Mundruczó Kornél: Ez a film buzi kurvákról szól, pontosabban egy buzi kurváról, de a filmben nem egyértelmű, hogy ez egy meleg fiú, és azért nem, mert ő nem tartja magát annak. De az, és teljesen mindegy, hogy ő minek tartja magát. Ha ez a filmben nem evidenciaként jelenik meg, akkor a film aktivista lesz, elkezd pártoskodni valami mellett vagy ellen, nem pedig elfogadtat valamit úgy, hogy kérem szépen, ilyen van. Lehet gyűlölni, szeretni, köpni, hányni... mert nemcsak dicséretet kapott eddig a film, hanem támadást is... a meleg fesztivál közönségének egy része elutasította, ők talán Philadelphiát vártak, hogy szabadítsuk fel önmagunkat...
MK: Igen, csak ez becsapós, mert ezzel az ember elköveti azt a hibát, hogy problémaként kezeli. De ha te csak annyit mondasz, hogy ez van, attól az még lehet probléma, de mégis az a lényeg, hogy van ilyen, kurvára van. A Dunakorzón van, a klotyón bonyolódik a mai napig, ami nonszensz, és szerintem rettenetesen sok érzékiség van benne. De igazából nem is ezért lett ez meleg film, hanem az éles helyzetek miatt, mert ha te a testedet adod bele valamibe, akkor annak veszélye van. Akkor ott történik valami.
MN: Amivel engem ez a film megvett, hogy semmit nem csócsál előre a nézőnek, hogy ki kicsoda, ezt vagy azt hogyan kell érteni, hogyan kell látni.
MK: Ez nagyon elkerülendő volt ebben a filmben, mert különben nem evidenciaként szólal meg. Tulajdonképpen azért vágtam ennyire gyorsra, hogy közben eszébe se jusson az embernek azon gondolkozni, hogy ez most kicsoda, honnan jön, hanem utólag rakja össze a dolgokat, ami olyan, mint egy önismereti gyakorlat, mert valamilyen viszonyt teremt a filmhez, de végeredményben a nézőnek önmagához. A Nincsen nekem... egy melodráma és egy dráma keveréke, és elég egyszerű a története. Én mindig hót primitív történeteket találok ki, mert valószínűleg teljesen más érdekel bennük. Hogy hol lehet ezt máshol megfogni, vagy hogyan... Nem az izgat, hogy a történet menjen előre, hanem az, hogy hogyan játszódik mindez le. Mitől érdekes egy jelenet egy fiú és egy lány között, ha ők ilyenek meg ilyenek? És ez egy csomó mindent meghatároz, például a plánozást, amit nem feltétlenül filmesre csinálok, hanem megpróbálom egy belső logikára felrakni, és ez nagy ugrásokra ad lehetőséget, amivel szeretek is élni, mert eléggé széttörten látom a világot magam körül.
MN: Korából ítélve most végzett vagy fog végezni. Ez a vizsgafilmje?
MK: Nem. Még csak harmadéves vagyok.
MN: Egyre különösebb. Nálunk nem szokás, hogy másodévben nagyjátékfilmet rendezzenek a főiskolások. Hogyan jött ez össze?
MK: Praktikusan: valaki szólt, hogy van lejárt nyersanyaga, kéne rá valamit forgatni, és én úgy éreztem, hogy ezt a lehetőséget hülyeség lenne kihagyni, mert úgy lehet ezt a szakmát megtanulni, ha csinálja az ember, tehát kéne írni egy forgatókönyvet. A témám már megvolt, ugyanezekkel a színészekkel, de történet még egyáltalán nem volt körülötte. Végül hat nap alatt vetődött papírra, és akkor belecsaptunk, hétszázezer forintból, és aztán így kifutotta magát a dolog. A nyersanyag nagyon hamar elfogyott, a felvételek fele normálfilmre ment, a fele 16 mm-re, a maradék super 16-ra, ami adódott. A laborban volt aztán kőkemény munka, hogy ez ne látsszon meg a kópián, de nagyon szépen össze lett fényelve, nem sínylette meg annyira, mint számítani lehetett rá.
MN: Hogy állt össze a stáb? Vannak köztük ismert és teljesen ismeretlen nevek.
MK: Petrányi Viktóriával találtuk ki, hogy csináljunk valamit, s végül Zsótér Sándorral hárman írtuk meg a könyvet. Én színész szakon végeztem előtte, és a legtöbbjüket onnan ismerem. Rájuk, a barátaimra, Nagy Ervinre, Rába Rolandra, Kovács Martinára íródott a forgatókönyv. Roland velem együtt végzett, az Ervin eggyel alattam, a Martina pedig most fog végezni, róla tudtam, hogy jól mozog, meg tetszett a fizimiskája, és épp ilyen szőkét akartam. Csuja Imrét a Janisch Attila filmjéből vettem, de dolgoztam is vele színházban, tudtam, hogy kicsoda, és nagyon vágytam rá, hogy ő komoly szerepet kapjon. Petrányi Viktória producer szakra jár, ő a producere, a gyártásvezetője meg társírója a filmnek. Az volt az alapkoncepció, amit Viktóriával találtunk ki, hogy nem fogjuk mutogatni a forgatókönyvet, hanem megcsináljuk a filmet, eljutunk egy nyersvágásig, ami még nem egy olyan veszélyes összeg, magyarán egy előhívást kell csinálni, és onnantól számítógépbe lehet vágni, és azzal kezdünk el házalni. Én úgy gondolom, hogy egy forgatókönyv leírt formában nagyon nehezen megítélhető, és ezt meg a többéves várakozást megkerülendő belecsaptunk abba, hogy ezt megcsináljuk.
MN: Nem bíztak benne, hogy erre a könyvre vagy történetre egy vasat is adna bárki?
MK: Meg se próbáltuk, esélyt sem adtunk neki. Eleve eldöntött tény volt, hogy ne mondják el a véleményüket, ne halljunk senkit, vágjunk bele úgy, ahogy vagyunk, de nem valami ellen, hanem azért, hogy adja ki a hibáit, mert hétszázezer forintot el lehet szórni, ez nem akkora összeg, ha öt percet csinál a végén belőle az ember, az akkor sem drága.
MN: Tehát maga végzett egyszer színész szakon, és utána jelentkezett rendezőnek.
MK: Színész akartam lenni nagyon, de aztán nem az lettem. A rendezés csak negyedévben jutott eszembe, és valahogy átkerültem egyikből a másikba. Tulajdonképpen triviális a történet, amikor a felvételi filmet készítettem, akkor valami összeállt bennem, és azt éreztem, hogy én ezt tudnám csinálni. Amit színházban addig nem éreztem, valószínűleg az osztálytársaim igen. De nem kudarcélményből hagytam el, nem azért, mert úgy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok rá. A színész szak nekem nagyon jó volt, rettenetesen sokat tanultam, de ez még jobb.
MN: Kikkel járt egy színészosztályba?
MK: Rába Rolanddal, "nodi Eszterrel, Fullajtárral, Elekkel, Kecskés Karinával, Zsámbéki Gábor osztályába. Jó osztály volt. Sokat tanultunk egymástól és Zsámbékitól. Azt a fajta munkát, ami nem feltétlenül lélektani, hanem az, amit le kell tenni az asztalra, és meg kell dolgozni érte. És mi éjjel-nappal dolgoztunk, reggeltől hajnali kettőig, ami átírja az embert bizonyos értelemben, hogy tud dolgozni valakikkel együtt. És minden, ami vele jár, tehát nem sértődik meg a másik véleményén, hanem az a jó, hogy elmondja. Nagyon fontos volt nekem ez a négy év mindenféle szempontból.
MN: Van pár éves rálátása a kezdő filmesek helyzetére, nem érzi-e úgy, hogy szerencsés pillanatban kezdett el a rendezéssel foglalkozni?
MK: Hú, fogalmam sincs.
MN: Itt eltelt a Szederkényi Júlia filmjétől a tavalyi szemléig nem is tudom hány év, amikor nem létezett első film.
MK: Ezt tudom, de nem foglalkoztatott, és igazából senkit nem ismerek, ami nagyon felszabadító érzés, hogy nincsenek az embernek bekötései. A színházhoz sokkal erősebben kötődöm mind a mai napig, bár már az egészet abbahagytam. Azt, hogy ez szerencsés időszak, én erősen kétlem, de hát én nem voltam benne az egészben, életem első szemléje, amelyikre betettem a lábamat, az idei volt, amikor bemutatták a filmet. Ami nem feltétlenül baj. Rettenetesen szabadon dolgoztam, mert mindenben mi döntöttünk, attól fogva, hogy megírtuk a könyvet, hogy mit csinálunk vele, kinek küldjük el, aztán koproducereket találtunk, akik nem szóltak bele, vagy nagyon jól szóltak bele, és így meg tudta az ember a szabadságát és a bátorságát tartani.
MN: Végül mennyiből jött ez össze?
MK: Olyan tizenötmilliónál tartunk - a hétszázezerből.
MN: De ehhez már kellett az, hogy valamit produkáljanak.
MK: Persze, 4,5 millió volt a szemlekópia.
MN: Hogy a fenébe lehet ez, hiszen a szemlén már volt egy vetíthető változat, mit tudtak még annyit csicsázni rajta?
MK: Volt egy laboratóriumi utómunka, kellett egy 35-ös kópia a 16-osról, amit moziban lehet vetíteni. Egyetlen kópia van csak belőle, angol feliratos, amit nem is bánok, mert így az itt élő külföldiek is meg tudják nézni. És van a szemlekópia, amit vidékre és külföldre lehet vinni, van is már néhány meghívásunk.
MN: Azt is maguk intézték?
MK: Nem, a Filmunió, de arról nekünk kellett gondoskodnunk, hogy legyen például egy megmutatható leporelló, szóval nagyon sok pénzünk van benne, nekem és Petrányi Viktóriának, de végül is mindenkinek, mert senki nem kapott pénzt a munkájáért, de szó szerint senki. Kötöttünk ugyan egy utólagos szerződést, de a dolog anyagi része valahogy fel sem merült.
MN: Alighanem úgy tekintették, mint egy főiskolás filmet, amiben mindenki ingyen dolgozik.
MK: Igen, de aztán azt éreztem a forgatáson, hogy fontossá vált nekik, és nagyon jó minőségű munkát végeztek mindannyian, amihez azért kellett a szerep izgalma.
MN: Ezt végighallgatva már minden érthető: olyan gyorsan követték egymást az események, hogy nem volt ideje sem félni, sem megijedni.
MK: Szó szerint. Egy nappal a vetítés előtt lett kész a szemlére a kópia, ott sokan megnézték a filmet, utána az ember holtfáradtan hajlongott, akkor a Budapest Film érdeklődött, és pénzt kellett szerezni a vetíthető kópiára... és azt gondolom, hogy ezeken annyira nem kell gondolkozni. Rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy mennyien mennek el a moziba, szeretném, ha sokan megnéznék, de megfelelni valamilyen ízlésnek nem akarok. Ez itt egy elég megalkuvó hely, és nem csak a film területén, ahol előbb-utóbb bedarál a rendszer, és ez elől csak elmenekülni lehet. Tudatosan nem részt venni. Most egyelőre úgy néz ki, hogy összejött, de a franc tudja, hogy ez micsoda és meddig tart.
MN: Épp azt akartam kérdezni, hogy meg lehetne-e ezt másodszor csinálni?
MK: Nem! Biztos, hogy nem. Akkora megalkuvások voltak a film rovására, és mindenből szerencsésen jöttünk ki. De ma már látom, hogy lehetetlenre vállalkoztunk. Ez valamiképp annak a hatalmas akarásnak az eredménye, ami nemcsak az én akarásom, hanem az egész stáb akarása volt, az utolsó emberig, ez a film ebből az energiából jött össze. De hihetetlen buktatói voltak. Igazából forgatási tapasztalata senkinek nem volt, úgy csináltunk, mintha tudnánk. Aztán már össze lehetett vágni, és kiderült, hogy ez nem is kisjátékfilm. Én elég pontosan tudtam, hogy mit szeretnék, mert nagyon eltervezős vagyok, ez a film is végig volt tervezve, jelenetről jelenetre, a színészek sem csinálhattak nagyon mást, mint amit kértem tőlük, és ez minden területen így van, és az a felismerés volt élmény, hogy minden mélyült azzal, amit mások hozzátettek. Minden szerep, a kép, a zene, minden jobb lett, mint amit én vártam.
MN: Most forgatásról érkezett.
MK: Ez egy kisjátékfilm, a másodéves főiskolai vizsgafilm, ami kicsit megcsúszott. Ifjúsági film akar lenni mai gyerekekről, 16 éves srácok vannak benne, aszódi nevelőintézetisek játsszák őket, de nem ilyen témájú a film, rendes szülők rendes gyerekeiről szól, de akik a kiírt válogatásra eljöttek, azokat én puhának találtam, ezek a srácok meg fantasztikusak, sokkal többet tudnak az életről, mint én, annyi mindenen mentek keresztül, és amit megélnek, az rettenetesen egyszerű, de nagyon igaz. ´rülten erős.
MN: Ilyeneket ne is kérdezzek, hogy milyen perspektívát lát a magyar film előtt?
MK: Nem tudok rá válaszolni. Én nagyon örülök, hogy ez bejött, és tetszik az embereknek, de fogalmam sincs, hogy mi tetszik benne.
MN: Van egy, nem is csak egy, abszurd jelenet a filmben: élveteg rendőrnők a gumibotjukkal chippendale show-t mutattatnak be a főhőssel. Ezt mennyire szánta szürreálisnak?
MK: Én ezt egyáltalán nem szántam abszurdnak. A parkolóőrnőkre voltam mérges, akik minősíthetetlen stílusban tudnak beszélni az emberrel, és közben az az érzésed, hogy le akarnak vetkőztetni.
Bori Erzsébet
