Sokak szerint az a baj a magyar közigazgatási szerkezettel, hogy a megyék brutál makroszintje meg a települési önkormányzatok mikrovilága között nincs köztes szint (az EU-elvárások szerint ezenkívül még az országos és a megyei szint közé is elkelne egy regionális lépcsőfok, ám erről kormányunk másként vélekedik). Tudták ezt jól a települések is, ezért hoztak létre jó néhány (országosan vagy 300) önkéntes térségi-települési társulást, általában meghatározott célfeladatok elvégzésére.
Alulról építkezve
A helyi fejlesztési célok igencsak sokfélék: egyesek szennyvíztisztításra, mások csatornázásra vagy regionális iparfejlesztésre szövetkeztek; ennek megfelelően vannak települések, amelyek a megvalósítandó feladattól függően egyszerre több kistérségi társuláshoz is csatlakoztak. Ezek - ha akartak - alkalmazhattak kistérségi menedzsert is; a társulások fele így akarta. A menedzser összefogta a fejlesztési igényből fakadó feladatokat, és szerzett hozzájuk például PHARE-pénzt, amit az EU pont ilyen célra szánt.
Az így létrejött többrétegű, bonyolult kistérségi társulási rendszer természetesen nem tetszett a központnak, és az anarchikus viszonyok tisztázásának szándékával kiadta az ukázt a Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH): hozzon létre korrekt és átlátható kistérségeket, lehetőleg egzakt módszerek bevetésével. A KSH neki is látott, és nemsokára készen állt az új szabásminta: országunk immár 156 szigorúan izolált folt uniója; a felosztás alaposságára jellemző, hogy a 150 vidéki körzeten kívül Budapestre is jutott hat.
A földnek minden zegzugát
A felosztás persze önmagában, hierarchia nélkül semmit sem ér, így hát a KSH rögvest rangsorolta is az így előállott kistérségeket. Öt kategóriát határoztak meg: a legjobbak a dinamikusan fejlődők, a jók a szimplán fejlődők, vannak továbbá felzárkózók, stagnálók és leszakadók. A minősítésekhez több kruciális szempontot vettek szemügyre a statisztikusok: a térségen belül mért egy főre eső jövedelem, valamint annak tízéves relatív változása ugyanúgy számításba vétetett, mint az egy főre jutó telefonok és személyautók mennyisége, a vállalkozások abszolút és ezer lakosra vetített mértéke, a migrációs adatok, a munkanélküliségi ráta, no meg a beáramlott külföldi tőke értéke.
A rangsorolás kevés újdonságot tartalmaz. Egyrészt ismét verifikálódott, hogy a depressziós kistérségek jó része kelet-magyarországi, de azért akad néhány az amúgy festői szépségű Dél-Dunántúlon is (például a teljes Nyugat-Baranya, név szerint a sásdi, a szigetvári és a sellyei körzet meg Somogyban a nagyatádi és csurgói körzet). Az biztos, hogy a Dunától keletre csak a váci, a dunakeszi, a szegedi és az egri körzet számít dinamikusan fejlődőnek (ötös osztályzat). Ezzel szemben egyedül az Észak-Alföldön 13 lemaradó kistérség találtatott. Az sem árt, ha a területi sztereotípiák alapján eleddig különböző helyzetűnek vélt kistérségek tudatosítják magukban: egy csoportba tartoznak, hiszen a KSH rendszere alapján például egyformán fejlődőnek számít Miskolc, Debrecen, Kőszeg, Szentgotthárd, Hajdúszoboszló vagy Tatabánya (jó osztályzat), míg Sümeg, Enying, Sárbogárd, Komló (aranykalásszal ringó Dunántúl) kistérsége nagyjából ott tart, mint a szatmári Kisvárdáé, azaz stagnál, ami annyit jelent, hogy a mért jelzőszámok vagy tíz százalékkal rosszabbak a vidék átlagánál.
Bár a KSH szakemberei a régiókijelölés során igyekeztek számolni az adott területen - akár történeti okokból - létező települési hierarchiával és kapcsolatrendszerrel, a statisztikai régiók mégis a lehető legritkább esetben esnek egybe az önkéntes társulások határaival, annál is inkább, mert ez utóbbiak kétszer annyian vannak. Sőt a központot éppen az zavarta, hogy a kellőképpen amúgy sem körülhatárolt kistérségi háló egyenetlen: néhol van menedzser, néhol nincs, márpedig a körülmények ily aleatorikus váltakozására nem lehet alapozni a vidékfejlesztés fáradságos munkáját. Kell tehát egy határozott kistérségi körzetrendszer, mindegyik térségbe belerakunk egy - és csakis egy - megbízottat, aki jó transzmissziós szíjként majd együttműködik a központtal meg a már működő menedzserekkel, legalábbis amíg utóbbiakat nem sikerül kiutálni.
Alulról építkezés, állampolgári kezdeményezés, civil önszerveződés tehát: nyazsgem!
Mi, kutyánk kölykei
Ezek után nyilvánvaló, hogy a továbbiakban minimum két párhuzamos fejlesztési hálózat él majd egymás mellett, de ez csöppet sem zavarja a kistérségi biztosok kihelyezését koordináló Miniszterelnöki Hivatalt (MEH). Mi több, azon kifogások is leperegnek róluk, melyek szerint a kistérségi megbízotti rendszer létrehozásával egy újabb káderlerakó létesült volna, ahol a fideszes előélet kifejezett előnyt jelenthet. A helyi önkormányzati vezetők sorra panaszkodnak amiatt, hogy őket szinte soha nem kérdezték meg a megbízottak kiválasztásakor, és csak utólag véleményezhették a jelölteket. A jelöltek kiválasztásánál kerülték a pályázatosdit, elvégre a Fidesz-éra uralkodó paradigmája szerint a nyílt pályázat előnyeiről szóló korábbi vélekedés babona és tévhit. Mikes Éva, a MEH témafelelős államtitkára nem is tagadta, hogy az esetleg éppen Fidesz-kötődésű kistérségi megbízottakkal a közös nyelv okán egyszerűbb az együttgondolkodás és a közös cselekvés, azt meg ugyebár senki nem is várhatja el a kancelláriától, hogy a fideszes kötődést hátrányosan számítsa be a jelentkezőknél.
A kistérségi biztosi rendszer felvázolásakor a Fidesz végképp nem számolt úgynevezett szövetségeseivel, akik (helyi, de néha országos szinten is) most sírnak, és az öklüket rázzák. Ékes József békejobbos plakátember - egyben a rejtélyes Vállalkozók Pártjának elnöke - éppúgy tiltakozott az eljárás ellen, mint Lamperth Mónika szocialista képviselő asszony és még számos, amúgy kormánypárti önkormányzati vezető.
Nehéz emberek
Ha valakit ezek után is érdekelne, hogy milyen akadályok leküzdése árán lehetett bekerülni a körbe, annak eláruljuk: a kistérségi megbízottakkal - a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium alá tartozó területfejlesztési tanácsok javaslata alapján - a MEH köt polgárjogi szerződést (azaz nem közalkalmazottak, szolgáltató feladatokat látnak el, nincs hatósági jogkörük). Tevékenységüket ezek után a Belügyminisztériumhoz tartozó közigazgatási hivatalok ellenőrzik, és ők kérdezik meg utólag az érintett polgármestereket (ha már előzetesen elfelejtették őket megkérdezni), mennyire elégedettek a nyakukra küldött biztossal. Igaz, a MEH elképzelései szerint a megbízottak első lépésben év végéig szóló szerződését minden bizonnyal meghosszabbítják majd.
Az új intézmény működtetésére már idén is jutna pénz: 2000-ben félmilliárd forintot szánnak erre, aminek körülbelül felét a számítógépes hálózat kiépítésére fordítják. Az újdonsült megbízottak - már amikor éppen nem a körzetüket járják - ülnek majd a számítógépek előtt, nézik a nekik küldött pályázati, továbbképzési, fejlesztési lehetőségeket, mérlegelnek, összegeznek, s azután szorgalmasan szántják a képernyőt, mindezt a gondjukra bízott kistérség területfejlesztési igényeinek biztos tudatában. Ha pedig ezzel végeztek, mehetnek a területfejlesztési tanácsokhoz lobbizni azért, hogy körzetük minél több pénzhez jusson az állami fejlesztési pénzekből.
Sikerdíj nincs, ezzel szemben alapdíjazásuk már magában is meglehetős (a hírek szerint bruttó 230 ezer forint), ami különösen akkor mondható számottevőnek, ha tudjuk, jó részük félállásban végzi a munkáját. Ennek természetéről némelyek már korábban tudomást szereztek, másokat viszont meglepett annak jellege, s ez valóban érdekes kérdéseket vet fel a kiválasztás szempontjairól. Azt most már remélhetőleg mindannyian tudják, hogy munkájukhoz lehetőség szerint szükségeltetik jogosítvány, személygépkocsi, némi számítógépes ismeret s a pályázatok megalkotásához feltétlenül szükséges minimális fogalmazási készség. (Amennyiben a falujárás egyben az e téren korábban élő tradíciókhoz való visszatérést is jelenti, úgy az új kistérségi megbízottaknak erős májra, kötélidegzetre és samottborítású gyomorra lesz szükségük, továbbá egy absztinens segítőtársra, aki a bejárás után rendre hazaviszi őket.)
Míg a mezővárosokkal, gigafalvakkal megtűzdelt Alföldön hét-nyolc településből is kijön egy körzet, addig egy zalai-somogyi körzet akár 70-80 faluból is állhat.
Járása, mint tüzes bikáé
A kistérségek kialakítását és a biztosi rendszer kiépítésének szükségességét nehezen lehet megkérdőjelezni: az Európai Unió e logika alapján osztja támogatásait. Emellett örülnünk kell annak is, hogy a makrorégió-rendszer megteremtésének elszabotálása után kormányunk legalább a mikrorégiók kialakításának munkáját elvégezte. A térségi megbízottak kinevezésének módja némi gyanút ugyan kelthet a megfigyelőben - különös tekintettel a fent méltatott rekrutációs mechanizmusra -, de hát beláthatjuk: egy tökéletesen pártsemleges kiválasztási rendszer alkalmazásával a nemzet legjobb hagyományait hagynánk cserben. Ehelyett reménykedjünk, hogy a biztosok többsége beváltja a hozzá fűzött reményeket (erre kérnek bennünket a MEH vezetői is), s ők az adott kistérség fejlődésének valóságos motorjai lesznek, a vélhetően kisszámú untauglichnak pedig úgyis talál valami jobb munkát a központ.
Az új, egyelőre még fejlesztési célzatú beosztás pedig akár egy új (köz)igazgatási reform kezdetét is jelezheti: szépen visszasunnyognak a járások (élt: 1983-ig), s velük tán a megújult és menet közben multiplikálódott járási pártbizottságok meg a járási rendőrség, ügyészség, bíróság, kórház, tűzoltók. És persze, hogy valami jó is legyen, a járási futballmeccsek szintúgy.
Barotányi Zoltán
