Hogyan adott túl Orbán az azeri gyilkoson?

Elbaltázta

  • Bányai György
  • 2012.10.06 11:09

Belpol

Magyarország kiadta hazájának - a büntetés végrehajtásának folytatására - a baltás gyilkosként emlegetett azeri katonatisztet. Az életfogytiglanra ítélt férfi otthon azonnal elnöki kegyelemben részesült, Örményország pedig megszakította hazánkkal a diplomáciai kapcsolatot. A nemzetközi jogász szerint a nyilvánosságra hozott azeri levélben semmi nem utal arra, hogy Azerbajdzsán kötelezettséget vállalt volna Safarov ottani börtönben tartására.

Az azeri Ramil Sahib Safarov 2004-ben egy NATO által szervezett békepartnerségi programon vett részt, amikor három fejszecsapással Budapesten megölte a kollégiumi szállásán alvó örmény katonatársát, Gurden Margarjant. 2007-ben született meg ügyében a jogerős ítélet.

Az azeri diplomácia Safarov letartóztatása napjától dolgozott azon, hogy a magyar hatóságok kiadják őt: már az eljárást is ott szerették volna lefolytatni, az akkori magyar kormányzat azonban elzárkózott ettől. Ahogyan utóbb attól is, hogy az ítéletet - életfogytiglani börtönbüntetés - Azerbajdzsánban hajtsák végre. A magyar kormány éppen amiatt hárította az azeri kérelmeket, amit korábban és most is sokan felhoznak: számítani lehetett rá, hogy Safarovot hősként ünneplik, hiszen már elítélésekor több rajongói oldala nyílt a neten, 2006-ban az év emberévé választották Azerbajdzsánban. Az pedig furcsa volna, ha egy hőst a hazájában börtönben tartanának - mindezzel a mindenkori magyar illetékeseknek is tisztában kellett lenniük, és egészen napjainkig tisztában is voltak ezzel.

A hírek szerint a magyar kormány vaksága nem a véletlen műve, hárommilliárd dollárnyi magyar állampapír vásárlását reméli Azerbajdzsántól. (Más találgatások szerint valamely, az azeriekkel kötendő homályos olajüzlet reményében döntött Orbán a kiadatásról.) Szijjártó Péter külügyért és külkapcsolatokért felelős miniszterelnökségi államtitkár mindenesetre cáfolta a feltételezett "viszonosságot", egyesek túl élénk fantáziáját emlegetve. Azt viszont kénytelen volt elismerni, hogy Orbán Viktor legutóbbi azerbajdzsáni tárgyalásain szóba került Safarov kiadása. A miniszterelnök azonban a szabályoknak megfelelő eljárást kért. (Azzal nem is volt gond.) A kormány kommunikációja szerint transzparensen folyt a kiadatási eljárás - ehhez képest egy árva szót hallani, egyetlen sort olvasni nem lehetett erről az egészről.

Pedig az azeri nyomás, mondhatni, állandó volt az ügyben. Blogjában Gyurcsány Ferenc volt kormányfő is utal erre, aki a közeledést visszautasította, de tudni lehet azt is, hogy Azerbajdzsán a végrehajtás "átvételét" rendre erősen szorgalmazta. Sőt a nemzetközi téren sem fogta vissza magát. "Nagyon csúnya botrányok is voltak - mondja Lattmann Tamás nemzetközi jogász. - 2006-ban, a Safarov-ügy bírósági eljárása idején választottak első alkalommal tagokat az ENSZ által akkor felállított Emberi Jogi Tanácsba, ahová Magyarország is szeretett volna bekerülni. A kelet-európai régiónak hat helye volt, mi voltunk a sorban a hatodik jelöltek, versenyben Azerbajdzsánnnal. Végül ők kaptak több szavazatot. A verseny során az azeriek folyamatosan Safarov ügyére hivatkoztak, mondván, Magyarországon lábbal tiporják az emberi jogokat, ami nyilvánvalóan nem volt igaz. Politikai ügy volt ez már akkor is. A kiadatási nyomásnak ugyanakkor nem volt ereje."

Az azeriek nem adták fel. "Az elnök személyes megbízottját küldték Budapestre, hogy tájékozódjék. 2008-ban, már a jogerős ítélet meghozatala után meghívtak engem is a követségükre, kíváncsiak voltak a véleményemre, mit lehetne tenni a kiadatás ügyében" - mondja Magyar György, Safarov korabeli ügyvédje. Szerinte már a bírósági tárgyaláson érzékelhető volt, hogy ez nem szimpla gyilkossági ügy. Védőként arra hivatkozott például, hogy Safarovnak több családtagját megölték az Azerbajdzsán és Örményország között kirobbant karabahi konfliktus idején, s ez mély traumát okozott a katonatisztben, ami közrejátszott cselekedetében.

Szijjártó egyebek mellett kitért arra, hogy másoknak is átadtunk már elítélteket, s ugyanez volt az eljárás. Azt nem tette hozzá, hogy azon esetekben is tárgyalt-e erről a magyar kormányfő az adott ország első számú vezetőjével. Az azeri elnök hivatalának egyik tisztségviselője ennél tovább is ment: azt állította, a kiadatásról lényegében Orbán Viktor állapodott meg Ilham Alijev elnökkel, és hogy már egy éve folytak a tárgyalások a színfalak mögött.

Tudták vagy sem?

Amúgy az Orbán-kormány sem adta ki sokáig Safarovot. Éppen azért, amiért - ezt több helyről megerősítették - a korábbiak sem: nem kaptak garanciát arra, hogy az ítélet végrehajtását folytatnák az azeriek. Most viszont azt állítják az illetékesek, hogy az azeriek ezúttal vállalták e kötelezettséget. Ám ha a megállapodás transzparens, közzé kellett volna tenni a vonatkozó levelezést. Lapzártánkig ez nem történt meg. Egyetlen dokumentumot (vagy annak részletét) azonban sikerült "megszereznie" a Magyar Nemzetnek. A levél alapján a lap azt a következtetést vonta le (és ezt átvették a Nemzetre hivatkozó más orgánumok), hogy az azeriek megígérték a büntetés-végrehajtás folytatását.

Lattmann Tamás szerint azonban mindez nem olvasható ki a közzétett szövegből: "Azt gondolom, hogy ez egy válasz lehet egy esetleges magyar kérdésre, hogy miként rendelkezik az ügyről az azeri belső jog. Hogy náluk legalább 25 év az életfogytiglan, és csak az államfő adhat kegyelmet. De nem látom leírva konkrétan azt a vállalást, annak garanciáját, hogy a büntetést végrehajtják. Ilyen szöveg nincs benne. Pedig az szükséges volna. Lehet persze, hogy ez a levélnek csak egy része, és a továbbiakban benne van ez is. Érdemes volna látni azt is, amire ez a válasz érkezett."

És ha vállalta is az azeri kormány, vonatkozik ez az ottani államfőre? "A büntetés végrehajtásának kötelezettségét a kormány vállalja az állam nevében - mondja Lattmann. - Akkor válhat ez problémássá, ha az államon belül a bíróság eltérően dönt, mint Zentai Károly vagy Francis Tobin esetében. (Lásd: Helyben járás, Magyar Narancs, 2012. augusztus 30.) A kormány olyan esetekben tehetetlen, de az állam annak dacára nemzetközi jogot sért. Ez az eset azonban egyszerű, hiszen itt egyértelműen az államfő döntött."

A magyar kormány végig az e kérdéskört szabályozó 1983-as strasbourgi egyezményre hivatkozik, amely egyebek mellett kimondja: "1. Az átszállításra irányuló megkereséseket és a válaszokat írásban kell megadni. 2. A megkereséseket a megkereső állam igazságügyi minisztériuma a megkeresett állam igazságügyi minisztériumához intézi. A választ ugyanezen az úton kell közölni." (És a harmadik pont, csupán az érdekesség kedvéért: "Mindegyik fél az Európa Tanács főtitkárához intézett nyilatkozatban közölheti, hogy az érintkezés más útját fogja követni.")

Nem véletlen tehát, hogy az ügy kipattanásakor a KIM-hez irányították az érdeklődőket. Az persze hallgatott. Mi mást tehetett volna? Hogy érkezett egy telefon? Vagy legalább az ellenkezőjét, hogy dehogyis érkezett, ők határoztak így? Végül közös közleményt adtak ki a külüggyel, aminek egyik magyarázata, hogy eszkalálódott az ügy akkor, amikor az örmények megszakították a diplomáciai kapcsolatot hazánkkal. A két illetékes miniszter hallgat. (Vagy nyaralnak.) Jellemző a helyzetre, hogy legrészletesebben a miniszterelnökségi államtitkár, Szijjártó Péter nyilatkozott az ügyről. Selmeczi Gabriella is megnyilvánult a szokásos módon - minden rendben, az ügyet a Fidesz a maga részéről lezárta.

A strasbourgi egyezmény valóban kimondja a végrehajtás kötelezettségét. Ám a magyar illetékesek nem szóltak egy másik passzusról: "Mindegyik fél gyakorolhat egyéni kegyelmet, közkegyelmet vagy átváltoztathatja a büntetést alkotmányának vagy más jogszabályainak megfelelően." Ez ellen védekezhettek volna jobban a magyar hatóságok? "Az egyezmény arra nem tartalmaz explicit intézkedést, hogy nem gyakorolható egyéni kegyelem. Viszont leírja, hogy alkalmazásának joga megmarad az állam kezében. Lehetséges olyan azeri érvelés, miszerint elfogadják a magyar ítéletet, de az elnöki kegyelem az igazságszolgáltatás rendszerén kívüli eszköz, ami nem érinti magát az ítéletet, ám annak végrehajtását megszüntetheti. Ugyanakkor a magyarok kiköthették volna a megállapodásban, hogy csak akkor adják ki Safarovot, ha nem kap kegyelmet, vagy csak meghatározott esetekben" - mondja a nemzetközi jogász.

Csodálkozás

A magyar kormány "értetlenül áll" az események előtt. Pedig "a végrehajtó állam a büntetés végrehajtásával kapcsolatban köteles tájékoztatni az ítélkező államot" (azaz Azerbajdzsán Magyarországot) többek közt akkor, amikor a büntető ítélet végrehajtását befejezettnek tekinti, vagy ha az "külön jelentést kér". Eddig egyikről sem hallottunk. Csak azt, hogy Németh Zsolt külügyi államtitkár bekérette a minisztériumba a nagykövetet, és rosszallását fejezte ki. Mindemellett nem árt leszögezni: az "átszállítás" (így nevezik az eljárást, aminek során a büntetés véghajtását átengedik az elítélt államának) humanitárius jogi intézmény, hiszen az illető saját nyelvi környezetében, saját országa szokásai szerint töltheti le büntetését, a hozzátartozók könnyebben tudják tartani vele a kapcsolatot. Safarov esete azonban - látható - más. "Tegnap valaki küldött nekem egy SMS-t, hogy az azeri elnök a Facebook-profilján a coverfotón beállította Safarov képét" - jellemzi a helyzetet Lattmann Tamás.

A méltányosság kedvéért: nem Magyarország engedte szabadon Safarovot, hanem Azerbajdzsán. Ám - még ha minden szabályszerűen történt is - a magyar kormány felelőssége egyértelmű: nem lett volna kötelező átadni. Safarovot ünneplik, mi pedig azért küzdünk, hogy az ír gázoló, Francis Tobin leülje végre Magyarországon a büntetését.


Neked ajánljuk