Magyar Narancs: Hol tartottatok a tanulmányaitokban, amikor berobbant az SZFE-ügy?
Antal Bálint: Végzősként a vizsgadarabomra készültem, amikor tavasszal elkezdték kihúzni alólunk a szőnyeget. Aztán a nyári szünet sem volt megszokott, kezdetben a strandon, lángos fölött írtam a tüntetésbeszédemet, a végén már el sem utaztam, mert annyira szorongatóvá vált a helyzet. Az események hatására lecseréltem a vizsgadarabomat, így lett Ibsentől A nép ellensége. Akkor érték a képzést a legdurvább vádak, hogy nemzetietlen, nem keresztény, erre válaszul ki akartam nyitni a teljes próbafolyamatot, hogy bárki láthassa, milyen munka folyik az egyetemen. A darab elő van készítve, hamarosan kezdjük a próbákat, januárban külső helyszínen tervezzük bemutatni. Emellett úgy érzem, minden erőmet és energiámat az egyetemfoglalásra kell fordítanom, hogy azon az egyetemen diplomázhassak, amelyikre felvételiztem.
Jeney Luca: Harmadéves vagyok, és az elejétől benne vagyok a tiltakozásban, Upor László, a rektornak demokratikusan megválasztott, de ki nem nevezett rektorhelyettes mellett fél éve álltunk ki. Sok erőt ad, hogy a mi osztályunk, a Zsámbéki–Fullajtár-osztály, ami közben hivatalosan Fullajtár-osztály lett, összetart. Ebben mi együtt vagyunk benne, miközben egyikünknek sem vágya, hogy ezt csinálja, ez nem éppen az élvezetről szól. Közben elkezdtük próbálni A helytartót Zsótérral, érdekesek az áthallások, de csináltunk egy előadást is, amely teljesen rólunk és az SZFE-ről szól, és folyamatosan alakul az eseményekkel párhuzamosan. Sokat tanulunk ebből a helyzetből, azért néha közben kimegyünk sírni egyet.
László Panna: A Corvinuson végzős vagyok, az SZFE-re idén vettek fel. A gólyák is az első perctől fogva kapcsolódhattak a formálódó ellenálláshoz, azonnal mentünk fórumozni, bár hivatalosan csak október 17-én tettük le a gólyaesküt az SZFE-s gólyabálon, az úgynevezett Dionüszián. Az egyetemfoglalás mellett órákra járok, ahol azt is elmondhatjuk, mi történt velünk, hogy vagyunk. Érzem a tanárok támogatását, ők is vásárra viszik a bőrüket, pedig erre senki sem kérte őket. Aggaszt, mi történik majd az egyetemmel, és ha nem sikerül elérni a céljainkat, kérdés, folytassam-e az elkezdett képzésemet. Erről óránként változik a véleményem – vajon elhihetem-e például azt az ígéretet, hogy maradhatnak a tanáraink? Közben többektől hallom, hogy ha ezt így végigviszi a kuratórium, akkor külföldre mennek. Mások meg maradnának így is. Fogalmam sincs, mit csinálnék. Pár hete jártam ide, amikor a két tévés osztály együtt megcsinálta a körkapcsolásos élő Facebook-közvetítést, én a stúdióban voltam rendezőasszisztens. Normális esetben ilyen helyzetbe egy év után kerültem volna, ezt nagyon élveztem. Ezek után mondja bárki, hogy nem tanulunk!
Antal Bálint: Nem vagyunk naivak, tudjuk, miben vagyunk benne, de számomra akkor sincs mit méricskélni. Ez egy egyirányú utca. Nem lehet racionálisan végiggondolni, mikor éri meg kiállni egy fontos érték mellett. Szarka Gábor érkezése előtt, éjszaka a fórum után hazamentem átöltözni, húsz percet aludtam, és indultam is vissza. Bicikliztem, hajnalodott, és bár nem történt semmi, egyik pillanatról a másikra elmúlt minden félelmem attól, hogy mi lesz velem, jó irányba tart-e az életem. A támogatások ebben folyamatosan megerősítenek, a legnagyobb nemzetközi tekintélyek, szakmai példaképeim álltak ki mellettünk. Ettől úgy érzem, ez az egész a diploma része – a felnőttségünk vizsgája. Ami most történik, egész életemre kalibrálja a morális iránytűmet. Hülyén hangzik, mert bár ne kerültünk volna ilyen helyzetbe, de ha már itt vagyunk, szerintem hálásak lehetünk. Nem a hatalomnak, hanem egymásnak.
MN: Mit tanított nektek az egyetemfoglalás óta eltelt 50 nap, és mi volt benne a legnehezebb?
László Panna: Bármikor történhet bármi, jöhet egy közlemény, hír, ami új helyzetet teremt, ez az állandó bizonytalanság sok energiát felemészt. Nem tudhatom, hova vezet a folyamat, meddig tart, mi fog történni, emiatt görcsben kelek-fekszem, pedig én nem szoktam bent aludni.
Jeney Luca: Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok fáradt, de azért közben közösségként meg elég jól állunk. Fantasztikus volt, hogy Szarka Gábor péntek délelőtti bejelentése után gyorsan megtelt a Vas utca szimpatizánsokkal, anélkül, hogy meg lett volna hirdetve bármi. Az Országházig érő chartaélőlánc vagy az egyetemi városokat megcélzó fáklyás futás is olyan volt, hogy alig hittünk a szemünknek. Az egyetemen belül mostanra komoly szervezői tapasztalat és egész infrastruktúra épült ki, miközben folyamatosan jönnek az újabb és újabb nehezítések, amelyekkel meg kell birkózni. Új és új képességeket sajátítunk el, ami néha furcsa, mert nem ez lenne a dolgunk, de ez a cselekvőképesség és kreativitás meghatározó tapasztalat.
Antal Bálint: Idővel letisztultak a belső feladatkörök: az elején mindenre munkacsoport alakult, néha egészen abszurdak, például a pápamunkacsoport, amely a pápa levélben történő megszólításának lehetőségét gondolta végig, majd vetette el. A századik munkacsoportnak már a munkacsoportok átlátása volt a feladata. Még az egyetemfoglalás előtt alakult az akció-munkacsoport, hogy a performatív lehetőségeken gondolkozzon. A kezdetektől döntő jelentőségű a kommunikáció, a moderátori és az adományokat rendszerező raktármunkacsoport is: tartós élelmiszer oda, romlandó ide, hálózsák amoda. Az őrség is sok embert mozgat, főleg, hogy már nemcsak a Vas utcai épület bejáratát őrizzük, hanem a Szentkirályi utcai és Rákóczi úti épületek termeit is, hogy ne zárják be azokat. Az üzemeltetés munkatársainak, akiknek Szarka Gábor a közvetlen munkáltatójuk, végre kell hajtaniuk a jogtalan utasításokat is, ha nem akarják elveszíteni az állásukat. Ők megpróbálják, mi békésen ellenállunk, tudomásul veszik. Az internet lekapcsolása sem lett akadály, mert sorra jelentek meg az adomány routerek és hálózatok. Fárasztó, kellemetlen körülmények ezek, de nem fogjuk néhány bezárt ajtó miatt feladni a blokádot. Figyelnünk kell, hogy ne fáradjunk ki, de úgy látom, hogy minden méltatlan lépés, és minden fenyegetés után nő köztünk az összetartás, amitől csak erősebbek leszünk. Amikor nem történik éppen pár napig semmi, akkor köszönjük szépen, dolgozunk, ha viszont cselekedni kell, akkor készen állunk. Elküldjük egymást pihenni, igyekszünk váltani egymást, hogy fenntartható legyen az egyetemfoglalásunk, aminek az a különlegessége, hogy folyik közben az oktatás. Az idő a mi oldalunkon áll: mindennap kiírjuk az ajtó fölé, hányadik napban járunk… Az oktrojált vezetőség és a minisztérium 50 napja nem képes konszolidálni a helyzetet. Ez lenne a dolguk, és ezért ők számon kérhetők. Vajon meddig mennek el? Lassan készülni kellene a felvételi eljárásra, osztályoknak kellene indulni, bemutatókat tervezni az Ódryra… Ha ez így megy tovább, itt el fognak fogyni a tanárok, a diákok, és akkor az volt a nagy modellváltás, hogy tönkretettek egy 155 éves egyetemet. Megvárhatják, hogy kifussanak ezek a diákok, vehetnek fel idővel új tanárokat, de én úgy látom, egyszerűen nincsenek felkészülve az intézmény irányítására, nincsenek tervek, nincsenek elképzelések, és ha nem tudják hasznosítani az eddig felhalmozott vezetői tapasztalatokat, a tanárok és a diákok tapasztalatait, akkor ennek az egyetemnek vége lesz.
László Panna: Eddig három intézkedést hozott a kuratórium által kinevezett új vezetés: lekapcsolták a wifit, leszerelték az internetkábeleket; bezártak termeket, lecseréltek zárakat; rendkívüli őszi szünetet rendeltek el, ezzel megpróbálták kitenni a kollégistákat. Mindegyik a tanulásunkat lehetetleníti el. Nem mi vagyunk azok, akik nem akarunk tanulni – ott tartunk, hogy tanulni akaró embereket nem engednek a tantermekbe!
MN: Mi lenne győzelem számotokra?
Antal Bálint: A szenátus jogköreinek visszaállítása, az egyetem autonómiájának rehabilitálása és törvényi garanciája. Ha visszatérnénk a nullpontra, elkezdődhetne egy párbeszéd, akár a modellváltásról is. Most valóban patthelyzet van, és Palkovicsnál vannak azok a jogkörök, amivel ezt fel lehet oldani. Ha nem látnék erre reményt, nem tudnám csinálni. De a magam részéről már azt is egyfajta győzelemnek tartom, ha a hatalom kénytelen megmutatni az igazi arcát, ha egyértelművé válik, milyen módszerekkel dolgozik, milyen célokért. Sokan vagyunk ebben a közösségben, és senki nem mondhatja meg a másiknak, mennyi áldozatot kellene meghoznia. Én sem akarok mártírt játszani, de az igenis célom, hogy a hatalmi szándék leplezze le magát: akkor pakoljanak ki minket, legyen koncepciós eljárás megvásárolt szakvéleményekre hivatkozva, és még ki tudja, mi, amit el sem tudunk képzelni. Azt nyilatkozzák, hogy nem fognak karhatalmat alkalmazni, de úgy érzem, ennek stratégiai okai vannak. Morális problémájuk szerintem nem lenne vele.
Jeney Luca: Felmutatni, hogy eddig és ne tovább, szerintem ez is egyfajta győzelem. Magunknak is bizonyítottuk ezzel, hogy kiállhatunk magunkért, lehet önmagunkért cselekedni, szerveződni. Nem kell úgy telniük a mindennapoknak, hogy inkább hallgatunk, szorongunk, és közben nem csinálunk semmit.
MN: Lenin-fiúk, kiképzett harcosok, megvezetett gyerekek – Vidnyánszky Attila ilyeneket mondott rólatok az egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnökeként. Pár héttel korábban az egyetlen minisztériumi közös tárgyaláson pedig a saját régi sérelmeit emlegette fel nektek.
Jeney Luca: Valóban, 20–30 éves sérelmeket hozott fel azon a rendkívül feszült egyeztetésen, amelyen még nem kuratóriumi elnökként volt jelen. Mi a modellváltásról szerettünk volna beszélgetni, ő viszont azt mondta, tiszteletlenek vagyunk és követelőzünk. Itt megrekedt a párbeszéd, a régi sérelmekre nem tudtunk és akartunk reagálni. Azóta tényleg szörnyű minősítések hangoztak el. Mi sosem kommunikáltunk így, és kezdetben épp az volt a célunk, hogy meghaladjuk a megosztottságot. De elmérgesedett a helyzet, és mi sem tudunk többé udvarias leveleket írni az áthidaló és árokbetemető megoldásokról különböző helyekre. Ez szomorú, és nem akartuk, hogy így legyen.
Antal Bálint: Ezt a durva megosztottságot eddig nem éreztük magunkénak. Láttuk a frontvonalakat, éreztük a feszültséget, de a vizsgáinkban ugyanúgy dolgoztunk itteni és kaposvári színészekkel, és én azt is vallottam, hogy bárhova szívesen megyek dolgozni az országban, ha szabad munkakörülményeket biztosítanak. Ezt megváltoztatták az igaztalan és nemtelen vádak. Az, hogy páran így beleálltak a kormánypropaganda döntés-előkészítő karaktergyilkosságaiba, nagyon nehezen helyrehozható. Például hiába elismert szakember Vidnyánszky, ilyen személyeskedő támadások után nem tudom elképzelni a szakmai együttműködés lehetőségét. Az a borzasztó, hogy Vidnyánszky hazugsága, vagyis az, hogy a színészek és rendezők nem mennek a Magyar Teátrumi Társasághoz tartozó színházakhoz, az akár valósággá is válhat. Elmélyült egy szakadék, és nem tudom, hogyan lehet majd begyógyítani ezeket a sebeket, de az biztos, hogy erős és látványos gesztusokra lenne szükség, bocsánatkérésekre például. Ha mindez így marad, abba az egész szakma belereccsen. Más kérdés, hogy a legdurvább mondatok sokszor nem meggyőződéses vélemények, hanem megrendelt nyilatkozatok.
Jeney Luca: Én is érzem, hogy bizonyos pont után nem fog menni a jópofa kollegiális szakmai elbeszélgetés ezekkel az emberekkel. Ugyanakkor nekünk nem feladatunk ezzel foglalkozni, van most az egyetemen egy közösség, és ha minden jól megy, pár év múlva mi leszünk ennek a szakmának a tagjai. Lehet, hogy nincs más út, és kettéválik a szakma, megszűnik az átjárás, bármilyen fájdalmas is ezt így kimondani.
Antal Bálint: Hozzáteszem, hogy egy darabig valóban a színházasok jelentették a nemzetietlen gócpontot, és egy darabig talán úgy tűnhetett, hogy a filmesek nagyobb biztonságban vannak. Aztán ők is megkapták a magukét, beleszálltak a filmrendező- és forgatókönyvíró-képzésbe, minősítették az operatőr oktatókat. Hajlamosak vagyunk azt hinni ezekre a lépésekre, hogy ügyes megosztási kísérletek, és nem szeretném lebecsülni a hatalmat, de úgy tűnik, hogy kapkodnak, és egymásra hárítják a megoldás felelősségét. Palkovics Vidnyánszkyra, ő Szarkára meg a kinevezett rektorhelyettesekre.
László Panna: Hallottam, hogy korábban az egyetemen mások panaszkodtak a színházasok és filmesek elkülönülésére. Ebből én most semmit nem látok, a több irányból érkező támadás összehozta az egyetemi közösséget.
MN: Hullámzik a nyilvánosság érdeklődése az SZFE iránt, de vannak olyan pillanatok, amikor mintha ez a történet sokak számára túlmutatna önmagán. Ti hogy érzitek? Miért lett pont ebből ügy?
Jeney Luca: Humort, határozottságot és kreativitást tudtunk képviselni, azt közvetítettük, hogy ha valami fontos nekünk, akkor el tudjuk érni. Nem kell elviselni valamit, ami rossz, ki lehet lépni a magyaros apátiából.
Antal Bálint: Ennek sok összetevője van. A tanulmányainkból fakadóan birtokában vagyunk olyan készségeknek, kreatív, operatív és kommunikációs képességeknek, amelyek, mint az kiderült, szükségesek az egyetemfoglaláshoz. De talán ennél is fontosabb, hogy közösség vagyunk. Ez egy kis egyetem, még éppen tud a polgársága önszerveződő és egységes lenni: hajnalig tart és időnként vért izzadunk, de akkor is meghallgatjuk egymást. Ezenkívül a hallgatói jogviszony védett státusz, a munkavállalók kiszolgáltatottabbak és zsarolhatóbbak. Minket nem lehet csak úgy elküldeni, tőlünk meg kell szabadulni, és az nem olyan egyszerű. Jogszerűen tartózkodunk az egyetem épületeiben, nem törtünk be sehova, hanem kvázi az otthonunkban álltunk be az ajtóba. Az egyetemnek ethosza van, itt nemcsak egyéni érdekeket, hanem egy értékközösséget védünk. Mindez együtt olyan különleges csillagzat volt, amit nem ismert fel a hatalom. És mi sem. Nem gondoltuk, hogy ez így össze fog állni, hogy ennyi szolidaritás és támogatás fog felénk áramolni. Egészen más dolog beszélni a szolidaritásról, és más a saját bőrünkön megtapasztalni, hogy mennyi erőt ad, igazi, newtonban mérhető erőt. Azt viszont nem szeretem, ha rendszerváltóknak akarnak kikiáltani minket, vagy ránk akarnak tolni ilyen jellegű feladatokat. Nekünk tanulni kell, csinálni a dolgunkat. Fontos, hogy ne gondoljuk többnek magunkat annál, mint amik vagyunk. Arra szerződtünk egymással, hogy megvédjük az oktatásunkat és ezt az értékközösséget. Mindemellett, úgy érzem, felelősségünk viszonozni a szolidaritást, továbbadni ezt az erőt, és kiállni azok mellett az alapértékek mellett, amelyek mentén meghatározzuk önmagunkat.
