Interjú

"Meg vagyunk fogva"

Mezey Barna, az ELTE rektora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke

  • Mészáros Bálint
  • 2012.10.06 11:09

Belpol

Teljesen bizonytalan az egyetemek finanszírozása: a még csak papíron létező kormányzati terveknek volnának pozitív elemei is, de közben az állami forráskivonás szakokat és intézményeket fog ellehetetleníteni. A rektor az intézményi autonómiáról, az önfinanszírozó felsőoktatásról és a diplomások jövőbeli számáról is beszélt lapunknak.

Magyar Narancs: Lehet már tudni, hogy jövőre milyen finanszírozási rendszerben osztják el az állami támogatást a felsőoktatási intézmények között?

Mezey Barna: Az már eldőlt, hogy a most benn lévő hallgatók utáni finanszírozás ugyanolyan szisztémában fog történni, mint korábban, a változást az új hallgatókra vonatkozóan, felmenő rendszerben vezetik be. Az persze okozhat némi zavart, ha szeptember- októberben nem érkezik meg a teljes összeg az önköltséges hallgatók után, mert a Diákhitel Központ feltehetően annyira le lesz terhelve, hogy várhatóan nem tudja időben utalni a vele szerződést kötő hallgatók önköltségét. Ezenkívül azt is tudjuk már, hogy az állami ösztöndíj összege megegyezik az önköltség összegével.

MN: Ez az ösztöndíjasonként fizetett állami támogatás emelését jelenti?

MB: Teljesen új lesz a finanszírozás logikája. Korábban a költségtérítés mértékét a felsőoktatási intézmények maguknak határozták meg, és az semmilyen összefüggésben nem volt az állami normatívával azon kívül, hogy nem lehetett kevesebb annál. Most az intézmények kínkeserves munkával megpróbálták meghatározni a képzés önköltségét úgy, hogy az azért piacilag érvényesíthető legyen, tehát jelentkezők is legyenek a képzésekre. A minisztériumban a különböző intézmények kalkulációit összehangolták, az állam pedig a "sajátjaira", az állami ösztöndíjasok után is az így kiszámított összeget fizeti. Ez nekünk pillanatnyilag jó, mert az önköltség is magasabb a korábbi költségtérítésnél, és helyenként jóval magasabb, mint a korábbi állami normatíva. De ez azt is jelenti, hogy ha a jövőben - mondjuk az infláció vagy a költségeink emelkedése miatt - emelni szeretnénk az önköltséget, akkor el kell érnünk azt, hogy a költségvetés is hozzájáruljon ehhez, hiszen nekik is emelni kell. Persze az is kérdéses, hogy tényleg az egészet kifizeti-e az állam, legalábbis évtizedek óta az a gyakorlat, hogy a végén 10-15 százalékkal mindig kevesebbet utal, mint a szabályok alapján kellene.

MN: Mi az, amit még nem lehet tudni?

MB: Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) egyik javaslata szerint a teljes finanszírozási összeg 60 százaléka a hallgatói létszám alapján érkezne, a maradék 40 százalékból 30-at fejlesztésre adnának, hat százalék lenne a kutatóegyetemi, négy pedig kiemelt egyetemi támogatás. Többször elhangzott az is, hogy a 40 százalék nem az egyes intézmények támogatásának ekkora részét jelenti, hanem országosan, a teljes állami támogatás 40 százalékát. Tehát elméletileg lehet olyan intézmény, amelyik ebből a keretből többet kap, és lesz, amelyik egy fillért sem, mert az állam nem akarja fejleszteni, vagy nem tekinti kutató és kiemelt intézménynek.

MN: Ezek előreláthatólag objektív vagy inkább önkényes kormányzati döntések lesznek?

MB: A forrásokat az intézmények tervei alapján osztják el, az elbírálásban a minisztérium képviselőin kívül akadémiai részvétel is lesz, az értékelések indoklással, dokumentálva születnek meg. Tehát nem önkényes döntésekről van szó, bár azt még nem tudni, hogy jogorvoslatra lesz-e lehetőség. A későbbiekben azután folyamatosan ellenőrzik a végrehajtást, hogy hány doktoranduszunk van, mennyi nemzetközi kapcsolatot építettünk, létrehoztuk-e a pályázati központot, és így tovább. Ha az ellenőrzés mindent rendben talál, akkor megkapjuk a következő részletet. Ez az EMMI eddig megismert elképzelése.

MN: Összességében az új finanszírozási rendszer erősítené vagy gyengítené az intézmények közötti versenyt?

MB: Az egyértelmű, hogy a lobbizás meg fog erősödni, hiszen az állami ösztöndíjasok utáni finanszírozás - amelynek súlya az egyre több új hallgatóval idővel nő - attól függ, mennyi ösztöndíjas-keretszámot ad az állam. Korábban a keretszámokat az első helyes jelentkezések alapján osztották, tehát a döntést rátolták a társadalomra, most viszont ezt a kormány mondja meg. Szerintem egyébként a kormány megteheti, hogy eldöntse, milyen képzéseket akar vagy nem akar közpénzből támogatni. Ha úgy gondolja, jelenleg hiány van mérnökből, bizonyos típusú természettudományos szakemberből, például fizikatanárból, akkor alkalmazhat olyan eljárást, hogy minél többen menjenek ezekre a képzésekre. Amikor július 26-án a rektori konferencia elnöksége találkozott Orbán Viktorral, akkor ő maga mondta, hogy nincs szándékában korlátozni a hallgatói létszámokat, csak azt kívánja meghatározni, hogy szerinte a társadalomnak mire van szüksége. Az is elhangzott, hogy az állami forrásokat oda fogják irányítani, ahova a hallgatók jelentkeznek. Ez alapján elképzelhető, hogy a következő helyosztás majd akceptálja, ha egy intézmény az ösztöndíjas helyek csökkentése ellenére szinten tudott maradni, mert növelte az önköltséges hallgatói létszámát. De ez még a jövő zenéje.

MN: Akkor tehát csökken a verseny?

MB: Az intézményeknek elvileg azért komolyan kell versenyezniük a hazai és nemzetközi piacon, hogy megvalósítsák a vállalásaikat, amelyekért a 40 százalékot kaphatják. Másrészt az adott intézményben az önköltséges hallgatók létszáma többszöröse is lehet az állami ösztöndíjasokénak, tehát az is számít, ki hogyan "adja el" magát, milyen a marketingje. Például az ELTE eddig nem reklámozta magát, mert anélkül is megtalálták a hallgatók. Az egyetem vezetése most már televíziós kampány mellett döntött, és a professzoraink is elmentek a gimnáziumokba a tudomány népszerűsítéséért. Nem is kizárólag a fizetős hallgatók miatt, hanem hogy ki tudjuk tölteni az állam által biztosított természettudományos helyeket is, és a minél jobb képességűek válasszanak minket.

MN: Ugyanakkor a kormányzati tervek szerint az állami finanszírozás mértéke is egyre kisebb lesz, egy idő után nulla. Ennek milyen következményei lesznek?

MB: A Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) jövőre legkevesebb 23 milliárd forintot akar kivonni, ami akár 26-28 milliárd is lehet a végén. Ez nyilván támogatásarányosan, fűnyíróelv szerint történne, ami mindenkit "nyakon vágna". Ráadásul a deklarált forráskivonáson kívül vannak további, áttételes elvonások is. Megszűnt a szakképzési hozzájárulás lehetősége, az innovációs járulék, és az állam a jövőben már nem vállalja át a Windows-alapú szoftverek költségeit sem. A beérkező, de pillanatnyilag nem szükséges pénzeinket eddig kincstárjegyekben tudtuk tartani, és a kamatait vissza tudtuk forgatni a felsőoktatásba, most ez a lehetőség is megszűnt. Eközben az infláció folyamatosan növeli a költségeinket. Ha megtörténik az újabb nagy elvonás, de közben az EMMI új finanszírozási rendszere is életbe lépne, az bizonyos intézményeknél tompítaná az elvonás hatásait, másoknál felerősítheti, egyeseket akár összeomlásba sodorhat.

MN: Ez mitől függ?

MB: Azok a kisebb, stratégiailag nem kiemelt intézmények, amelyek esetleg a kutatási és fejlesztési terveikre sem kapnak elég pénzt, az elvonások hatására nagy bajba kerülhetnek. Ráadásul jellemzően ezek azok, amelyek az elmúlt tíz évben komoly beruházásokat hajtottak végre, jelentős létesítményeket hoztak létre - emlékezzünk csak a nem is oly régi PPP-vizsgálatokra. Ha viszont "bedőlnek" egyes intézmények, mi lesz ezzel az adóssággal, ingatlanvagyonnal? Valahogy ezt rendezni kellene. További nagyon lényeges elem az uniós források elosztása. Az állam dönti el, hogy ezeket melyik régióba irányítja, de a közép-magyarországi intézmények a régió viszonylagos fejlettségi szintje miatt ezekből már nem kaphatnak. A budapesti egyetemek kiesnek a fejlesztésekből, és nem is látszik semmi biztató a horizonton. Egyedül azt tudjuk elképzelni, hogy konzorciumok tagjaként megpróbálunk közvetlenül Brüsszelbe pályázni, olyan pénzeket megszerezni, amelyek egyébként nincsenek bent az országban. A nagy vidéki centrumok viszont az állami forráskivonást pótolhatják európai pénzekkel, megőrizhetik a versenyképességüket, még az is előfordulhat, hogy a pályázati kereteket nem is tudják kimeríteni. Jelképes üzenet, hogy miközben Szegeden lézerközpontot építenek, Miskolcon inkubátorházat hoztak létre, Debrecenben egymás után nyitják meg a kutatólaboratóriumokat, addig az ELTE úgy tudta hulló vakolatú főépületét hetven év után renováltatni, hogy közben kiseperte az utolsó petákokat is a kamrából. Félreértés ne essék, nem az irigység szól belőlem, örvendezek minden, a magyar felsőoktatást érintő előrelépésen, de jeleznem is kell a várható problémákat.

MN: Ez abból adódik, hogy beruházásra már évek óta kizárólag uniós pénz van.

MB: Így van. Bízunk benne, hogy ez nem marad így, mert fellendül a gazdaság.

MN: Az már nincsen messze, de addig mi lesz? Hiszen a hallgatói önköltségen kívüli saját bevételek megszerzését nagyon beszűkítették.

MB: A felsőoktatási szférát négy különböző minisztérium gondozza. Mindegyikben vannak nagy ötletek, de két eltérő alapkoncepció jól kirajzolódik. Az EMMI és a miniszterelnök úgy gondolja, hogy az állam minél kisebb részben legyen jelen a finanszírozásban, és szerezzünk a piacról pénzt. Szerezzünk hazai és külföldi önköltséges hallgatókat, működjünk együtt a vállalatokkal, használjuk ki a pályázati lehetőségeket, a nemzetközi együttműködéseket, mozduljunk el az alumnusok irányába, mert nálunk még nem divat, hogy öregdiákok támogassák az egyetemet. Szólítsuk meg a civil társadalmat, tehát a cégeket, a karitatív szervezeteket, hogy hozzanak létre ösztöndíjakat. És természetesen keressünk pénzt konkrét vállalkozásokkal. Ennek a modellnek alapfeltétele a gazdálkodás viszonylagos szabadsága. Ehhez képest a kormányon belül van egy másik szemlélet, elsősorban az NGM irányából, amelyik szerint az egyetem egy költségvetési szerv, része a közigazgatásnak. Úgy gondolják, hogy az erre vonatkozó szabályok szerint járjunk el, mert a működésünkhöz hozzájárul az állam, sőt, a saját bevételeink is állami pénzek, mert állami alkalmazottak vagyunk, állami vagyonnal dolgozunk.

MN: Az egyetem tehát egy állami vállalat?

MB: Dehogy, egy állami vállalatnak ennél sokkal nagyobb mozgástere van, mi minden oldalról meg vagyunk fogva. Az NGM-ből költségvetési felügyelők jöttek, a gazdasági igazgató felett a nemzeti fejlesztési miniszter gyakorolja a munkáltatói jogokat, folyamatosan vizsgál minket az Állami Számvevőszék, az EMMI is vizsgált, a Kincstár is ellenőrzött. Ez önmagában rendben volna, ha nem az lenne a koncepció, hogy beterelnek a költségvetési szervek közé. Év elején tegyük le a pontos tervet, mire mennyit fogunk költeni, és a bevételeinket is hasonlóképpen tervezzük meg. Ha ez komoly, akkor egyetlen érdemi megállapodást nem tudunk kötni. Felhív egy rektor Olaszországból, hogy be akarunk-e szállni egy projektbe holnapután, amire én azt mondom, hogy még engedélyt kell szereznem négy minisztériumból és feltehetően a Miniszterelnökségtől? Persze most már amúgy sincsen kellő fedezetünk, hogy kötelezettségeket, előfinanszírozást, önrészt vállaljunk. De más. Képzelje el, hogy folyik két éve egy kémiai kísérlet, és szükségessé válik egy előre nem kalkulálható reagens, ami Amerikából másnap megérkezne - de nekünk még közbeszerzést kell lefolytatnunk. Korábban már arról is szó volt, hogy felszámolják a gazdasági társaságainkat, de azt legalább elvetették, s most kemény ellenőrzés mellett létrehozhatunk társaságokat. Rendkívül bonyolult eljárásban tudunk bérbe adni dolgokat, ami pedig korábban komoly bevételt jelentett. Nem tudunk piacszerűen működni, mert az előírások miatt elhúzódnak az eljárásaink, egy költségvetési szervnél csak egy egyszerű számla kiállítása is sokszorosa a piaci cégekének.

MN: Azért az egyetem tényleg nem olyan, mint egy magánvállalkozás, ami bármit megtehet.

MB: Az egyetem az egyetem. Pontosan ez a besorolhatatlansága teszi különlegessé. Az ELTE-n 30 ezer hallgató van, ötezer dolgozó, és különböző módokon további tízezer ember kapcsolódik hozzánk. Ez szinte egy város, önkormányzattal, infrastruktúrával, ahol a feladataink az oktatástól-kutatástól elkezdve a kulturális és sportfunkciókon keresztül az ingatlanfenntartásig terjednek, emellett képviseljük az országot, benne vagyunk a diplomáciai akciókban, hirdetjük a magyar tudomány eredményeit külhonban. De ha mindenki kifizeti is a képzés önköltségét, abból csak közvetlenül a képzés finanszírozható. A politikai és a hétköznapi közvélekedés szerint az egyetem nem több mint egy iskola, a szó klasszikus értelmében. Pedig egy egyetem akkor tud jól működni, ha az átadandó tudást meg is termeli, tehát kutat, innovációt hoz létre, amihez viszont együttműködik az iparral. Ráadásul valamiért a politikai elit mélyen meg van arról győződve, hogy itt valami vircsaft folyik, nem érdemes az egyetemeknek és főiskoláknak pénzt adni, mert úgyis elherdálják, nem működnek hatékonyan, rosszul gazdálkodnak. Ezért amióta zajlik a felsőoktatás kodifikációja, azóta téma a gazdasági önállóság felszámolása.

MN: Amikor hat-hét éve az akkori kormány megpróbált egy kicsit ráhatni az egyetemek gazdasági döntéseire, hatalmas volt a felháborodás, majd a zömében egyetemi tanárokból álló Alkotmánybíróság meg is akadályozta ezt. Pedig az semmi nem volt az autonómia mostani korlátozásához képest.

MB: Azóta megváltozott a jogszabályi környezet, az Alaptörvény is lehetővé teszi a mostani korlátozást. A gazdaságpolitika filozófiája is teljesen más, a Széll Kálmán Terv mindent ural, a pénzügyi szempont a legerősebb. Eleinte nagyon sokan úgy hitték, hogy az állam ugyan csökkenti a felsőoktatásban részt vevők számát, de közben emeli a finanszírozást, és ezzel a minőségi felsőoktatás irányába mozdulunk el. Ezt teljesen áthúzta a válság miatti intézkedéscsomag, azóta szoros gyeplővel tartják a felsőoktatást. Ezért kértük a miniszterelnöktől, tegyék lehetővé a mozgásterünk bővítését, hogy tudjunk vállalkozni, a piacról bevételeket behozni, s így megalapozni az önfenntartó felsőoktatást.

MN: A mozgástér bővítése elég volna a további forráskivonás ellensúlyozására?

MB: A fűnyírószerű csökkentés eltérően érinti az egyes intézményeket. A vidéki nagy egyetemek bevételében 50 százalék körüli az állami támogatás aránya. Az orvostudományi képzést folytató egyetemek jobb helyzetben vannak a külföldi hallgatók miatt. A képzési struktúrája miatt viszont az ELTE finanszírozásának háromnegyede az államtól érkezik. Nálunk már véget értek a racionalizálások, tavaly elbocsátottunk százhúsz embert, idén újabbakkal kell számolnunk. Túl vagyunk a párhuzamosságok felszámolásán, az energiatakarékossági programon, felére csökkentettük az ingatlanjaink számát. Most már csak az oktatók bérén tudunk spórolni, de akkor várható olyan szakok megszűnése is, amelyek drágák, és közvetlenül nem mutatható ki róluk a nemzetgazdasági haszon. A majdani újjászervezésük viszont generációs kérdés, hiszen itt évszázados tapasztalatok és értékek felhalmozódásával jön létre az a tudás, mely alkalmas a minőségi képzés biztosítására. A miniszterelnököt is próbáltuk meggyőzni, hogy ne a teljes önfenntartásban gondolkodjon, mert van, amit nem lehet kivinni a piacra. Egyes szakok és képzések hiányának komoly nemzetpolitikai és diplomáciai következménye is lehet.

MN: Például?

MB: Az asszirológiára például könnyű mondani, hogy fölösleges, de az iranisztikával és a perzsa nyelv tanításával fel lehet építeni egy teljes kulturális képzést, amivel meg lehet érteni a perzsa gondolkodást. Ez az ismeretanyag kell ahhoz, ha valaki diplomáciai vagy cégképviseletben tárgyal, netán információkhoz akar hozzájutni. Az ELTE Konfuciusz Intézete Európában az egyik legnagyobb, kiterjedt kapcsolatrendszerrel, most kezdjük a kínainyelv-tanárok képzését is, itt akarják berendezni a regionális Kína-központot. De ebbe invesztálni kellett, hiszen amíg öt-tíz hallgatója volt, kifejezetten ráfizetéses képzés volt. Meteorológusból hány kel el évente? Tucatnyi? Kettő? Egy? De az talán mégsem lehetséges, hogy importáljunk meteorológusokat. A nemzetiségi nyelvek bizonyos értelemben viszonossági alapon is működnek. Ha mi azt szeretnénk, hogy a magyar nyelvet oktassák egy idegen országban, akkor nem számolhatjuk fel azt az idegen nyelvi képzést, amin évente néhány hallgató van. El lehet dönteni, hogy kellenek-e ezek a képzések, mérlegelve annak minden következményét.

MN: A piacosítás a diplomások népességen belüli arányának növelését is veszélybe sodorja. Úgy néz ki, hogy annyi önköltséges nem lesz, mint amennyivel kevesebb az ösztöndíjas.

MB: Azzal, hogy a felsőoktatáshoz szervesen hozzákapcsolják a felsőfokú szakképzést - könnyebb lesz bekerülni, és átjárhatóvá teszik az alapképzéssel -, elképzelhető, hogy nem fog csökkenni az összlétszám. A diplomások arányát a demográfiai folyamatok is erőteljesen befolyásolják - e két tényező miatt én elképzelhetőnek tartom, hogy teljesítjük a 2020-ra vállalt kötelezettségeinket. A miniszterelnök pedig komoly reményeket fűz ahhoz, hogy a Diákhitel 2. majd növeli az önköltséges hallgatók létszámát és jelentkezési kedvét.

MN: És ön mit gondol erről?

MB: Az ilyen típusú átalakítás 10-15 esztendő, a miniszterelnök is ilyen időtávú átalakításról beszélt. Én például a jogászképzésből való állami kivonulást tesztelésként értelmezem, hiszen ez az első olyan terület, amelyik egyáltalán nem kap majd állami támogatást. Jövőre fog kiderülni, hogy a piac, a családok bevállalják-e a finanszírozást.

MN: Idén nem vállalták be. Nemhogy a megszűnt ösztöndíjas helyeket nem pótolták az önköltségesek, hanem önköltséges még kevesebb is lett, mint tavaly.

MB: Az első évből nem vonhatunk le következtetéseket, mert olyan későn jöttek az intézkedések, hogy sokan a bizonytalanság miatt nem vállalták az önköltség-finanszírozást. Jövőre lesz az első tiszta év, amikor már minden feltételt lehet előre tudni. Az is segíthet, ami már el is hangzott, hogy a közszolgálatban dolgozóknak majd az állam elengedi a diákhitelét. Kértem a miniszterelnököt, hogy legyen erről jogszabály, mert az komoly eszköze lehet a hallgatótoborzásnak. De nyilván nagyon sok múlik azon, milyen terheket tud a társadalom magára venni.

MN: Az sem probléma, hogy a diákhitel kamattámogatására jó eséllyel többet fog az állam költeni, mint amennyit kivon a felsőoktatás közvetlen támogatásából?

MB: Ez már - ha szabad azt mondanom: hál' Istennek - nem a felsőoktatás problémája. Azt sem tudom, hogy azt átgondolta-e valaki, vajon hogyan fogják ellenőrizni az itthon maradási kötelezettség betartását. Ki, hogyan és mennyiből fogja végigkövetni évente 50 ezer végzős hallgató életpályáját? Milyen apparátus fogja elbírálni a méltányossági kérelmeket, követni, hogy ki éppen melyik országban van, nincsen-e valaki külföldön, miközben valaki itthon fizeti helyette a minimális tb-t stb.? Jogászként próbáltam ezt elmondani, de ez már ugyanúgy nem a felsőoktatás feladata lesz.


Neked ajánljuk