Dokumentumok Bős-Nagymarosról: Erőlködés

szerző
Szõke Zsuzsa
publikálva
2000/38. (09. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A tervezett vízlépcsőrendszerről sok mindent tudunk már, és sok mindent nem tudunk még. Tudjuk például, hogy az 1998 elején még biztos győztesnek tartott szocialisták többek között amiatt vesztették el a választásokat, mert végleg rendezni akarták Bős-Nagymaros kérdését, mégpedig jórészt titkos tárgyalásokon. Azt, hogy 1997-1998 fordulóján mi történhetett a szlovák és a magyar tárgyaló felek között, legfeljebb csak sejtettük. Az alábbiakban néhány egykorú, nyilvánosságra ez idáig nem került dokumentum alapján tekintünk vissza erre az időszakra. Azt persze továbbra sem állítjuk, hogy mindennel tisztában vagyunk.

A tervezett vízlépcsőrendszerről sok mindent tudunk már, és sok mindent nem tudunk még. Tudjuk például, hogy az 1998 elején még biztos győztesnek tartott szocialisták többek között amiatt vesztették el a választásokat, mert végleg rendezni akarták Bős-Nagymaros kérdését, mégpedig jórészt titkos tárgyalásokon. Azt, hogy 1997-1998 fordulóján mi történhetett a szlovák és a magyar tárgyaló felek között, legfeljebb csak sejtettük. Az alábbiakban néhány egykorú, nyilvánosságra ez idáig nem került dokumentum alapján tekintünk vissza erre az időszakra. Azt persze továbbra sem állítjuk, hogy mindennel tisztában vagyunk.

1997 júliusában Moldova György író belefogott Ég a Duna című riportkötetének megírásába. A Rajkától Ipolytarnócig és a Gabcíkovótól (Bős) Cunovóig (Dunacsún) vezető utat - a vízügyes folklór szerint - az Észak-magyarországi és a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság szolgálati Mercedesével járta be. Az 1998 augusztusában megjelent könyv Jámbor szándék című bevezetőjében Moldova azt írja: "Lehetséges, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer már a gondolatában is elhibázott vállalkozás volt, annyi viszont bizonyosan elmondható, a mostanra kialakult helyzetben a terv összes hátránya nyomasztja az országot, anélkül, hogy valamit is élveznénk az előnyeiből - és ezért sokan felelősek." Moldova mondatai rímelnek Horn Gyula 1998. február 9-i parlamenti beszédére: "A rendszerváltók mulasztásai, hozzá nem értése, rugalmatlansága miatt szakadt az országra a jelenlegi vízlépcsőügy."

1997. november 1-jén Horváth Tamás, a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) jogi szakértője és Nemcsók János államtitkár, a Dunai Programiroda (DP) vezetője Jelentés a Miniszterelnök úrnak a szlovák fél szóbeli meghallgatásáról a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt (1997. március 24-től március 27-ig) címmel írt feljegyzést a kormányfőnek. A Horváth által írt I. fejezet

összefoglaló jelleggel

ismerteti a szlovák félnek a magyar fél vízlépcsőügyben tanúsított "következetlenségeire" vonatkozó érveléseit. Végső konklúzióként Horváth leszögezi: "A nagymarosi és a dunakiliti munkálatok felfüggesztésére és abbahagyására vonatkozó 1989-es magyar döntést valójában nem környezetvédelmi, hanem politikai, illetve gazdasági megfontolások motiválták." A jelentés II., Értékelés című fejezetét már Nemcsók jegyzi; ebben többek között ismerteti Horváth Tamás lobbizását Herczeg Gézával, a nemzetközi bíróság magyar tagjával és Bedjoui professzorral, a bíróság előző elnökével: "Mindketten bizalmasan érdeklődtek álláspontunkról. Olyan értelmű választ adtam, hogy a magyar kormány egy olyan ítéletben érdekelt, amely a lehető legjobban segíti elő a felek közötti megállapodást. Magyar részről ennek konkrét feltétele a Duna visszaterelése, illetőleg a C variáns jogellenességének kimondása." Egy másik helyen Nemcsók arról írt, hogy "a magyar és szlovák fél meghallgatásánál nyert tapasztalatunk az, hogy a magyar delegáció egész érvrendszerében a korábbi kormány Bős-Nagymarossal kapcsolatos felfogása ölt testet. (...) Ha a bíróság az erre vonatkozó magyar érvelést és a környezetvédelmi megfontolásokat magáévé tenné, és ezt ítéletében kimondaná, nehéz lenne azzal egy későbbi megállapodás keretében szembefordulni, amely például a Duna hajózhatóvá tétele érdekében szükséges, valamiféle duzzasztó lépcső megépítését irányozná elő." A jelentés készítői a magyar kártérítési kötelezettség mértékével kapcsolatos álláspontjukat is kifejtik: "Meciar miniszterelnök a bírósági eljárást a peren kívüli megállapodással szemben azért helyezi előtérbe, mert Szlovákia számára kedvezőbb tárgyalási pozíciót remélt az ítélettől."

Fél évvel korábban, 1997 áprilisában Jakus György (az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság akkori elnöke) összefoglaló tájékoztatást írt Göbölyös Gábornak (a Pénzügyminisztérium külügyi tanácsadójának) a hágai bírák április 3-án, a Szigetközben megtartott helyszíni szemléjéről. Jakus összefoglalója, amely a magyar szakemberek bizonyítási eljárásáról nincs jó véleménnyel, leszögezi: "Összességében, véleményünk szerint, a helyszíni bejárás nem sikerült, (...) a bejárás ideje alatt tapasztalható reagálások alapján úgy tűnik számunkra, hogy a magyar szakértők nevetségessé váltak."

1997. október 29-én Nemcsók János készített Előterjesztés a Kormány részére a Hágai Nemzetközi Bíróság döntését követő magyar-szlovák tárgyalások irányelveiről címmel dokumentumot az esedékes kormányülésre, amely azonban végül nem került a kabinet elé. (Forrásaink szerint Horn úgy látta, korai lenne a koalíciós partner SZDSZ-t beavatni a részletekbe.) Az 1. pontban kifejti: "Az ítéletnek megfelelően a Duna Budapest és Pozsony közötti szakaszára felépítendő vízlépcsőrendszer megvalósításával kapcsolatos 1977. szeptember 16-án aláírt Szerződést érvényesnek ismerjük el." A továbbiakban az ennek megfelelő tárgyalási irányelveket 14 ponton keresztül taglalja. Az előterjesztés zárópontjában ugyanakkor azt írja: "Az ítélet nem kötelezi Magyarországot a vízlépcső megépítésére Nagymarosnál." Mindez azért is érdekes, mert az előterjesztést azzal indítja, hogy "a Magyar Köztársaság Kormánya az 1992. április 7-én aláírt, 1993. június 28-án hatályba lépett magyar-szlovák Külön Megállapodás 5. cikke (1) bekezdése alapján köteles véglegesnek és magára nézve kötelezőnek elismerni, s maradéktalanul végrehajtani a Hágai Nemzetközi Bíróságnak a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos, 1997. szeptember 25-én kihirdetett ítéletét."

Az 1998. január 28-i keltezésű Feljegyzés a Miniszterelnök úr részére a Bős-Nagymaros kérdésében kidolgozandó megállapodás a megállapodásról témakörével összefüggő javaslatokról című összeállítás Horváth Tamás munkája. Horváth

"a miniszterelnök úr útmutatásai szerint"

állította össze feljegyzését: "A kormányfő természetesen saját hatáskörében aláírhatja az okmányt, amely okmány megszületése nem prejudikálja a végleges államközi szerződést." Az aláírás ily módon nem teremt kész helyzetet a parlament számára; ha nagy lenne az ellenkezés, van még visszaút: "A magyar joggyakorlat szerint az államközi, nemzetközi szerződéseket a kormány tárgyalja le és írja alá. A szerződés (kölcsönös) megkötése a parlament ratifikációjával történik (ez a megkötés, a hatályossá tétel aktusa). A parlamentnek minden joga megvan arra, hogy a kormány által kidolgozott és aláírt szerződés ratifikálását megtagadja. Ez tökéletesen elegendő biztosíték arra, hogy a parlament jogai ne csorbuljanak." Horváth Horn "útmutatásai" szerint kitér "a megállapodás nyilvánosságra hozatalának időzítésére" is: "A magyar parlament március 15-én fejezi be ülésszakát. A február 15-én kezdődő ülésszak során nem célszerű nyilvánosságra hozni az előzetes megállapodás jellegét és tartalmi kereteit, mivel a kormányzat előnytelen vitának tenné ki magát. Az öt ellenzéki párt - az SZDSZ valószínűleg ambivalens magatartása mellett - a közvélemény számára nehezen érthető és ellenőrizhető jogi ellenérvek sorozatát zúdítaná az előzetes megállapodásra, annak jelenleg is vitát előidéző főbb elemeire."

A Népszava március 11-én nyilvánosságra hozta a keretmegállapodást, így az "előnytelen vitákat" Hornék végül is nem kerülhették el.

Szlovákiai források szerint a négyszemközti Horn-Meciar-találkozókon született a

koncessziós megoldás

ötlete. A dunai erőmű és az Ipolyra tervezett mulai (Rárósmúlyad) duzzasztómű megépítése a térség egyik legnagyobb beruházása lett volna. A Horn- Meciar-megbeszélések után többfordulós szlovák-magyar tárgyalások kezdődtek. A magyar felet a DP vezetőjeként Nemcsók János államtitkár, Majer István a Vituki igazgatója (a Vituki 1968-tól vett részt a Magyar-Csehszlovák Közös Műszaki Bizottság és annak Ipoly albizottsága munkájában) képviselte, a titkári tisztséget Taba Lajos töltötte be. A delegáció munkájában részt vett Jakus György is. A szlovák delegációt Peter Baco akkori földművelésügyi miniszter vezette, helyettese Julius Binder volt, aki a Szlovákia területén felépített és üzembe helyezett erőmű, az úgynevezett C variáns megalkotója volt.

Szlovákiai forrásaink szerint Binder és Baco delegációs főszerepe azért fontos, mert kettejük személye

a Duna-Ipoly- vízműrendszer

megteremtésének igényét és az ehhez kapcsolódó intenzív gazdaságpolitikai irányelvek létét igazolja. Szlovákiában kizárólag a folyóvölgyek alkalmasak mezőgazdasági művelésre. A Hulinova-terv megvalósítása éppen azt a célt szolgálta volna, hogy az Ipoly természetes ártereiből minél több és minél nagyobb területeket lehessen visszahódítani a szlovák mezőgazdaság számára. (Lásd: A megvalósult lázálom, Magyar Narancs, 2000. augusztus 31.) Csakhogy a tucatnyi duzzasztómű és a hozzá kapcsolódó szivattyútelepek energiaigénye 1975 óta a százszorosára emelkedett. Főként azért, mert a folyóvölgyből a vizet minden esetben hegymenetben kell nyomatni. Energiaforrásnak pedig ott a Duna vize.

Ugyanezen forrásaink azt is állítják: a keretmegállapodásban van utalás arra is, hogy amennyiben a Dunát visszaduzzasztják a régi mederbe, akkor nincs többé akadálya a Hulinova-tervben szereplő Duna-Szob 450 méteres terelőtöltés, sem a Párkány-Szob közötti 720 méteres töltés megépítésének. A torkolattól így már csak 31 kilométeren kellett volna betonvályúba szorítani az Ipoly folyót, és máris megindulhat a Duna vizének az "Ipoly-csatornán" keresztül történő visszaduzzasztása a néhai folyó vízgyűjtőjébe. Mindehhez, persze koncesszióban, Nagymarosnál vagy a Szobhoz közelebb eső Pilismarótnál a Dunán vízlépcsőt, az Ipolyon meg Mula felett duzzasztóművet kell építeni. Vagyis miközben mi Bős-Nagymarosról beszéltünk, a szlovákok valójában a Duna- Ipoly-vízműrendszer egyszer már elvetett lázálmához ragaszkodtak továbbra is. Ami a magyarországi oldalon egy csapásra meg is oldotta volna az ökológiai problémát, Szlovákiában pedig újabb és újabb területeket lehetett volna bevonni a művelésbe és orrba-szájba öntözni.

Szőke Zsuzsa

szerző
Szõke Zsuzsa
publikálva
2000/38. (09. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra