Magyar Narancs: Miért volt arra szükség, hogy az MSZP-nek legyen úgynevezett nemzeti programja?
Tabajdi Csaba: Eddig a politikai pártok a nemzetpolitikát a külhoni magyarokhoz való viszonyra szűkítették le. Szerintünk bele kell venni a többi nemzeti sorskérdést is, többek között a szegények és a gazdagok, a városok és a leszakadó térségek közti különbségek növekedését, az oktatási esélyek romlását. Társadalmi szolidaritás nélkül ugyanis nincs nemzet mint sorsközösség. Az is nemzeti sorskérdés, hogy ki lehet-e alakítani a mai Magyarországon normális, félelem nélküli közhangulatot, elérni valamiféle megbékélést. Reagálnunk kell a magyarságtudat jelenségeire, a nemzeti beidegződésekre, görcsökre, mert csak akkor lehet mindenki számára átélhető, befogadható, korszerű nemzettudatot kialakítani. Az MSZP Demokrata hazafiság és európaiság című nemzeti programja foglalkozik a Trianonhoz, a holokauszthoz, a hazai nemzetiségekhez, a kisebbségekhez való viszonnyal is, és keresi, hogyan lehet a többségi társadalom és a magyarországi romák normális együttélését fenntarthatóvá tenni. Kiemelten fontos viszonyítási pont még az európaiság, hiszen ma a jobboldal és a szélsőjobb abban verseng egymással, hogyan lehet minél jobban cikizni, sőt gyalázni az Európai Uniót, minél több kétséget ébreszteni az európai elkötelezettséggel szemben. Jó lenne már egyszer túllépni a tulokmagyar és a lakájmagyar végletes magatartásformáin, ki kellene már alakítani azt a magatartástípust, ami egyszerre nemzeti elkötelezettségű és európai értékrendű.
MN: Ha ez ilyen komplex program, akkor miért éppen Kolozsváron fogadta el a párt elnöksége?
TCS: Pontosítanék: Kolozsváron nem hagytuk jóvá, ez változatlanul vitairat, amelyet széles körű konzultációk után fogadunk el. Értelemszerűen az erdélyi megbeszélések tárgya az a rész volt, amelyik a külhoni magyarokhoz fűződő viszonnyal foglalkozik. Ennek vitáját is folytatni kívánjuk a többi Kárpát-medencei magyar közösséggel, és itthon is a nemzetiségekkel. Nagyon fontos, hogy már most pozitív viszszajelzést kaptunk a legbefolyásosabb külhoni magyar szervezettől, az RMDSZ-től: a külhoni magyar program alapkoncepciójával egyetértenek.
MN: Mit remél az MSZP attól, hogy Mesterházy Attila bocsánatot kért a határon túli magyaroktól, amiért a 2004-es népszavazáson "rossz politikai kérdésre rossz választ" adott a párt?
TCS: A szocialista párt vezetői 2004-ben nem érezték át, hogy a szomszédos országokban élő magyarok könnyített állampolgársága szimbolikus jelentőségű kérdés. Nem értették meg, hogy Magyarország nem kezelheti külföldiként a külhoni magyarokat, nem keltheti azt az érzést, hogy nincs rájuk szükség. A magyar baloldal a kampányban a saját értékrendjével is szembement, hiszen a szociáldemokrácia alapértéke a szolidaritás, márpedig az akkori vezetés a társadalmi és a nemzeti szolidaritás elvét egyaránt megsértette. Mesterházy Attila vezetésével az a célunk, hogy teljesen új alapokra helyezzük az MSZP nemzetpolitikáját és külhoni magyarokkal való viszonyát. Ha a szocialisták elmúlt 22 éves demokratikus és kormányzati teljesítményét összevetjük a jobboldaléval - és nem a szavak, hanem a tényleges teljesítmény alapján - akkor nincs igazán deficitje a baloldalnak. De a nemzeti kérdés érzelmi, jelképi, mozgósító mozzanatait a baloldal lényegében átengedte a jobboldalnak. Ahhoz, hogy az MSZP új fejezetet nyisson a magyarságpolitikában, ez a bocsánatkérés elengedhetetlen volt. Ezt megtesszük a többi külhoni magyar közösség vonatkozásában is, de Canossát nem fogunk járni.
MN: Ha rossz kérdésre rossz választ adtak, akkor mi lett volna a jó válasz? Már ha rossz kérdésre létezik jó válasz.
TCS: Azt kellett volna mondanunk, hogy mindenki lelkiismereti alapon adjon választ. A kampányban nem lett volna szabad az emberek szociális irigységére és veszélyérzetére építeni. Az akkori politikai viszonyok alapján a konkrét állampolgárság tartalmát szabályozó kétharmados törvényt egyébként sem lehetett volna a szocialista-liberális koalíció parlamenti többsége nélkül elfogadni. A népszavazást felelőtlen és demagóg módon a Magyarok Világszövetsége indította, amelyből aztán pártpolitikai mérkőzés kerekedett Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között. Mivel nem volt érvényes a 2004-es népszavazás, azt lehetett mondani, hogy a baloldal megnyerte a csatát. A háborút azonban elveszítette, hiszen olyan fokú bizalomvesztés ment végbe a Kárpát-medencei magyarok körében, amely korábban sosem létezett egy magyarországi kormány irányában. A kérdés felvetése pedig azért volt eleve rossz, mert azt a hamis látszatot keltette, mintha a kettős állampolgárság megadása önmagában gyógyírt jelenthetne a külhoni magyarok legfőbb problémáira. Holott azokat csak az adott országban lehet megoldani, amit a kettős állampolgárság csak kiegészíthet, mivel erősíti a magyar-magyar kapcsolatokat, az összetartozás érzését. Az MSZP átlépte saját árnyékát, megtette a bocsánatkérést. Egyszer a jobboldalnak is szembe kellene néznie a maga akkori és mostani felelősségével, amiért folytatólagosan azzal hitegeti a külhoni magyarokat, miszerint az állampolgárság megadása egyfajta csodaszer.
MN: Nem egyszerűen politikai hasznot remél az MSZP a bocsánatkéréstől és a nemzeti program meghirdetésétől?
TCS: Mesterházy Attila őszintén elmondta: nem hiszi azt, hogy a magyar baloldallal szembeni bizalmatlanság és csalódottság egy év alatt eloszlana. Egyáltalán nem biztos az sem, hogy ez a lépés jelen pillanatban a szocialistáknak Magyarországon szavazatot hoz. Rövid távon ettől nem remélünk politikai hasznot. Ez erkölcsi kötelesség volt, amelynek eredményei hosszabb távon érhetnek be.
MN: Hogyan?
TCS: Egy kormányzóképes baloldali néppártnak kell, hogy legyen nemzeti programja. Ami pedig a külhoni szavazati jogot illeti, nem kellene a mostani formájában fenntartani. Ezzel a törvény ugyanis rákényszeríti a külhoni magyarokat arra, hogy a magyarországi belpolitikai csatákba szálljanak be. Ha külön listán szavazhatnának, akkor a magyarországi társadalom sem lenne féltékeny, miközben a magyar belpolitikát érdemben nem eldöntő módon a maguk sajátos érdekeit is érvényesíthetnék. Ennek számos nemzetközi technikája van Európában, például Franciaországban, Olaszországban vagy Horvátországban. A hosszabb távú célunk az, hogy a külhoni magyarok számára végre legyen választható alternatíva, nem pártpolitikai, hanem nemzetpolitikai értelemben. Jelenleg a Fidesz nem tekinti partnernek az RMDSZ-t, a Híd-Mostot vagy az ÚMDSZ-t, ezért nincs érdemi kapcsolódási lehetőségük a magyar kormányzati politika irányába. Orbánék kiviszik a magyar belpolitikát azáltal, hogy olyan bábszervezeteket kreálnak, amelyek aztán a külhoni magyaroktól nagyon kevés szavazatot kapnak.
MN: Ehhez képest mit szeretne tenni az MSZP? Nem az volna a jó, ha végre békén hagynánk a határon túli magyarokat, és abban nyújtanánk támogatást, amit a saját legitim szervezeteik szeretnének?
TCS: Dehogynem. Nagyon káros a magyarországi gyámkodás, a külhoni magyarok nem is szeretik az anyaország kifejezést, mert abban eleve benne van a fölényeskedés. Le kell szokni a beavatkozásról, egyenlő távolságot kell a szervezetektől tartani, és mindegyikkel partneri viszonyt kell kialakítani. Hiszen elsősorban az ott élők a felelősek azért, hogy miként szervezik meg magukat, és milyen politikát folytatnak. Némi öniróniával azt is mondhatom, hogy az MSZP hiába is szeretne a Fidesz módjára kavarni a Kárpát-medencében, a velünk szembeni bizalmatlanság miatt ez nem is nagyon menne - de ilyet egyáltalán nem is szeretnénk. A külhoni magyarok hatékony segítése, akárcsak a többi nemzeti sorskérdés úgyis annyira nehezen rendezhető, hogy ebbe a pártpolitikát már végképp nem szabad belekeverni.
MN: Akkor mi a helyes hozzáállás?
TCS: Először is tisztázni kell, mit tud tenni reálisan Magyarország. Bár a jelenlegi kormány ezt sugallja, Budapest nem tudja Bukarest, Pozsony, Belgrád, Kijev, Zágráb vagy Bécs helyett orvosolni az adott országban élő magyarok alapvető problémáit, mi ebben csak segíteni tudunk. A jobboldal kacagányos magyarkodásában túlteng a szimbolikus politizálás. A jelképek nagyon fontosak, mégis igazán az számít, hogy konkrétan mi segíti a külhoni magyarokat a szülőföldön való boldogulásban. Az uniós tagság ellenére bizony lehetnek visszarendeződések a kisebbségek jogaiban is, elég csak a szlovákiai államnyelvtörvényre vagy az előző Ponta-kormány néhány intézkedésére gondolni. Ezért lenne rendkívül fontos, hogy a szomszédos országok törvényben, alkotmányban garantálják a magyar közösségek jogait, az autonómia különböző formáit, hogy ne legyen kormányfüggő például a kisebbségi oktatás kérdése. Az MSZP nem hiszi azt, hogy a Kárpát-medencei magyarság úgy egységes, amiképpen azt a magyarországi jobboldal hirdeti. Az egyetemes magyarság mozaikszerű, több központú, eltérő fejlődésű, jórészt kettős kötődésű emberekből álló közösség. Ha az erdélyi magyarok valamit el akarnak érni, akkor azt döntően a bukaresti kormánynál, a megyei vagy a helyi önkormányzatoknál tudják megtenni. A magyarországi segítség tehát csak pótlólagos lehet, az alapvető forrásokat az adott országban kell megkapniuk mint adófizető állampolgároknak.
MN: Ezekhez nem inkább normális külkapcsolatokra van szükség? Végül is mit jelent a "nemzetstratégia"?
TCS: A jószomszédsági viszony elengedhetetlen, de ez önmagában nem elég, kell egy hatékony magyarságpolitika is. Ami pedig a nemzeti stratégiát illeti, az MSZP egy demokrata, hazafi és európai nemzetprogramot kínál. Isten őrizz, hogy mi bármiféle magyarkodó versenybe belemenjünk! De aki egyszerre européer, ugyanakkor kötődik ehhez az országhoz, annak legyen egy vállalható nemzeti alternatívája, amely becsüli azt, ami ebben az országban becsülendő, de szembenéz azzal, ami a múltból vállalhatatlan, a jelenben pedig megváltoztatandó. Büszke vagyok arra, hogy a pártprogramunk elsőként mondja ki, hogy a holokauszt és Trianon Magyarország két legnagyobb 20. századi tragédiája. Amit nem arra kell használni, hogy a sérelmekből építkezzünk, hanem szembe kell velük nézni. Ha nem kerülünk önmagunkkal tisztába, és ilyen zavaros marad a többségi társadalom nemzettudata, akkor nem tud kisebbségbarát sem lenni. Akkor nem lehet visszaszorítani a gyűlöletbeszédet, a romaellenességet, az antiszemitizmust. Egyszerre kell lépnünk ezért a többségi társadalom magyarságtudata és a kisebbség iránti tolerancia érdekében.
MN: Erre milyen kormányzati eszközök vannak?
TCS: Ez nyilván nem csak kormányzati feladat. Politikusoknak, újságíróknak és mindenkinek, aki részese a szellemi életnek, részt kell ebben vennie. Ebben az országban ma óriási szolidaritási deficit van, tombol a szegényellenesség, a romaellenesség, a külhoni magyarokkal szembeni ellenségesség. A történelmi tudat formálásában, a közösségi szerveződésben, a civil társadalom erősítésében a mindenkori kormányzati politikának igenis megvannak a maga feladatai. A jelképeket, az érzelmi mozgósító eszközöket az MSZP eddig lényegében átengedte a jobboldalnak, az a sok mítosz a Kurultájtól kezdve a Horthy-korszak iránti nosztalgián át a Trianon körüli legendákig részben a mi felelősségünk is. Hagytuk, hogy vákuum keletkezzen. Most számos konkrét kezdeményezésünk van a "Hosszú XX. század" múzeumától kezdve a történelemoktatás korszerűsítéséig. Nem fogunk a nacionalizmusban versenyezni, az lenne a vég, de a reális nemzeti öntudat kialakításában aktívan részt kívánunk vállalni.
