1997 júliusában Moldova György író belefogott Ég a Duna című riportkötetének megírásába. A Rajkától Ipolytarnócig és a Gabcíkovótól (Bős) Cunovóig (Dunacsún) vezető utat - a vízügyes folklór szerint - az Észak-magyarországi és a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság szolgálati Mercedesével járta be. Az 1998 augusztusában megjelent könyv Jámbor szándék című bevezetőjében Moldova azt írja: "Lehetséges, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer már a gondolatában is elhibázott vállalkozás volt, annyi viszont bizonyosan elmondható, a mostanra kialakult helyzetben a terv összes hátránya nyomasztja az országot, anélkül, hogy valamit is élveznénk az előnyeiből - és ezért sokan felelősek." Moldova mondatai rímelnek Horn Gyula 1998. február 9-i parlamenti beszédére: "A rendszerváltók mulasztásai, hozzá nem értése, rugalmatlansága miatt szakadt az országra a jelenlegi vízlépcsőügy."
1997. november 1-jén Horváth Tamás, a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) jogi szakértője és Nemcsók János államtitkár, a Dunai Programiroda (DP) vezetője Jelentés a Miniszterelnök úrnak a szlovák fél szóbeli meghallgatásáról a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt (1997. március 24-től március 27-ig) címmel írt feljegyzést a kormányfőnek. A Horváth által írt I. fejezet
összefoglaló jelleggel
ismerteti a szlovák félnek a magyar fél vízlépcsőügyben tanúsított "következetlenségeire" vonatkozó érveléseit. Végső konklúzióként Horváth leszögezi: "A nagymarosi és a dunakiliti munkálatok felfüggesztésére és abbahagyására vonatkozó 1989-es magyar döntést valójában nem környezetvédelmi, hanem politikai, illetve gazdasági megfontolások motiválták." A jelentés II., Értékelés című fejezetét már Nemcsók jegyzi; ebben többek között ismerteti Horváth Tamás lobbizását Herczeg Gézával, a nemzetközi bíróság magyar tagjával és Bedjoui professzorral, a bíróság előző elnökével: "Mindketten bizalmasan érdeklődtek álláspontunkról. Olyan értelmű választ adtam, hogy a magyar kormány egy olyan ítéletben érdekelt, amely a lehető legjobban segíti elő a felek közötti megállapodást. Magyar részről ennek konkrét feltétele a Duna visszaterelése, illetőleg a C variáns jogellenességének kimondása." Egy másik helyen Nemcsók arról írt, hogy "a magyar és szlovák fél meghallgatásánál nyert tapasztalatunk az, hogy a magyar delegáció egész érvrendszerében a korábbi kormány Bős-Nagymarossal kapcsolatos felfogása ölt testet. (...) Ha a bíróság az erre vonatkozó magyar érvelést és a környezetvédelmi megfontolásokat magáévé tenné, és ezt ítéletében kimondaná, nehéz lenne azzal egy későbbi megállapodás keretében szembefordulni, amely például a Duna hajózhatóvá tétele érdekében szükséges, valamiféle duzzasztó lépcső megépítését irányozná elő." A jelentés készítői a magyar kártérítési kötelezettség mértékével kapcsolatos álláspontjukat is kifejtik: "Meciar miniszterelnök a bírósági eljárást a peren kívüli megállapodással szemben azért helyezi előtérbe, mert Szlovákia számára kedvezőbb tárgyalási pozíciót remélt az ítélettől."
Fél évvel korábban, 1997 áprilisában Jakus György (az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság akkori elnöke) összefoglaló tájékoztatást írt Göbölyös Gábornak (a Pénzügyminisztérium külügyi tanácsadójának) a hágai bírák április 3-án, a Szigetközben megtartott helyszíni szemléjéről. Jakus összefoglalója, amely a magyar szakemberek bizonyítási eljárásáról nincs jó véleménnyel, leszögezi: "Összességében, véleményünk szerint, a helyszíni bejárás nem sikerült, (...) a bejárás ideje alatt tapasztalható reagálások alapján úgy tűnik számunkra, hogy a magyar szakértők nevetségessé váltak."
1997. október 29-én Nemcsók János készített Előterjesztés a Kormány részére a Hágai Nemzetközi Bíróság döntését követő magyar-szlovák tárgyalások irányelveiről címmel dokumentumot az esedékes kormányülésre, amely azonban végül nem került a kabinet elé. (Forrásaink szerint Horn úgy látta, korai lenne a koalíciós partner SZDSZ-t beavatni a részletekbe.) Az 1. pontban kifejti: "Az ítéletnek megfelelően a Duna Budapest és Pozsony közötti szakaszára felépítendő vízlépcsőrendszer megvalósításával kapcsolatos 1977. szeptember 16-án aláírt Szerződést érvényesnek ismerjük el." A továbbiakban az ennek megfelelő tárgyalási irányelveket 14 ponton keresztül taglalja. Az előterjesztés zárópontjában ugyanakkor azt írja: "Az ítélet nem kötelezi Magyarországot a vízlépcső megépítésére Nagymarosnál." Mindez azért is érdekes, mert az előterjesztést azzal indítja, hogy "a Magyar Köztársaság Kormánya az 1992. április 7-én aláírt, 1993. június 28-án hatályba lépett magyar-szlovák Külön Megállapodás 5. cikke (1) bekezdése alapján köteles véglegesnek és magára nézve kötelezőnek elismerni, s maradéktalanul végrehajtani a Hágai Nemzetközi Bíróságnak a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos, 1997. szeptember 25-én kihirdetett ítéletét."
Az 1998. január 28-i keltezésű Feljegyzés a Miniszterelnök úr részére a Bős-Nagymaros kérdésében kidolgozandó megállapodás a megállapodásról témakörével összefüggő javaslatokról című összeállítás Horváth Tamás munkája. Horváth
"a miniszterelnök úr útmutatásai szerint"
állította össze feljegyzését: "A kormányfő természetesen saját hatáskörében aláírhatja az okmányt, amely okmány megszületése nem prejudikálja a végleges államközi szerződést." Az aláírás ily módon nem teremt kész helyzetet a parlament számára; ha nagy lenne az ellenkezés, van még visszaút: "A magyar joggyakorlat szerint az államközi, nemzetközi szerződéseket a kormány tárgyalja le és írja alá. A szerződés (kölcsönös) megkötése a parlament ratifikációjával történik (ez a megkötés, a hatályossá tétel aktusa). A parlamentnek minden joga megvan arra, hogy a kormány által kidolgozott és aláírt szerződés ratifikálását megtagadja. Ez tökéletesen elegendő biztosíték arra, hogy a parlament jogai ne csorbuljanak." Horváth Horn "útmutatásai" szerint kitér "a megállapodás nyilvánosságra hozatalának időzítésére" is: "A magyar parlament március 15-én fejezi be ülésszakát. A február 15-én kezdődő ülésszak során nem célszerű nyilvánosságra hozni az előzetes megállapodás jellegét és tartalmi kereteit, mivel a kormányzat előnytelen vitának tenné ki magát. Az öt ellenzéki párt - az SZDSZ valószínűleg ambivalens magatartása mellett - a közvélemény számára nehezen érthető és ellenőrizhető jogi ellenérvek sorozatát zúdítaná az előzetes megállapodásra, annak jelenleg is vitát előidéző főbb elemeire."
A Népszava március 11-én nyilvánosságra hozta a keretmegállapodást, így az "előnytelen vitákat" Hornék végül is nem kerülhették el.
Szlovákiai források szerint a négyszemközti Horn-Meciar-találkozókon született a
koncessziós megoldás
ötlete. A dunai erőmű és az Ipolyra tervezett mulai (Rárósmúlyad) duzzasztómű megépítése a térség egyik legnagyobb beruházása lett volna. A Horn- Meciar-megbeszélések után többfordulós szlovák-magyar tárgyalások kezdődtek. A magyar felet a DP vezetőjeként Nemcsók János államtitkár, Majer István a Vituki igazgatója (a Vituki 1968-tól vett részt a Magyar-Csehszlovák Közös Műszaki Bizottság és annak Ipoly albizottsága munkájában) képviselte, a titkári tisztséget Taba Lajos töltötte be. A delegáció munkájában részt vett Jakus György is. A szlovák delegációt Peter Baco akkori földművelésügyi miniszter vezette, helyettese Julius Binder volt, aki a Szlovákia területén felépített és üzembe helyezett erőmű, az úgynevezett C variáns megalkotója volt.
Szlovákiai forrásaink szerint Binder és Baco delegációs főszerepe azért fontos, mert kettejük személye
a Duna-Ipoly- vízműrendszer
megteremtésének igényét és az ehhez kapcsolódó intenzív gazdaságpolitikai irányelvek létét igazolja. Szlovákiában kizárólag a folyóvölgyek alkalmasak mezőgazdasági művelésre. A Hulinova-terv megvalósítása éppen azt a célt szolgálta volna, hogy az Ipoly természetes ártereiből minél több és minél nagyobb területeket lehessen visszahódítani a szlovák mezőgazdaság számára. (Lásd: A megvalósult lázálom, Magyar Narancs, 2000. augusztus 31.) Csakhogy a tucatnyi duzzasztómű és a hozzá kapcsolódó szivattyútelepek energiaigénye 1975 óta a százszorosára emelkedett. Főként azért, mert a folyóvölgyből a vizet minden esetben hegymenetben kell nyomatni. Energiaforrásnak pedig ott a Duna vize.
Ugyanezen forrásaink azt is állítják: a keretmegállapodásban van utalás arra is, hogy amennyiben a Dunát visszaduzzasztják a régi mederbe, akkor nincs többé akadálya a Hulinova-tervben szereplő Duna-Szob 450 méteres terelőtöltés, sem a Párkány-Szob közötti 720 méteres töltés megépítésének. A torkolattól így már csak 31 kilométeren kellett volna betonvályúba szorítani az Ipoly folyót, és máris megindulhat a Duna vizének az "Ipoly-csatornán" keresztül történő visszaduzzasztása a néhai folyó vízgyűjtőjébe. Mindehhez, persze koncesszióban, Nagymarosnál vagy a Szobhoz közelebb eső Pilismarótnál a Dunán vízlépcsőt, az Ipolyon meg Mula felett duzzasztóművet kell építeni. Vagyis miközben mi Bős-Nagymarosról beszéltünk, a szlovákok valójában a Duna- Ipoly-vízműrendszer egyszer már elvetett lázálmához ragaszkodtak továbbra is. Ami a magyarországi oldalon egy csapásra meg is oldotta volna az ökológiai problémát, Szlovákiában pedig újabb és újabb területeket lehetett volna bevonni a művelésbe és orrba-szájba öntözni.
Szőke Zsuzsa
