Magyar Narancs: Számos – társadalmi és anyagi – terhet viselnek az egyedülállók, mégis mintha csupán karácsonykor léteznének, akkor is inkább csak a szavak szintjén. A kormányzat családbarát politikája külön is nyomás alá helyezi őket.
Tóth Olga: Kolléganőm, Szikra Dorottya az önök lapjában megjelent interjúban (lásd: „Az Orbán-kormány mindezekre érzéketlen”, Magyar Narancs, 2021. augusztus 12.) nagyon szépen és világosan levezette, hogy ennek a kormánynak van egy határozottan konzervatív, tradicionális családképe: a kenyérkereső férfi, gyereknevelő és háziasszony nő típusú életformát preferálja, s emellett azt, hogy a párnak legalább három gyereke legyen. A családpolitikát és a támogatások nagy részét ehhez alakították, bár ahogy Dorottya elmondta, néhány kérdésben nem volt egészen következetes a kormány. Külön érdemes kiemelni, hogy ez a családpolitika a társadalom legjobban kereső felső harmadára van igazítva, és azon belül is egy bizonyos családformában élő párra: a házaspárra. A többiek meg, akik nem felelnek meg az ideálnak, sajnos, így jártak. Megjegyzem, ez tulajdonképpen az 1970-es és 1980-as évek család- és szociálpolitikáját idézi, amikor többségükben igen hamar, fiatalon házasodtak az emberek: a nők átlagosan 22 évesen, a férfiak 25 éves koruk körül. Akkoriban az egy korosztályhoz, egy születési évfolyamhoz tartozók körülbelül 94-95 százaléka megházasodott; mármint legalább egyszer életében.
MN: Mire volt ez visszavezethető?
TO: Egyrészt ideológiai normatív kényszer volt, hasonlóan a mostanihoz – a házasság nélküli együttélés lumpen dolognak számított –, másrészt gazdasági kényszer is volt, hiszen házasság nélkül lényegében nem volt esély lakáshoz jutni. Ezt a jelenséget féloldalas felnőtté válásnak nevezem, hiszen az önálló felnőtt élet megkezdése csak a családalapítással vált lehetségessé. A fiatalok a tanulmányaik befejezését követően igen gyorsan, két-három éven belül megházasodtak. Hogy mi lett a vége, bánat-e vagy öröm, nem volt lényeges, hiszen formálisan megköttetett a szent házasság. Családpolitikájával ugyanezt célozza a jelenlegi kormány is, látható eredménnyel. Például a 2010-es évek közepéig folyamatosan növekedett hazánkban az élettársi kapcsolatok aránya a párkapcsolatokon belül, azóta viszont megfordult a trend, és évről évre növekszik a házasságot kötők száma. Emellett 5–7 éve a gyerekek közel fele házasságon kívüli kapcsolatból született, ez az arány napjainkra lement 30 százalékra. Ezek a jól látható változások nagyrészt a kormány házasságkötést szorgalmazó törekvéseinek hatására következtek be.
MN: Azaz a hatalom ideológiai alapon, de anyagilag ösztönzi a házasságot.
TO: Az emberek nem önmaguk ellenségei, nyilván sokan azt mondják: első házasságkötés után adókedvezményt kapunk, hát akkor miért ne tegyük meg? Ám ez semmit nem mond a kapcsolat tartalmáról. Jobb lett ettől a kapcsolatuk vagy rosszabb? Esetleg maradt ugyanolyan? Engem kutatóként az izgat, hogy e kategóriák mögött mi a tartalom.
MN: Szociológiai értelemben ki tekinthető egyedülállónak?
TO: Egyedülállóvá számos okból válhat egy ember: vagy soha nem házasodott, vagy igen, de elvált, avagy élettársi kapcsolata felbomlott, esetleg megözvegyült, nem született gyereke, vagy született, de elvesztette és így tovább. Tehát sokféle életkor és sokféle léthelyzet keveredik itt. Egy-egy ilyen címke, mint az egyedülálló, elfedi a valóság sokszínűségét. De vajon mennyien vannak ebben a csoportban saját elhatározásból? Hányan lehetnek éppen két kapcsolat között? Ráadásul nem feledkezhetünk el arról, hogy az ember élete folyamat. Megtörténhet, hogy az épp egyedülálló jövőre megtalálja élete nagy szerelmét és megházasodik, gyermeke születik. Vagy fordítva: tragédia történik egy családban, valaki elveszíti párját, gyermekét, és magára marad.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
