Idén májusban perbeli egyezséggel ért véget a Nemzetközi Egészségügyi Központ (NEK - gyakrabban hivatkozott angol rövidítéssel: IMC) egészségügyi szolgáltató kft. és az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) közötti, 1996-ban elkezdődött finanszírozási huzavona. A végeredmény: az OEP egymilliárd forintot fizet a vállalkozásnak. Az előzmény pedig: a kilencvenes évek zavaros jogi viszonyai, élelmes (bár nem szélhámos) vállalkozók és az állam számára előnytelen szerződést kötő költségvetési intézmények.Az IMC 1991-ben alakult, hogy a korai indulással a képalkotó diagnosztikai szolgáltatások (komputertomográfia [CT], mágneses rezonanciavizsgálat [MR], izotópdiagnosztika, ultrahang, mammográfia, valamint vesekőzúzás [ESWL]) piacán minél előnyösebb pozíciókat szerezzen. A vállalkozás e területen elsőként, 1991-ben szerződött az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatósággal (OTF), az OEP jogelődjével. A megállapodás értelmében a budapesti MÁV Kórház területén diagnosztikai berendezéseket telepít és működtet, amiért fix díjat, havi 30 millió forintot kap az OTF-től. Pontosabban: az akkor még csak alakulóban lévő szabályok miatt a szerződés közvetve, az OTF és a MÁV Kórház között köttetett meg, az IMC és a kórház által aláírt együttműködési megállapodás alapján. A fix díjas szerződés akkoriban megfelelt az általános finanszírozási elveknek, a kórházakat is a korábbi költségvetési támogatásuknak megfelelő, ún. bázisrendszer alapján finanszírozták.
Annál meglepőbb viszont,
hogy a szerződés meghatározott időre, 1998. szeptember 30-ig szólt, ráadásul úgy, hogy elmulasztották kikötni, milyen nagyságrendű szolgáltatást köteles a vállalkozás teljesíteni. Kiss József, az OEP főigazgató-helyettese (1995-1996-ban az egészségbiztosító gazdálkodását vizsgáló parlamenti bizottság szocialista alelnöke, 1997 februárjától két évig OEP-főigazgató-helyettes) lapunknak úgy vélekedett: akkoriban a vezetőknek semmiféle tapasztalata nem volt a szerződéskötésekben, és a közszférában sem dolgozott még egyetlen olyan jogász sem, "aki feltette volna a kérdést, hogy a határozott idejű szerződésre milyen garanciát tudunk vállalni". A kilencvenes évek elején még úgy tűnt, hogy az "egészségbiztosítási alap költségvetéséről nagyobb önállósággal dönthet a majdani társadalombiztosítási önkormányzat és az elnökség, mint ami végül lett".
Később e miatt az - OTF számára visszafogottan fogalmazva is előnytelen - szerződés miatt számtalan probléma adódott. A társadalombiztosítás (tb) 1993, vagyis a tb-választások eredményeként önállósuló alapok felállása után az egészségügyi szolgáltatók fix díjas finanszírozásáról fokozatosan átállt a teljesítményelszámoláson alapuló finanszírozásra. Az időközben kihirdetett jogszabályok (az 52/1993-as és a 103/1995-ös kormányrendelet, valamint az 1996. évi LXIII. törvény) a nagy értékű diagnosztikai eljárásoknál felső korlát bevezetését tették lehetővé, pontrendszer szerinti elszámolást vezettek be, és meghatározták a területi finanszírozási normatívákat.
Eközben az IMC terjeszkedett (legutóbbi beruházásuk körülményeiről lásd a Debreceni vihar című keretes írást). 1993 áprilisában ugyanezen befektetők NEK Szeged Kft.-ként szerződést írtak alá az OTF-fel a szegedi, majd 1994 decemberében - akkor már az OEP-pel - a győri diagnosztikai központ létrehozásáról. (Utóbbinál már újra a NEK Kft. az aláíró fél.) A szerződések ismét határozott idejűek (1999-ig, illetve 2000-ig) és fix finanszírozásúak, havi 21,6 millió, illetve 22,68 millió forintról állami kötelezettséget rögzítenek. Ráadásul 1994 decemberétől - a kiegészítések értelmében - a társaságot ügyeleti díjak is megillették (Budapesten 5 millió, a vidéki központokban 3,5 millió, havonta).
A teljesítményalapú finanszírozásra való átálláskor az OEP Finanszírozási Főosztálya az IMC-nél is kezdeményezte az új rendszer bevezetését. Ám ez a cégnek - főként az 1995-ben országosan bevezetett CT- és MR-teljesítménykorlátok miatt - egyáltalán nem állt érdekében. A társaság tételesen kimutatta, hogy az átállás mekkora bevételkiesést jelentene neki, és mivel a szerződések csak közös megegyezéssel voltak módosíthatóak, minden maradt a régiben. Vagyis nem egészen: az időközben nekilódult infláció kompenzálására az OEP különböző kasszáit is feltöltötték, így az egészségügyi szolgáltatók - köztük az IMC - finanszírozási összege is
automatikusan nőtt
Ennek következtében 1996 májusára a budapesti központnak átutalt összeg már havi 43 millió forint volt.
Az OEP 1996 végére kényszerpályára került. A tevékenységét meghatározó jogszabályok változásai miatt a továbbiakban nem fizethette a szolgáltatókat fix összegben (igaz, a még érvényben lévő szerződéses állományról a jogalkotók "elfelejtettek" intézkedni), és a költségvetéstől kapott keretbe sem fért bele az IMC emelt finanszírozása. Ezért a diagnosztikai központ 1997. január 1-jétől - a többi egészségügyi szolgáltatóhoz hasonlóan - az általa jelentett teljesítmények alapján kapta a díjazását. "A magánvállalkozót a pénztárhoz egy alapvetően polgári jogi szerződés köti, az OEP mozgásterét és feltételrendszerét viszont a jogalkotók határozzák meg. Ebben van egy föloldhatatlan ellentmondás. Másfelől furcsa dolog lenne például a 6200 vállalkozó háziorvossal és a 2050 magánpatikával határozati formában együttműködni" - fogalmazta meg a rendszer természetéből fakadó anomáliát Kiss József, hangsúlyozva, hogy a közfinanszírozott ellátás és a polgári jog viszonya a miénknél kiforrottabb jogrendszerű országokban is gondokat okoz.
A törvénynek megfelelően az OEP új szerződéseket kötött az IMC-vel, így - a még le nem jártakkal együtt - diagnosztikai központonként két kontraktus született a felek között. Az újakat a vállalkozás azonban csak jogfenntartással írta alá, mondván: neki az eredeti szerződés finanszírozási feltételei (vagyis a számára előnyösebbek) a mérvadóak. A nyomaték kedvéért Izrael akkori budapesti nagykövete, Joel Alon is bekapcsolódott az ügybe (az IMC mögött izraeli befektetői csoport állt - lásd erről A cég című keretes anyagunkat). Alon levelet írt Kökény Mihálynak, a Horn-kormány népjóléti miniszterének, melyben sajnálkozott "a szerződések szelleméhez nem minden vonatkozásban méltó" eljárás miatt, és felhívta a figyelmet, hogy a "komoly gazdasági tényezők nagyon rossz benyomással vennék tudomásul", ha a helyzetet nem oldanák meg mihamarabb.
A három érintett megye egészségbiztosítója 1997-ben egy-egy hónapig vizsgálta a három diagnosztikai központot, hogy az IMC jelentette teljesítményadatok fedik-e a valóságot. Cser Ágnes, az OEP akkori főigazgatója lapunknak elmondta: a vizsgálatból kiderült, hogy a jelentések egy része mögött tényleges teljesítmény nem volt, és az IMC a betegadminisztrációs kötelezettségének sem tett eleget az esetek nagy részében. Szerinte a társaság a későbbiekben sem igazolta a jelentett szolgáltatások elvégzését. Ennek az a jelentősége, hogy amennyiben ez beigazolódik, úgy a követelés a különbözettel (a jelentett és a valóban elvégzett szolgáltatásért járó díjazás különbségével) csökkenthető lett volna. Az OEP ezért 1998-ban átfogó, nagyobb időintervallumot felölelő vizsgálatot vett tervbe - amelyből aztán nem lett semmi. Ezzel kapcsolatos érdeklődésünkre azonban sem az OEP, sem Katona Zoltán, az IMC vezérigazgatója nem tudott felvilágosítással szolgálni. (Tény, hogy Katona Zoltán ekkor még nem dolgozott itt; ám az 1995 óta a cég vezetésében részt vevő Mészáros János úgy tájékoztatta lapunkat, hogy Katona az, aki az ügyről nyilatkozni tud.)
Az OEP végül úgy döntött, hogy nem vállalja az eredeti szerződések felmondását, hiszen egyfelől ki kellett volna fizetnie a hátralevő időre még járó összegeket (anélkül, hogy az IMC "ledolgozta" volna a finanszírozást), másfelől ellátási érdekből is kellett volna finanszírozni - teljesítményalapon - a szolgáltatókat. "Az átálláskor mindenki tudta, hogy jogilag a helyzet rendezetlen, a vállalkozó be is jelentette, hogy a különbözetre vonatkozó követelését perrel próbálja meg érvényesíteni" - foglalta össze a főigazgató-helyettes az 1997-es állapotot. "Az összeg viszont 1998 végére már olyan nagyságrendű volt (950 millió forint - M. B.), hogy kifizetéséhez sem az OEP, sem a minisztérium nem adta a nevét." A felek megállapodásra törekedtek, és a tárgyalások eredményeképpen az IMC 1998 decemberében leszállította a követelését 475 millió forintra.
Ha ekkor
a kormányzat vállalta volna a bírósági döntés nélküli megállapodás kockázatait, és megteremtette volna az OEP 1999-es költségvetésében a szükséges fedezetet, a történet itt le is zárult volna. A pénztár ugyanis az összeg első részletét, 186 millió forintot finanszírozási előleg címén átutalta, azzal a kikötéssel, hogy ha mégsem kapna a kifizetésre törvényi felhatalmazást, akkor az előlegnek megfelelő összeget hathavi részletekben visszatartja a következő évi finanszírozás terhére. És így is lett.
Az IMC-nek elfogyott a türelme: 2000 augusztusában három pert indított az egészségbiztosítási pénztár ellen (a három diagnosztikai központ külön-külön) a szerződés szerint járó és a jogszabályok értelmében kapott (teljesítés szerinti) díjak különbözetéért és a késedelmi kamatokért. A cég mindhárom perét megnyerte, a Fővárosi Bíróság a 2001. április és november közötti ítéleteiben több mint egymilliárd forint megfizetésére kötelezte az OEP-et. A bíróság jogosnak ítélte a vállalkozásnak a fix finanszírozás növelésére vonatkozó igényét is: mivel a pénztár a kezdeti emelésekkel
ráutaló magatartást tanúsított,
vagyis külön módosítások nélkül is inflációkövetővé alakultak a szerződések. Az ítéletek ellen az OEP fellebbezett.
A legfájóbb pont a késedelmi kamat (a jegybanki alapkamat kétszerese) volt, mivel a másik oldalon az egészségügyi alap pénzeit a kincstár kezeli, így azok nem kamatoznak. Az IMC követelése 2002 szeptemberében már 1,5 milliárd forintnál tartott (ebből a kamat 722 millió). Ekkor újabb tárgyalások indultak, a megállapodástervezet megjárt négy minisztériumot (az egészségügyit, a Pénzügyminisztériumot, a gazdasági és az igazságügyi tárcát) és a Miniszterelnöki Hivatalt. A felek végül 1 milliárd forintban egyeztek ki, melyet a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság (a perek egyesítése után) 2003. május 6-án kelt végzésében jóváhagyott. A 2003. évi költségvetésben megteremtették az összeg fedezetét, és a kormány kifejezett kérésére a megállapodás szövegébe bekerült, hogy az összeget teljes egészében magyarországi egészségügyi beruházásokra kell fordítani.
A négy kormányzati cikluson át tartó előadás szereplői a következők voltak: egy elcseszett szerződés, egy a meglévő helyzetről megfeledkező jogalkotás és az éveken keresztül tökölődő politika. Bár a végső megállapodás az államtól követelt összeget valamelyest csökkentette (és azt is vissza kell forgatni az egészségügybe, elvileg), a cechet az adófizetők állták.
Mészáros Bálint
Debreceni vihar
A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centruma (DEOEC) 2003. április elsejétől tizenöt évre az IMC-t bízta meg a Radiológiai Klinika működtetésével. A CT- és MR-szolgáltatás 1993 óta vállalkozási formában üzemelt; az egyetemi klinika és a svájci Medizinal-Technik AG 40-60 százalékos arányban erre a célra hozta létre a KDK-DOTE Kft.-t. Ez az üzlet az egyetemnek évi 4-5 millió forint hasznot hozott, míg a hagyományos röntgendiagnosztika évi 100 milliós veszteséget termelt. A tavaly szeptemberben meghirdetett nyílt közbeszerzési pályázaton olyan vállalkozót kerestek, aki végrehajtja az elavult berendezések cseréjét, a hiányzók beszerzését, és az addig ráfizetéses röntgen működtetését is vállalja. A nyertes IMC-nek két év alatt 2 milliárd forintot kell beruháznia, majd 7-8 év múlva ismét újra kell cserélnie a teljes gépparkot. A vállalkozás az OEP által fizetett díjból a járóbeteg-ellátásban 95, a fekvő betegeknél 87 százalékot kap meg, a többi a DEOEC-é. Az üzlet tehát az addigi veszteségek helyett évi 100-150 milliós hasznot hozhat az egyetemnek.
A felzúdulást az keltette, hogy 2002 októberében az egyetemek felügyeleti szerve, az Oktatási Minisztérium körlevélben arra kérte a rektorokat: az új kórháztörvény júliusi bevezetéséig állítsák le a privatizációs folyamatokat, ám a Debreceni Egyetem nem volt hajlandó felfüggeszteni a közbeszerzést (Szegeden és Pécsett viszont ez megtörtént). Fésűs László, a DEOEC elnöke ezt azzal indokolta, hogy nem privatizáció történt, hiszen az IMC nem tulajdonjogot, hanem üzemeltetési jogot szerzett; de még csak új megoldásról sincs szó, hiszen a diagnosztikai szolgáltatás 1993 óta vállalkozási formában üzemelt. A szerződés szerinte sem a Mikola-féle, sem az új kórháztörvény alapján nem kifogásolható.
Nem lelkesedtek a változásokért a Radiológiai Klinika dolgozói sem, akik elvesztették a közalkalmazotti állás nyújtotta biztonságukat. Sérelmezték azt is, hogy tudtuk és megkérdezésük nélkül döntöttek a sorsukról. Ezért ügyvédet fogadtak, és több hónapig tartó egyeztetést folytattak az IMC képviselőivel, aminek eredményeként sikerült elérniük, hogy a cég határozatlan idejű munkaszerződéseket kössön velük, és garanciát vállaljon arra, hogy 2005-ig nem kereshetnek kevesebbet annál, amennyit 2002-ben kézhez kaptak.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy annak idején a CT- és MR-vizsgálatok finanszírozására az OEP nem az egyetemmel, hanem a KDK-DOTE Kft.-vel kötött szerződést, vagyis az anyagi fedezettel nem az egyetem rendelkezik. A kapacitáslekötési megállapodások és az ÁNTSZ-engedélyek lejártáig tehát az előző szolgáltató jogosult a finanszírozásra. Jelenleg a régebbi MR-készülék és az új szolgáltató mobil MR-berendezése is üzemel Debrecenben.
A cég
Cégbírósági adatok szerint a Nemzetközi Egészségügyi Központ Kft.-t 1991-ben hozta létre az Elmedic nevű panamai bejegyzésű, hat izraeli személy által alapított részvénytársaság. A tulajdonosi jogok 1995-ben az EE Eastern Europe céghez kerülnek, amely 1999-ben továbbadja az R. E. L. Partners-nek, az pedig pár hónap elteltével még tovább, a Euromedic Diagnostics-nak. A három utóbbi cég mindegyike amszterdami székhelyű, de izraeli befektetők állnak mögöttük.
Az igazgatótanács elnöke 1995-től Mészáros János, aki a Horn-kormány idején az ÁPV Rt. igazgatótanácsának is tagja volt, a tulajdonosi tanács elnöke Joseph Priel (az Elmedic egyik alapítója). A társaság vezérigazgatója 2000 óta Katona Zoltán. A Euromedic részvényeinek többsége 2003-ra a General Electric Equity, a Dresdner Bank befektetőháza, valamint az amerikai Global Environmental Fund és magánbefektetők tulajdonába került.
