vagyis független szakemberként) a paksi bővítés mellett érvelt a különböző médiumokban.
Az Energiaklub honlapjáról letölthető szerződésmásolatok között van egy jogi tanácsadásról szóló szerződéspár is. A Forgács & Kiss ügyvédi irodával kötött előbb 10, majd ezt kiegészítendő újabb 2 millió forintos szerződés jogi szakvélemény elkészítésére vonatkozik. A szerződéseket a Medgyessy-kormány kancelláriaminisztere, Kiss Elemér szignálta (aki 2003-ban azért mondott le, mert cége állami megrendeléseket is kapott).
A nyilvánosságra tárandó szerződések sora az Energiaklub szerint még nem ért véget, a civil szervezet bírósághoz fordult az új blokkok építésének előkészítését, az engedélyek teljes körű megszerzését célzó Lévai-projekt dokumentumainak megismerhetőségéért is.
