Interjú

„Durva beavatkozásra ad lehetőséget”

Gálhidy László, a World Wildlife Fund (WWF) programvezetője az erdőtörvény módosításáról

Belpol

Az állami erdő mindannyiunké, az új erdőtörvény-tervezet mégis az erdőgazdálkodók érdekeit tartja szem előtt. A parlamenti elfogadás előtt álló új szabályozás ezért nemcsak visszalépés a 2009-es törvényhez képest, de értékes erdők eltűnéséhez is vezethet.

Magyar Narancs: Egy tavalyi agrárminisztériumi törvény-előkészítő anyagban olvastam, hogy az új törvény célja az erdőgazdálkodók munkájának, vagyis a fakitermelés megkönnyítése. Sőt a minisztérium a természetvédelmi szempontok érvényesítését szükségtelen túlszabályozásként láttatja, aminek az erdőgazdálkodók az áldozatai. A törvényjavaslat is ezt a szemléletet tükrözi?

Gálhidy László: A 2009-es erdőtörvény előremutató szabályozás volt, a természetvédők sok tekintetben elégedettek lehettek vele. Ugyanakkor a kezdetektől kritizálták az erdőgazdálkodók, részben jogosan. A törvény finomhangolására szerintünk is szükség van. Csakhogy a módosítás alapszemlélete jelentős változás a 2009-eshez képest. A törvényalkotónak meg kellett volna őrizni a természetvédelmi és közjóléti szempontokat – ehhez képest a fő cél most a gazdálkodók mozgásterének növelése és a fakitermeléssel járó adminisztrációs terhek csökkentése. Ez nem indokolt, a hatályos törvényekben nincs túlzó szabályozás, ráadásul az éghajlatváltozás korában a környezetvédelmi korlátozások különösen fontosak. Természetes, hogy valamennyi erdőtörvény száz évre visszamenőleg korlátozásokkal él, pont azért, hogy az állam hosszú távra megőrizze a természeti kincseket. Egy erdő a társadalomnak nemcsak a fakitermelés miatt értékes, hanem számos közjóléti szolgáltatást is nyújt. A közösség alapvető érdeke, hogy az erdőgazdálkodás fenntartható legyen, és megőrizzük a ránk hagyott ökoszisztémát. A magántulajdonban lévő erdőknél más a helyzet, ott elfogadjuk a szabályozás lazítását. A törvénytervezet talán legnagyobb hiányossága, hogy nem elég differenciált: megtehetné, hogy a magánerdők tulajdonosainak engedményt tesz, miközben az állami erdők szabályozását jelentősebb részben a természetvédelemnek rendeli alá. De ez a törvény nem ebben a szellemben íródott.

MN: Kivághatóvá válnak olyan fák, amelyeket az eddigi szabályozás megóvott?

GL: Ez ennél bonyolultabb, de megtörténhet. Mondok egy példát. A 2009-es törvény jelentős vívmánya volt, hogy előírta: állami erdőterületen meghatározott arányban törekedni kell folyamatos erdőborítás kialakítására. Csak úgy lehet fát kivágni, hogy nem sérül a folytonos erdőtakaró. Ez csak elsőre ellentmondás: a már Magyarországon, főleg a Vendvidéken is ismert, az Alpokban általánosan elterjedt szálaló erdőgazdálkodás során egyenként, esetleg kis csoportban vágják ki a fákat, így az erdő folytonossága megmarad, ráadásul az ilyen erdő többkorú, és ez természetvédelmi szempontból értékesebb. Ez persze több évtizedbe telik. Az új törvény bizonyos területeken, például a síkvidéki erdőkben megszünteti ezt a kötelezettséget. Ha az erdőgazdálkodó úgy dönt, egybefüggő részeken kivágja a fákat. Ez jelentős engedmény a hagyományos erdőgazdálkodásnak, és áldozatául eshetnek értékes pusztai tölgyesek, amikből már így is kevés van.

MN: A domb- és hegyvidéki erdők legalább megússzák az új törvényt?

GL: A hegyvidéken is engedményt tettek a jogalkotók. Ott sem kell többé a szálankénti vágásra törekedni a jelenleg hatályos törvény által meghatározott részterületen, csak azt írják elő, hogy maximum másfél hektáros területen lehet vágni egybefüggően. Másfél hektárnyi vágásterület három focipályányi – tehát aligha beszélhetünk így folyamatos erdőborításról.

MN: Csupasz foltok keletkeznek.

GL: Ráadásul ott már maga az erdőgazdálkodás sem halad a fenntarthatóság felé. De mondok egy másik, talán még aggasztóbb példát. Bizonyos ártéri erdőknél az árvízvédelmi szempontoknak kell majd prioritást adni. Ez azt jelenti, hogy kivágható a teljes cserjeszint és a fák ágai is felnyeshetők az árvíz szintjéig, annak érdekében, hogy gyorsabban levonuljon az ár. Akkor is, ha védett területről van szó. Őshonos tölgy- vagy kőriserdők ökoszisztémája sérülhet ezzel végérvényesen. Kivételeket kellene körülírni a törvényben, az általános szabályozás durva beavatkozásra ad lehetőséget és nincs mögötte racionális érv, egyszerűen mindent alárendel a mérnöki szemléletű egyszerűsítésnek. Az lehet, hogy ezzel árvízvédelmi költségeket takarítanak meg, de túl nagy a veszteség, ami az egész országot, közösséget érinti.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Gyakran emlegetett probléma az invazív fafajok terjedése. Ezen a téren mire jut a tervezet?

GL: A más kontinensekről idekerült, intenzíven terjedő fajok visszaszorítása általános cél, mert terjedésükkel veszélyeztetik az őshonos fajokat. Védett területeken ilyen fajokkal nem is lehet erdőt újítani, ültetni. Csakhogy gazdasági szempontból az invazív fajnak tekinthető fehér akácnak vannak a legjobb tulajdonságai. Az őshonos erdők védelme miatt korábban akácosokat az erdő szélétől 200 méterre lehetett csak ültetni, ezt most felére csökkentik.

MN: Tehát közelebb mehet az akácos például egy tölgyeshez, mert így egy kicsit nagyobb területen lehet akáccal gazdálkodni.

GL: Ez a fagazdaságnak nyilván hasznos, de nagy természetvédelmi kockázattal jár. Az akác magja száz évig csíraképes, könnyen eljuthat 100 méterrel arrébb. Persze, 200 méterre is, de a törvényalkotó a módosítással me­gint csak nem az értékes erdőt védi, holott megtehetné. Hasonló ehhez a vágáskorok eltörlése a természetvédelmi szempontból kevésbé értékes, de gazdasági szempontból jelentős faültetvényeknél és kultúrerdőknél. Eddig előírták, mikor lehet vágni az adott fafajt, mostantól erről az erdőgazdálkodó dönt. Ettől még nem irtanak ki erdőket, mert az ültetési és felújítási kötelezettség megmarad, mégis lehetőség nyílik arra, hogy egyszerre több fát vágjanak ki egy nagyobb területen. Ez azért is érzékeny veszteség, mert az Alföld egyes területein ilyen ültetvényerdők adják az erdőállomány jelentős részét.

MN: Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter 600 ezer hektár erdővel növelné a következő ötven évben a most kétmillió hektáros magyarországi erdőborítást. Erre van esély?

GL: Magyarországon az erdők körülbelül száz éve folyamatosan növekednek, főleg persze az előbb említett faültetvényekkel és kultúrerdőkkel. A természetvédők és az erdészeti hatóság mégis amiatt aggódik, hogy a tendencia megáll, akár csökkenés is indulhat. Az új törvény hosszú távon lassítani fogja az erdőterületek növekedését. A nemzeti erdőstratégiában lévő 6 százaléknyi erdőnövekedés ilyen jogszabályi környezetben és támogatási rendszer mellett egyáltalán nem reális. Az erdő mennyisége is fontos, de a minőségük talán még annál is fontosabb. Ha elfogadják az új erdőtörvényt, a faanyagszállítást szolgáló úgynevezett közelítő nyomok kiépítése nem lesz engedélyköteles. Ez egyrészt felszabdalja a természetes erdőt, másrészt jelentős beavatkozás, mert ezeken az utakon el lehet helyezni idegen anyagot, hogy járható legyen. Sok ilyen fontos részlet árulkodik arról, hogy a természetvédelem nem volt prioritás a jogalkotónak, holott a magyar erdők nincsenek annyira jó állapotban. Az már önmagában súlyos örökség, hogy a teljes erdőség fele kultúrerdő, és csak a másik fele „igazi”, természetes erdő. Ez utóbbit a Natura 2000-hálózat is védi. Az Európai Unió ökológiai hálózatába tartozó erdőket a tagállamoknak kedvező állapotba kell hozniuk, és ez csak úgy lehetséges, ha nemcsak a természetvédelmi törvény, hanem az erdőtörvény is érvényesít ökológiai szempontokat, és progressziót mutat fel. Ellenkező esetben tovább romolhat az erdők állapota. Mondok egy friss adatot ehhez: az Északi-középhegységben lévő erdők állapotát vizsgálták nemrég, és kiderült, hogy a Mátrában az erdők 40 százaléka egyetlen fafajból áll. Ez az évszázadokon át tartó, szisztematikus, hagyományos, mezőgazdasági logikára épülő erdőgazdálkodás hatása. Ahol kevésbé intenzív erdőgazdálkodás folyt, mondjuk az Aggteleki-karszton, sokkal többféle fa van egy erdőben, jobb a korosztályszerkezet is. A kormányzat sokat tesz azért, hogy az erdőt, a természetet közel hozza az emberekhez, például sokat költöttek az utóbbi években kilátók építésére. Szerintünk magát az erdőt kellene inkább fejleszteni, mert egy szépen megőrzött, természetes erdő nagyobb élményt nyújt, mint a kilátó. Az ilyen erdők megfogyatkozása nagy veszteség. Az is árulkodó, hogy csak 40 ezer hektár olyan erdő van az országban, ami idősebb 120 évnél – ez mintegy két százalék, és még csak nem is mindegyik védett. Ha nem tudjuk ezeket az értékes erdőket jogszabályokkal megvédeni, akár pár évtizeden belül eltűnhetnek, jogszerű erdőgazdálkodás mellett. Az új erdőtörvény elfogadása után erre nem több garanciánk lesz, hanem kevesebb.

MN: Hogyan írná le az egyeztetési folyamatot a minisztériummal?

GL: Nem egyeztetésnek, hanem konzultációnak nevezném, és meglehetősen későn került rá sor. Meghallgatták az álláspontunkat, de a lényegi kérdésekben teljesen elzárkóztak a javaslatainktól. Ezért sem jogos az a kritika, hogy mi az utolsó pillanatban megváltoztattuk az álláspontunkat a tervezetről – a fő javaslatainkat egyáltalán nem építették be.

MN: A magyarországi erdők durván fele állami, másik fele magántulajdonban van. Elképzelhetőnek tartja, hogy a törvénybe foglalt szabályozás lazítása az erdők privatizációjának készíti elő a terepet?

GL: Ezt régóta pletykálják. Jelenleg nem teszik lehetővé a jogszabályok, de reális forgatókönyvnek tartom. Mindenképp katasztrofális hatású folyamat lenne, mert az állami erdőkön még mindig sokkal inkább számon kérhető a közérdek kiszolgálása. Még ha ez az új erdőtörvényben nem is sikerült.

MN: Az, hogy egy új erdőtörvényben nem jelenik meg fő célként a természetvédelem és az ökológiai gazdagság megőrzése, nemcsak a természetvédő civileknek, hanem a környezetügyi államtitkárnak is kudarc, legalábbis szerintem.

GL: Mivel egy minisztériumon belül van az erdőgazdálkodás és a „környezetügy”, a belső erőviszonyok dön­tik el, hogy egy törvénykoncepció me­lyik irányba billen. Azt látjuk, hogy ebben a felállásban nem tudnak érvényesülni a természetvédelem érdekei, pedig a kor megkövetelné. Ma nem az az égető probléma Magyarországon, hogy nehéz faanyaghoz hozzájutni, hanem az, hogy az erdőink állapota nem kielégítő. Sokkal komolyabban kellene ezzel foglalkozni. Kellő mértékű törvényi garanciák híján már csak az erdőgazdálkodók jó döntései­ben reménykedhetünk.

Névjegy

Gálhidy László a világ legnagyobb természetvédelmi civil szervezete, a WWF magyar fiókszervezetének erdővédelmi programját vezeti. Biológusként végzett az ELTE-n, ott szerzett doktori fokozatot is 2009-ben. Az elmúlt években kutatta a börzsönyi erdők széldöntések utáni felújítását, elemezte a mátrai „őserdőkben” az aljnövényzet és a faállomány közötti kapcsolatot, emellett tanított evolúcióbiológiát is. 2006 óta dolgozik a WWF-nél, tagja az Országos Erdő Tanácsnak, a Magyar Nemzeti Erdőrezervátum Bizottságnak és a Pro Silva Hungariának.

A WWF erdészeti programja elsősorban ismeretterjesztéssel, szakmapolitikai tevékenységgel és kampányokkal igyekszik minél több embert, köztük döntéshozókat meggyőzni arról, hogy az érintetlen erdők felbecsülhetetlen értéket képviselnek, és az erdőgazdálkodásnak biztosítania kell a folyamatos erdőborítást. Projektjeik közé tartozik, hogy a Pilisi Parkerdővel együttműködve örökerdő tanösvényeket tartanak fent, ahol bemutatják a szálankénti fakitermelés előnyeit. A program részeként többek között az alföldi Turjánvidék természeti értékeinek megőrzésén is dolgoznak, de az Északi-középhegység erdeiben élő fákat, madarakat, denevéreket is kutatják.

 

Neked ajánljuk