Formabontó kezdeményezésről számolt be minap a köztévé: a Vidékfejlesztési Minisztérium árkádja alatt minden pénteken termelői piac üzemel, a hazai ízek, termékek kedvelői válogathatnak a tárca által meghirdetett pályázat nyerteseinek termékeiből. Kóstolni is lehet. Odamegy a riporter az egyik húsosstandhoz, és gyönyörködve állapítja meg, milyen szép is ez az áru, gazdag a töpörtyű, márványolt a tokaszalonna, a füstölt tarja pedig maga a non plus ultra. Aztán kérdezi a tulajt, ugye, nyilván mindez saját ház körüli áru, hiszen mégiscsak erről volna szó. A hölgy kissé szabadkozva mondja, nincs nekünk időnk disznóval foglalkozni, saját termelőink vannak, akik időre hozzák a húst, mi pedig feldolgozzuk.
Egy 120 másodperces protokollriport természetesen nem ad módot a mélyebb elemzésre, de azért ebből is megtudhattuk a lényeget: 1. az úgynevezett őstermelő nem saját feldolgozott alapanyagát viszi a piacra, hanem feldolgozóüzemet birtokol, 2. a beszállító hoz neki valamit. Ezt magyar áruként fogadja el, s feldolgozott alapanyagként így is forgalmazza részben saját boltjaiban (van neki négy), másrészt a hivatalosan népszerűsített főhatósági árkádpiacon.
Erre vevő a magyar agrárpolitika, sőt miniszteri-államtitkári szinten népszerűsíti is az úgynevezett őstermelői árutermelést.
Furcsa
Mindez annak fényében különösen érdekes, hogy a magyar húsipar egésze kapott egy drámaian erős marketingpofont: kiderült, hogy a szaktárca tavaly felmérést készíttetett arról, mely cégek használnak olyan termékek gyártásához import nyersanyagot, amiken ott díszeleg a felirat: "magyar termék". A 136 cégnevet tartalmazó lista lényegében felöleli a teljes hazai ágazati versenyszférát, benne a Csányi-féle Pickkel, a Surjány-hússal, a Sága Fooddal és a többiekhez hasonlóan szintén népszerű (elérhető árú) termékekkel kereskedő Kométával. A történet mind a két végén furcsa: egyrészt nehezen érthető, hogy egy ilyen lista elkészítésére egy nyitott gazdaságban igazából miért van szükség, másrészt az exportbevételekre erősen rászoruló nemzetgazdaság értékesítési pozícióit miért kellett egy ilyen akcióval - külföldön és belföldön egyaránt - rontani? Miért pont a húsipart szúrta ki a kormányzat? És miért most?
Amiről ugyanis beszélünk, legalább öt éve, a sertésállomány hárommilliósra csökkenése óta nyílt titok a szakmában, még ha a szakemberek nem szívesen beszélnek is a valós helyzetről. Ma Magyarországon, az egykori KGST éléskamrájában, ahol valaha 12 millió disznó hízott nagyüzemi telepeken és háztáji integrációban, egyszerűen nincs elég alapanyag ahhoz, hogy a húsipar lekötött piaci szállítási szerződéseit - belföldön és külföldön - teljesíteni tudja. A hazai húsipar egy évben levág (feldolgoz) 4,5 millió disznót, ennek évente - változó mértékben - 5-20 százalék az importtartalma. Akad cég, ahol ez csak 1-5 százalék, máshol a teljes feldolgozás felét is meghaladja a behozott nyersanyag aránya. A kormányzat által példaként kipécézett Pick saját termelői rendszerén belül 350 ezer sertést "szervez be" a vágási struktúrájába; ehhez még felvásárol belföldi külső partnerektől további 150 ezer darabot. Ám még ez is kevés, vagyis ha a szállítási szerződéseit teljesíteni akarja, importálnia kell a disznóhúst.
Az elmúlt hetekben kirobbant "botrány" a szakemberek szerint két okra vezethető vissza. Az egyik a tavalyi dioxinbotrány, a másik a hét végén életbe lépett hungarikumtörvény gyakorlati értelmezéséhez kötődő tanácstalanság.
Intézkedtek
A magyar agrárkormányzat egy ellenőrizetlen hír (miszerint német telepeken ehettek sertések olyan takarmányt, amely az emberi egészségre ártalmas dioxinvegyületet tartalmazhatott) hatására egyetlen drasztikus lépéssel leállította a teljes németországi húsimportot, belekaszálva a nemritkán "nyersanyagért készárut" elven működő üzleti kapcsolatokba, sőt a hazai ellátást is veszélyeztetve. Lapunk birtokába került az a Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter támogató ellenjegyzésével ellátott jogszabály-előkészítési dokumentum, amely 2011 januárjában az összes olyan hazai húsipari termék levételét előírta a hazai boltok polcairól, amelyekről feltételezhető, hogy az előző három hónapban Németországból behozott sertéshúst a legkisebb mértékben is tartalmazhat. Valaki azonban szólhatott a tárca vezetésének, hogy ideje bevenni egy nyugtatót, mert ez az intézkedés a hazai húsospultokat egyik pillanatról a másikra kiürítené - még öt deka párizsit sem vehetett volna az átlagpolgár. (A teljes magyar export 35-40 százaléka németországi vagy német érdekeltségi viszonyrendszerben értékesül.) E probléma végül Angela Merkel német kancellár és Orbán Viktor magyar kormányfő egyeztetésén simult el - a vidékfejlesztési tárca vezetése pedig kapott egy dörgedelmes letolást. Igaz, információink szerint nem is a tervezett (néhány napra enyhébb formában bevezetett, majd visszavont) intézkedés miatt kapta a verbális tockost az ágazati szakigazgatás, hanem mert nem egyeztetett róla az illetékes gazdasági holdudvarral. Külföldi húst felhasználó feldolgozó üzeme ugyanis nemcsak Csányi Sándor OTP-vezérnek van, hanem olyan vállalkozóknak is, akik - legalábbis akkor még - nem ápoltak barátságtalan viszonyt a nemzeti együttműködés kormányával.
Eredet
A másik említett okról, a hungarikumok védelméről és a "magyartermék-ügy" értelmezéséről szóló polémiáról érdemes hosszabban is szót ejtenünk. (A hungarikumok védelméről szóló - meglehetősen zavaros szövegezésű - törvény egy keretjogszabály, amelyet a tervek szerint a hozzá kapcsolódó egyéb jogszabályok töltenek meg majd tartalommal - lásd: Büszkék lehetünk rá, Magyar Narancs, 2012. április 19.) A Pick emblematikus téliszalámija földrajzi eredetvédettséget élvez az Európai Unióban, aminek szigorú feltételei vannak. Az európai DOOR-lista (eredetvédelmi kötelezettségeket és jogokat leíró összegzés) leírása a szegedi szaláminál kiköti, hogy az alapanyagnak kizárólag Magyarországról kell származnia, sőt öt alföldi megyét jelöl meg származási helyként (azt is kikötve, hogy a disznóknak nemcsak itt kell felnőniük, de ezekben a megyékben kell megszületniük is). Csak az a cég állíthat elő "szegedi szalámi" elnevezésű terméket, amelyik ezt az előírást betartja. A gyulai és a csabai kolbásznál megengedőbb a leírás: ezeknél nem kikötés a hazai alapanyag, csupán az előállítás módját és technológiáját szabályozzák. "A Pick által előállított, hungarikum kategóriájába sorolt téliszalámihoz megfelelő mennyiségű magyar alapanyag van, így ezt a terméket magyar koca és nehézsúlyú sertés húsából készítjük" - nyilatkozta Éder Tamás, a Csányi-féle cégeket összefogó Bonafarm-csoport vállalati kapcsolatokért felelős igazgatója a hvg.hu-nak.
A Pick azonban - miként a többi hazai húsipari cég is - nem alapozhatja árbevételét kizárólag a prémium termékek forgalmazására. A téliszalámival szembeni vád az imént idézett szabályok szerint bizonyosan igaztalan, ám a tömegárukba igenis kevernek import alapanyagot.
De hát miért is baj ez? A jelenlegi agrárkormányzat egyébről sem papol, mint hogy nyersanyagok extenzív exportja helyett a magas hozzáadott értéket tartalmazó, hazai munkaerőt igénybe vevő termelési struktúrákat kell támogatni, márpedig erre kevés jobb példa van, mint ha az olcsó import német húsból vákuumfóliázott prémiumtermék utazik vissza Stuttgartba.
"Húsipari termékek esetében amúgy is nehéz értelmezni a földrajzi eredetvédelmet" - nyilatkozta a Narancsnak Vida András, a FAO-nak szakértőként dolgozó élelmezéskutató. Mindaz ugyanis, amit hazánk klimatikus viszonyaival, egyéb természeti adottságaival egyfajta pluszként jelenítünk meg az ágazati országmarketingben, a hús esetében nagyon nehezen értelmezhető. Az intenzív abrakfogyasztók ugyanis jelentős mennyiségben használnak olyan takarmányt, amelynek fő fehérjehordozója, a szója a tengerentúlról érkezik Európába. E szállítmányok nagy része viszont azért tud ekkora utazás után is versenyképes lenni, mert genetikailag módosított állományokból származik - ez utóbbiak hazai termesztését viszont január elseje óta a magyar alaptörvény külön tiltja. A hazai disznók jelentős részében azonban benne van ez a termék, nagy valószínűséggel a már említett Pick-integráció állataiban is: felmerülhet tehát a kérdés, hol húzódik az a határ, amely az ipari tömegárut és a "hungarikumokat" elválasztja egymástól.
De hogy ne csak a húsosokon lovagoljunk, hozunk másik példát. Fővároshoz közeli, a savanyúságáról méltán híres kisvárosban több mint háromszáz, jelentős forgalmat lebonyolító savanyítóüzem működik. A cégek szinte egységesen lépnek fel azért, hogy mindaz a savanyúság, amely formálisan az adott térségből származik, minősüljön a lehető leggyorsabban hungarikummá, s kerülhessen föl a már emlegetett uniós földrajzi eredetvédelmi listára. Az ebből a körből kikerülő áru zöme valóban kiváló minőségű. Egyetlen apró baj van vele: az adott településhez, rosszabb esetben még az országhoz is vajmi kevés köze van. A környék nagyobb parkolóiban megszokott látvány egy-egy lengyel vagy osztrák kamion, amiből targoncák hordják az import káposztát az udvar hátsó részén működő feldolgozóüzembe. Ott kilencven százalékban tökéletesen feketén alkalmazott ukrán és román állampolgárok ("robotok") szeletelik fel, tömik uborkába, pakolják hordóba. Az áru nagy része külföldre megy, ám a csomagoláson "kifelé" ritkán tüntetik fel a kisvárost mint származási helyet, a címkén a következők olvashatók: Made in EU, valamint egy laikus számára kibogozhatatlan gyártói nyilvántartási szám és egy magyarországi postafiókcím.
Szűkül
Ezzel el is érkeztünk a hungarikumprobléma lényegéhez. A parlament által tavasszal elfogadott, július elsejével hatályba lépett törvény a hungarikumokról tipikus "nesze semmi, fogd meg jól" szabály. Amiket mi hungarikumoknak gondolunk, azok nagy része csak számunkra jelent valódi értéket, külföldi gazdasági partnereink többsége számára ez a tartalom egyszerűen értelmezhetetlen. Akad néhány emblematikus árucikkünk - ilyen például a téliszalámi vagy a tokaji bor -, amelyek valóban a puszta nevükkel többletértéket jelenítenek meg a piacon, de a többi termék értékesítési pozíciója kizárólag attól függ, hogy adott mennyiségben, minőségben és megfelelő árban képes-e azt leszállítani partnerének a magyar exportőr.
Hungarikumügyben amúgy sem rózsás a helyzet. Téliszalámit, tokaji bort, csabai vastagkolbászt, kecskeméti fütyülős barackpálinkát egyre kevesebben képesek megvásárolni itthon. A kormányzat által erőltetett "hazafias" vásárlás keretei viszont egyre szűkülnek. Ha az összes kormányhivatal árkádja alatt termelői piacot rendez be a hatalom, a vásárlói szemlélet akkor sem változik meg: azonos minőségi kategóriában nagyjából 10-15 százalékon belül nyúlunk inkább hazai áruért a polcokon, mint az azonos külföldi termékekért.
Tartalmatlan
A parlamentben nagy többséggel elfogadott hungarikumtörvény e prózai okok miatt tartalmatlan. A magyar élelmiszer-ágazat mélyen betagozódott a nemzetközi vérkeringésbe, a "száz százalékig magyar áru" fogalma napjainkra értelmezhetetlenné vált. Még az olyan egyszerű terméket is, mint amilyen a magyar búza, külföldről származó, idegen országból vásárolt gázolajjal működő traktorokkal művelik, sőt még a műtrágyát is importból kell beszerezni. Mindezek árát alapvetően határozza meg a mindenkori valutaárfolyam - és ezer olyan további nemzetgazdasági tényező, mint például az állami adózási terhek, a társadalombiztosítás vagy éppen a KRESZ-nek a traktorokat közútról kitiltó, az uniós reglamákhoz igazodó rendelkezése.
Önálló magyar élelmiszer-gazdaságról ebben az összefüggésrendszerben értelmetlen beszélni. Másoktól függünk még akkor is, ha ez ellen a jelenlegi kormányzat a hazai piacok kizárólagos fejlesztését tartja csodafegyvernek. A belső élelmiszer-piaci vásárlóerő az elmúlt három-négy évben forintértékben nem változott ugyan, ám a drágulás miatt a kereslet kevesebb áru értékesítését tette lehetővé. A kereskedőcégek ezt érzékelve joggal keresik a minél olcsóbb beszerzési forrásokat, hiszen vevőkörüket másképp nem tudják megtartani. Ez kőkemény harc, és tudják ezt a most bevádolt húsipari cégek is. Ebben a háborúban a magyarkodásnak nem terem babér - a piacon árak, mennyiségek, percre lebontott szállítási határidők vannak. Az összes többi duma, nem egyéb.
