Magyar Narancs: Miután nyilvánosságra került, hogy a magyar gazdaság bővülése a harmadik negyedévben 1 százalékra esett vissza, egymást érték a pesszimista kommentárok. A kormány viszont azzal érvelt, hogy ez várható volt. Ön hogyan látja?
Békesi László: A növekedés csökkenése törvényszerű, legfeljebb a mértéke vitatható.
MN: Miért?
BL: 2000-2001-től 2006-ig a magyar gazdaság olyan pályára állt, ahol a gazdaság dinamizmusát a belső kereslet tudatos növelése adta. Ez döntően két területen jelent meg. Egyrészt a valódi teljesítményektől és termelékenységtől, valamint a gazdasági növekedéstől is elszakított bérnövekedési dinamikában, ami államháztartási oldalról indult, de ez húzta maga után a versenyszférát is. Ráadásul az állam beavatkozott a versenyszférába is a minimálbér kétszeri durva emelésével. Másrészt nőtt az államháztartás fizetőképes kereslete, magyarul az állam túlköltekezett: nemcsak a bérkiáramlás játszott ebben szerepet, hanem az autópálya-építéstől kezdve a különböző állami támogatású transzfereken, a lakástámogatáson át a különböző intézményi mechanizmusok kiadásnövelő hatásáig. A drámai egyensúlyhiányt és az ország fizetőképességének a megrendülését tehát a belső összesített, ún. aggregált kereslet mesterséges túlfűtése okozta. Így az okok megszüntetésének első és semmi mással nem helyettesíthető eszköze, hogy ezt a keresletet összhangba kell hozni a kimenő teljesítménynyel. Ez a növekedés ütemének a mérséklését jelenti ott, ahol az túlszaladt: az állam keresletének és a teljesítményektől elszakadt béreknek a visszafogását. Az államháztartás erőteljes "restrikciójának" hatására nyilvánvalóan szűkül az aggregált kereslet, ami miatt szűkül a termelés és a szolgáltatások volumene is - és mindez együtt jár a gazdasági növekedés csökkenésével. Ez mindenütt a világon így van, ahol ilyen típusú, egyensúlyt javító stabilizációs programokat hajtanak végre.
MN: Azzal mindenki egyetértett, hogy helyre kell állítani az államháztartás egyensúlyát. De törvényszerű volt-e a gazdasági növekedés ilyen mértékű visszaesése?
BL: Az elemzők kedvenc gumicsontja ez a kérdés. Elvben elképzelhető a stabilizációs eszközrendszernek egy olyan kombinációja, amelyben például nagyobb szerepet játszanak korábban megkezdett reformok. Egy gyorsabban korszerűsödő intézményhálózat és egy kisebb költségvetési kiadási nyomás megengedi, hogy mondjuk kevesebb adóemelés legyen; és ha kisebb az adóemelés, a növekedési kockázat is csekélyebb. De a magyarországi szituációra vetítve ez puszta képzelgés, hisz nem voltak előkészített reformok, és ami elindult, az is meglehetősen hektikus és ötletszerű. Az a fölvetés, hogy lehetett volna-e kisebb növekedési áldozattal egyensúlyt teremteni, merőben akadémikus. A gazdaságpolitika igazi, hosszú távon lényegi kérdése inkább az, hogy egy sikeres stabilizáció után Magyarország tud-e és hajlandó lesz-e olyan lépéseket tenni, hogy a gazdaság ismét dinamikus növekedési pályára álljon. Ez döntően versenyképességi, hatékonysági, beruházási kérdés.
MN: A konvergenciaprogram 2008-ra és 2009-re 3-4 százalék közötti növekedést prognosztizál. Ez benne van egyáltalán a magyar gazdaságban?
BL: Minden objektív, szakmai alapú elemzés szerint a magyar gazdaság a jelenlegi szerkezetében maximum 3 százalék körüli éves növekedésre képes. Feltéve persze, ha nincsenek nagy állami vagy külső sokkok, vagyis nincs világpiaci krízis, az Európai Unió nem ül le, a magyar konvergenciaprogram megmarad a kormány kijelölte pályán, nem száll el a költségvetés, nem futnak el a bérek és így tovább. Szívesen hivatkozom a téma legalaposabb kutatójára, Erdős Tiborra, aki a közelmúltban publikált két kötetet a gazdasági növekedés forrásairól, lehetséges kombinációiról és kilátásairól.
MN: A 3 százalék a felső határ?
BL: Szó nincs róla. A magyar gazdaságot egy dinamikusabb, valódi felzárkózást hozó pályára is lehetne terelni.
MN: A fölzárkózáshoz ez a 3 százalék nem elég?
BL: Rendkívül nagy a bázisbeli különbség az Európai Unió és Magyarország között. Az uniós tizenötök átlagához képest a magyar teljesítmény 60 százalék körüli. Ha tehát egy százalék a különbség az unió és a mi növekedésünk között - előbbié évi kettő, a miénk három -, az nem vezet felzárkózáshoz. Ellenkezőleg, relatíve inkább növeli a különbséget. Matematikailag persze egy enyhe különbségcsökkenés van, de abszolút mértékben a bázis eltérő nagysága miatt nekünk mindenképpen nagyobb dinamikára van szükségünk a felzárkózáshoz.
MN: Mekkorára?
BL: Öt vagy ennél több százalékra: amennyit néhány kelet-közép-európai ország más szerkezetben ugyan, de teljesít. Magyarország e pillanatban fényévnyi távolságra van ettől. De hogy nem lehetetlen, azt bizonyítja a cseh, lengyel, szlovák példa is.
MN: Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy a magyar gazdaság is képes legyen ilyen mértékű bővülésre?
BL: Mindenekelőtt a magyar gazdaságpolitika fő célját és filozófiáját kell módosítani. 1997 óta ugyanis - amikor az első nagy stabilizációs program befejeztével az akkori kormány elkezdte növelni a jóléti transzfereket és kiadásokat - a gazdaságpolitika centrumában a rendelkezésre álló vagy megszerezhető jövedelmek optimális elosztása áll. A versenyképességet javító közgazdasági és intézményi környezet megteremtése a háttérbe szorult.
MN: A kormány mostani kísérlete nem ezt célozza?
BL: Ma is az elosztáson van a hangsúly. Csak éppen van egy kényszerhelyzet, amikor az államháztartási egyensúly megbomlása miatt elkerülhetetlen volt a stabilizáció. A kormány az egyensúlyjavítás érdekében olyan lépéseket tesz, amik sértik ugyan a jól bevált elosztási célokat, de magát a rendszert nem módosítják. Az a váltás, ami a gazdaságpolitika centrumába a versenyképesség és a hatékonyság növelését állítaná, elmaradt vagy elmaradni látszik.
MN: A helyzet ahhoz hasonló, mint amikor a Bokros-csomag után a politika megelégedett az államcsőd elhárításával, és a reformokba már nem vágott bele?
BL: Ez kormányoktól függetlenül így megy egy évtizede.
MN: Pedig a nyilatkozatok számtalanszor megfogalmazzák a továbblépés szükségességét.
BL: Politikai lózunggal tele a padlás, sokan mindenfélét összehordanak, azt sem tudják sokszor, mit beszélnek. Szakmailag nézve nyilvánvaló: az utóbbi évtizedben egyetlen olyan lépés nem történt, ami javítaná a gazdasági szereplők számára a feltételeket, ami növelné a versenyképesség esélyeit. Minden ellentmond ennek: a túlértékelt árfolyam rontja profitoldalról az exportőrök pozícióját és a hazai beszállítók versenyképességét az olcsó importtal szemben; a magas adók rontják a nettó akkumulációs képességet, a magas kamatok rontják a hitelfeltételeket és növelik az egyébként is túlterhelt államháztartás kiadásait, az elszaladt bérek növelik a költségeket, így versenyképtelenné teszik a magyar gazdálkodók nagy részét. Ha ez nem változik, nem fog nőni a magyar gazdaság tőkevonzó és -megtartó képessége. Így viszont nem lesz forrás és technológiai transzfer, ami a modern beruházásokhoz, kapacitásokhoz kell. Ha pedig ezek nincsenek, akkor nem lehet növelni az alacsony foglalkoztatottságot, a versenyképes termékek és szolgáltatások volumenét. És ha ez mind nincs, akkor Magyarország nem képes 3 százalék fölötti növekedést produkálni. Az ugyanis nem növekedés, ha mondjuk egy lakásfinanszírozási támogatás miatti lakásépítési boomon keresztül megnő a kereslet az amúgy gyenge építőipar iránt. Az csak az egyensúly romlásához vezet, de nem teremt tartós növekedési dinamikát.
MN: Kicsiben ezt láttuk az Orbán-kormány utolsó másfél évében.
BL: Nem is kicsiben! Amikor az Orbán-kormány kitalálta "a belső motorokra alapozva fűtsük fel a gazdaságot" és "menjünk szembe az egész világgal" típusú őrületet, akkor tértünk át egy nagyon rossz pályára. Minden egyetemi tankönyv első oldalán az van, mit nem szabad egy nyitott és erőforrás-hiányos gazdaságban - mint amilyen Magyarország is - megtenni. A Medgyessy-féle kétszer száz nap pedig tovább rontott a helyzeten. De ez már a múlt. Ami a lényeg: ha nem a versenyképesség kerül a gazdaságpolitika centrumába, akkor nem jön ide újabb működő tőke. Sőt az is kérdéses, hogy a tőketranszfer iránya nem változik-e meg. Akik itt vannak, azok - amíg a kapacitásaikat nem amortizálták - nem tudnak és nem is akarnak elmenni. Ám a nettó adózott profitjukat már nem itt fektetik be, hanem repatriálják. Az utóbbi években egyre nagyobb az itt elért adó utáni profit kivitele az országból, míg korábban ezeket nálunk forgatták vissza. Ez perdöntő momentum. Miként az is, hogy a nettó tőkefelesleggel rendelkező nagy magyar cégek kimennek az országból. Ami természetesen jó nekik, meg áttételesen jó az országnak is, de a magyar gazdasági növekedést nem támogatja. Ráadásul a kint realizált profitot sem fogják visszahozni, hanem ott, vagy egy harmadik, negyedik országban fektetik be. Például a Mol vagy az OTP, amelyek nem Magyarországon fejlesztenek már, hanem Romániában, Horvátországban és hamarosan Szerbiában, Ukrajnában. A 3 százalékot meghaladó növekedéshez a magyar gazdaságban növelni kell a versenyszféra beruházásait, a kibocsátott teljesítményt és ezek következményeként a foglalkoztatottságot.
MN: A konvergenciaprogramban megfogalmazott gazdaságpolitika megteremtheti-e ezeket a feltételeket?
BL: Nem. A kormány amúgy helyesen képviseli, hogy a gazdaságpolitikánk három pilléren áll: a megromlott egyensúlyt és hitelességet helyreállító konvergenciaprogramon, az európai uniós forrásokból finanszírozott infrastruktúra-fejlesztésen, valamint a nagy elosztási rendszerek reformján, amire azért van szükség, hogy az elért stabilitás fönntartható legyen. Csakhogy ezek a valóban nélkülözhetetlen lépések fikarcnyival sem járulnak hozzá, hogy az a bizonyos többlet, ami nélkül nincs nagyobb növekedés, eszközökben, tőkében, technikában, tudásban bejöjjön az országba.
MN: Mit kellene tenni?
BL: Nem szabad föladni a konvergenciaprogram célkitűzéseit, ez lényeges. Az állami túlköltekezés fékezése azonban egyelőre "csak" egyensúlyjavító, ami nélkülözhetetlen, de nem szabadít föl forrásokat a versenyszféra javára. A lakosság nettó megtakarításai a nulla körül ingadoznak. Az elmúlt évtizedben újra sikerült elhitetni vele, hogy nem kell félnie, nyugodtan eladósodhat, mert bérfelzárkózás lesz, és hamarosan itt az aranykor. Volt olyan esztendő, amikor példátlan módon a lakosság nettó jövedelempozíciója nem megtakarító, hanem adós volt, azaz több hitelt vett föl, mint amennyit megtakarított. Ez megváltozott ugyan, de GDP-arányosan még mindig 2 százalékon belüli a lakossági megtakarítás. Az államháztartás GDP-arányos hiánya viszont 6 százalék: vagyis a belső megtakarítások nem fedezik az állam túlköltekezését, a deficitfinanszírozás ezért külső erőforrásigénnyel jár. És akkor hol maradt a vállalati szféra hiteligénye? Azt csak külső forrásból lehet fedezni. Ami mindaddig jó, amíg a vállalkozások képesek visszafizetni a hiteleiket. Ezt a multik megtehetik, de a magyar vállalkozások egy jelentős része életképtelen. Ha az államháztartás oly mértékben rátelepszik a gazdaságra, mint Magyarországon, akkor a gazdaság szereplőinek és a lakosságnak az ún. akkumulációs képessége változatlanul gyenge marad. Az állam sok adót és járulékot fizettet, így kevés nettó jövedelem marad megtakarításokra, beruházásokra. A második: amíg ekkora az igény akár az egyensúlyjavításra, akár az állami feladatok finanszírozása miatt az állam bevételeire, addig nem lehet az adókat és a járulékokat érdemben csökkenteni. Enélkül viszont nem vagyunk versenyképesek a körülöttünk lévő világgal: Szlovákiával, Lengyelországgal, s egyre inkább Romániával, Bulgáriával. Ezekben az országokban nagyságrendekkel kisebb a jövedelemcentralizáció. Vagy mert eleve kisebb volt, vagy mert az elmúlt években adóreformokat hajtottak végre, és keményen megfogták a költségvetésüket. A szlovák adóreform során egyébként a magyar koncepciót valósították meg egy az egyben; azt, amit nálunk senki nem vett komolyan 2001-ben, amikor kidolgoztuk.
MN: Az állami kiadásokhoz, támogatásokhoz hozzányúlni érzékeny politikai kérdés, mivel társadalmi feszültséget gerjeszthet.
BL: Tény, hogy nagyon nehéz ezekhez és az intézményi struktúrához hozzányúlni. Még egy életképtelen iskola vagy kórház, esetleg vasúti szárnyvonal bezárása is mekkora fölfordulással és tiltakozással jár! Az elmúlt években a túlköltekező államháztartási politika miatt azonban jelentősen megnövekedett az adósságszolgálati teher. Ennek a lejárati és kamatterhei évente a GDP 4 százalékát viszik el, körülbelül 1100 milliárd forintot. Ha ez csökken, hiába faragjuk le a folyó kiadásokat, ez az egyetlen tétel is 4 százalékot tartósít a deficitben. Ezt például a meglévő állami tulajdonban lévő vagyon értékesítésével, egy adósság-vagyon konverzióval lehetne mérsékelni.
MN: Milyen mértékben?
BL: Körülbelül 10-12 százalékkal. Ez nem kevés, hiszen így évi 3-500 milliárddal volna kisebb a kamatteher. Ettől persze nem oldódna meg minden, de a nyomás enyhülne. Ha ugyanis ez a nyomás nem enyhül, akkor nem lehet kamatot csökkenteni, mert azoknak a kockázatvállalásáért, akik a magyar folyó fizetési mérleg hiányát finanszírozzák, meg kell fizetni a felárat. A külföldiek kezében lévő magyar állampapír-állomány meghaladja az 1000 milliárdot. A jegybank magas szinten tartja az irányadó kamatot, hogy magas reálkamatot garantálhasson kockázatmentesen az ide befektetőknek. Így viszont magasak a hitelkamatok, ezért drága a beruházás, a költségvetés pedig fizeti a magas kamatokat az általa igénybe vett finanszírozási feltételekért, végső soron a hiány ezen a soron nem csökken. Ezzel bezárul a kör, mert a forint erős a magas kamatok miatt, az exportőr pedig bajban van, és így tovább, és így tovább.
MN: Ha jól értem, a magyar gazdaságban potenciálisan meglévő 3 százalékos növekedés arra viszont elegendő, hogy nagyobb kataklizmák nélkül ellegyünk.
BL: Az évi 2-3 százalékos bővülés egy kiegyensúlyozottan, de lassan fejlődő gazdaságnak a jellemvonása. Nincs pénzügyi krízis, egy picit mindig tudunk fejlődni, javul a fogyasztás, az életszínvonal, az infrastruktúra, a beruházás. Csak ez kevés ahhoz, amit a rendszerváltozás idején úgy fogalmaztunk meg, hogy 10-15 éven belül el kellene érni az ausztriai nívót. Pedig az országban meg általában a régióban benne van a gyors növekedés lehetősége. Iszonyú mennyiségű szabad likvid pénzek vannak a világban, keresik a jó befektetési helyet, ráadásul magas kockázati tűréshatárokkal. Csak feltételeket kellene hozzá teremteni. Nézze meg, milyen rakétasebességgel jönnek föl a szomszédok. Magyarország a politikai gyávaságból fakadó halogatással és gyámoltalansággal, a hozzá nem értéssel ezt a felzárkózási esélyt játssza el. A magyar gazdaság visszaesése olyan időszakban következett be, amikor a világgazdaságban kegyelmi időszak volt, és még van is. De ennek kezd vége lenni, a nemzetközi befektetők az eddigieknél keményebb feltételeket fognak támasztani a jövőben. Az, hogy Magyarország a csőd-gazdaságpolitika idején, 2000 és 2006 között nem dőlt be, nem lett pénzügyi krízis, az annak volt köszönhető, hogy a világgazdaságban istenigazából senki nem számolt komolyan a kockázatokkal. Persze volt ennek belpolitikai oka is: a külföld nem akarta megdönteni a 2002 utáni kormányt egy pénzügyi válsággal, mert tisztában volt azzal, hogy annál csak rosszabb jöhet. Mindenki látta, hogy az ellenzék milyen eszement programokat hirdet, és az pszichésen mindenképpen hatott a világra.
MN: Az egyik megjegyzése azt sugallta, hogy a megindult vagy beharangozott reformokat fenntartásokkal kezeli. Miért?
BL: Mert azokat mindenekelőtt a gazdasági kényszer hívta életre, hogy velük támasszák alá a gyors egyensúlyteremtést. A reformok ma még nem a feladatok szelekcióján és az intézmények átalakításán alapulnak. Ráadásul amint látszódnak az egyensúlyjavítás eredményei, az elszántság is alábbhagy. Az egészségügyben a rossz politikai kompromisszumok egy működésképtelen rendszert eredményeznek, ami ha jelen formájában megvalósul, többe fog kerülni, mint a mostani, központosított kvázi biztosító. És semmivel nem lesz jobb. Pluszpénzt meg nem fog behozni, mert ki az a bolond magánbefektető, aki ilyen feltételek mellett 50 milliárdot belerak egy pénztárba. Mindeközben egészségügyi reform címén a koalíció bevásárolt egy komoly politikai meg társadalmi veszteséget, már-már gyűlöletet - anélkül, hogy eredményt ért volna el.
MN: A nyugdíjrendszer korrekciója viszont hiába nyugszik racionális alapokon, bevezetése ellen mégis sztrájkol jó néhány szakszervezet. Pedig ez az egyik legégetőbb probléma.
BL: Már 1997-ben, a nyugdíjreform előkészítésének a modellezésekor teljesen világos volt, hogy a demográfiai helyzet miatt a jelenleg működő rendszer nem fenntartható. Erre mi történt? Leálltunk mindennel. Még azon a minimális korrekción is, amit a kormánypártok nagy nehezen elhatároztak - a korkedvezményes nyugdíjazás feltételeinek a szigorításán -, sokáig hezitáltak, mert tüntettek. Az MSZP megijedt, hogy jaj, istenem, már így is a béka feneke alatt a népszerűségünk. Pedig a nyugdíj hatalmas volumene önmagában alááshatja az egész stabilizációs programot. Ha ugyanis a jelenlegi konstrukció nem változik, 2015-re egyedül a nyugdíj ötszázalékos tétel lesz az államháztartás hiányában a GDP arányában. Hangsúlyozom: ez nem mostani fölismerés. Visszafordíthatatlan demográfiai trend uralkodik, csökken az aktív korosztály, nő az átlagéletkor, s így egyre nagyobb a nyugdíjasok létszáma. Az évtizedek óta működtetett, a generációk közötti tehereltoláson alapuló ún. felosztó-kirovó modell - amelyben a nyugdíjasok folyó nyugdíját nem az ő egykori, hanem az aktív korosztály befizetései fedezik - tarthatatlan, hiszen egyre kevesebb befizetésből kellene egyre több nyugdíj kifizetéséről gondoskodni. Át kellene állni arra a modellre, aminek a kiépítése 1997-ben elkezdődött, de abbamaradt: hogy ti. az aktív korosztály a befizetésével a majdani saját nyugdíját finanszírozza.
MN: Ennek a helyzetnek a megoldására tett egyik kísérlet a nyugdíjkorhatár emelése. Ám úgy tűnik, senki nem mer belevágni ebbe a politikailag érzékeny feladatba.
BL: Magyarországon a 62 éves általános nyugdíjkorhatár mellett a nyugdíjba vonulók átlagéletkora öt-hat évvel kevesebb. A teendő világos: meg kell szigorítani a nyugdíjba menés szabályait. Az egyszerűen nem megy, hogy miközben az átlagéletkor a férfiak esetében 68, a nőkében 77 évre nőtt, 56 évesen elmegyünk nyugdíjba. A nyugdíj nem az eredeti célját teljesíti. Részben a racionalizálás miatti munkanélküliséget váltják ki a kedvezményes nyugdíjjal, részben van a munkaképes korosztálynak egy olyan része, amely sajnos nem átképezhető, mert funkcionális analfabéta, és egyszerűbb nyugdíjba helyezni, mint szociális segélyen tartani. De ha nő az átlagéletkor és nő a nyugdíjasok részaránya, akkor növelni kell az aktív korosztályok létszámát. Ez csak úgy megy, ha növelem a nyugdíjkorhatárt. Ezt sem lehet egyik évről a másikra megvalósítani, fokozatosan kellene bevezetni, és éppen ideje volna elkezdeni. Európában mindenütt, ahol hasonló a helyzet, már majdnem elérték a 65 éves korhatárt - vagy ha nem, akkor mostanában fogják. Nálunk hallani sem akarnak róla. És van még egy tényező: 1997-ben kitalálták, hogy az úgymond jóléti rendszerváltás egyúttal Európához történő bérfelzárkóztatást is jelent. Ha pedig a bérekkel fölzárkózunk, akkor ezt a nyugdíjaknak is követniük kell. Ezért a vegyes svájci indexálási rendszert alkalmazzuk a nyugdíjszámításnál, ami 50 százalékban a bérdinamikához, 50-ben az inflációhoz köti az automatikus emelést. Pedig a nyugdíjat az inflációtól kell megvédeni, és nincs kapcsolata a bérrel - ezért kizárólag az inflációhoz kellene kötni, mert azzal garantálható a reálérték megőrzése. Ezekről végre dönteni kellene. Ehelyett mi van? Huzavona: "majd" 2010 táján elkezdjük, hogy 2015-re az első lépés meglegyen. És addig miből finanszírozzuk a rendszert? Elvonjuk máshonnan? Vagy fölemeljük még tíz százalékkal az adót a nyugdíjrendszer változatlansága érdekében? Erről valahogy senki nem beszél. Csak a halogatás indoklását hallani, és ez rettenetes.
MN: A kormányzat nagy reményeket fűz az uniós fejlesztési pénzekhez. Ön is utalt rá, hogy e várakozás szerint az eurómilliárdok majd lendületbe hozzák a gazdaságot.
BL: Ez a fajta csodavárás jellemző ránk. Az infrastruktúra-fejlesztés fontos összetevője a gazdaság fejlődésének, de nem növeli a versenyképes kínálatot és csak korlátozottan a teljesítményt. Ettől még egyetlen új modern munkahely, beruházás nem jön létre. Téved, aki arra számít, hogy miután rendbe hoztuk az államháztartást, az uniós beruházási támogatás önmagában beindítja a növekedést. A tartós növekedéshez a fent részletezett gazdasági környezet megteremtése szükséges.
Gazdaságilag racionális lépésekre a politika kizárólag akkor képes, amikor kényszerhelyzet van, mert vagy fenyeget a válság, vagy benne vagyunk. Akkor jön egy Bokros-csomag, akkor jön egy konvergenciaprogram. De amint a napi veszély elmúlik, a holnapra nem gondol senki. Akkor már engedhetünk egy kicsit, főleg ha a politikai népszerűségvesztés a hatalmi pozíciók megtartását veszélyezteti. Ezt csinálja most a szocialista frakció. Ezért álltak le, ezért jönnek létre a lehetetlen kompromisszumok, ezért nem lesz az egész ciklusban adóreform, ezért nem valósul meg a költségvetés nagy átalakítása, ezért késik a nyugdíjrendszer átalakítása, az egészségügy reformterveiből pedig végül ezért lett egy működésképtelen, hermafrodita torzszülött. Abból a gazdaságpolitikai váltásból, ami ahhoz kellene, hogy elkerüljünk ebből a stagnáló, gyengén növekvő mezőből és egy dinamikus pályára lépjünk - nos, abból én ma semmit nem látok. Tény, hogy Magyarország a csődöt elkerülte, azaz "jól menedzselte" a saját maga által előidézett válságot. Az emlegetett és nagy valószínűséggel prognosztizálható 2-3 százalékos növekedés elegendő arra, hogy egy kicsit mindenki jó érezze majd magát. De egy komoly gazdaságpolitikának nem az a dolga, hogy erre a szerény növekedésre vigyázva a túlélésre rendezkedjen be. Az a dolga, hogy a jövőt is megalapozza.
