A Bajnai Gordon vezette Haza és Haladás (HH), a Milla Facebook-csoport, valamint a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom által október 23-án meghirdetett Együtt 2014 megmozgatta mindkét politikai térfelet. Vezető hírré vált például, hogy a választási eljárási törvényjavaslaton molyoló, azt nap mint nap a saját érdekükben módosítgató kormánypárti képviselők hirtelen rájöttek: egyesület mégse jelölhessen indulókat az országgyűlési választásokra. Ennél persze jóval fontosabb, ami a túloldal parlamenti pártjaiban történik.
Az Együtt 2014 stratégiája mindenki számára világos lehet, hiszen az eddig történtek arra utalnak, hogy a Bajnai-stáb két tagja, Szigetvári Viktor és Vető Balázs Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani címmel publikált tanulmánya az összefogás forgatókönyveként is értelmezhető. (A dolgozat részletes ismertetését lásd: Menet a ködbe, Magyar Narancs, 2012. augusztus 16.)
Papír is van róla
A szerzők az egyéni választókerületek részletes elemzésével azon tézisüket kívánták alátámasztani, hogy a Fidesz-kormány leváltására a széles körű ellenzéki összefogás az optimális megoldás. Egyrészt mert az Orbán-ellenes szavazatok így maximalizálhatók, másrészt mert az új választási törvény (az egyfordulósság, a töredékszavazatok hasznosulása) erre kényszeríti az ellenzéket, harmadrészt mert a területileg kiegyensúlyozott támogatottság - ami alapfeltétele a győzelemnek - csak így érhető el, negyedrészt, mert ily módon megszólíthatók azok az Orbánban csalódott jobbközép szavazók, akik például az MSZP-re nagy valószínűséggel soha nem szavaznának. E választási összefogást legkésőbb jövő májusig tető alá kell hozni, azaz addigra túl kell lenni az alapelvek kimunkálásán és közös elfogadásán, a főbb programpontok összecsiszolásán, hogy a várhatóan szeptemberben induló regisztrációs időszakra - amely de facto a választási kampány nyitánya - legfeljebb csak technikai pontosítások maradjanak.
Az október 23-i bejelentés az Együtt 2014-ről ennek logikus folyománya: az új szerveződés a demokratikus ellenzéki alakulatok fóruma kíván lenni, a remélt választási koalíció katalizátora, ahová minden kormányváltó erőt várnak. (Papíron, legalábbis: Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor sietett volna az Együttbe, ám ha jól értjük, némi türelemre lettek intve.)
Nyilvánvaló, hogy az LMP, de főleg az MSZP szavazói nélkül semmit nem ér az egész; éppen ezért az említett tanulmány, de Bajnai október 23-i beszéde is igen óvatos volt: nem sürgetett, nem kritizált a kelleténél élesebben senkit sem. Az is kiderült azonban, hogy az összefogásban bízó LMP- és MSZP-szavazók nyomására igen erősen számít a HH-Milla- Szolidaritás-trió, mondván, ha a parlamenti ellenzéki pártok vezetőiben a józan belátást felülírná a szűk csoportérdek, akkor majd a saját bázisuk téríti őket észhez és az Együtt 2014-hez.
Ej, ráérünk arra még!
Az LMP-t, amely szocialista- és "elmúltnyolcév"-ellenes tagsága, valamint potenciális szavazóinak kormányváltó hangulata között őrlődik, Bajnai színre lépése igen rossz állapotban találta. A pártnak változatlanul meg kell küzdenie időről időre a mozgalomból professzionális politikai erővé alakult szervezetek gyermekbetegségével, amikor az "eredeti", "tiszta" eszmét kérik számon a "lángot őrző" mozgalmárok a parlamentbe került (és ezért "elpuhult", "kiégett" stb.) politikusaikon. Ami ennél is súlyosabb: noha két és fél éve parlamenti erő, az LMP szervezetileg alig valamit haladt előre. A közvélemény-kutatásokban mért támogatása ehhez képest ugyan kifejezetten jó (egy "most vasárnapi" választáson 5-6 százalék választaná a pártot), de hogy komoly országos hálózat nélkül a valóságban és éles helyzetben mindez mire elég, arra az LMP kudarcba fulladt tavaszi népszavazási próbálkozása, valamint szűk körben lezajlott ünnepi megemlékezései (március 15., október 23. stb.) lehangoló választ adtak.
Az LMP jövő heti kongresszusa - amelynek fő attrakciója a párt szövetségi politikájának a meghatározása lesz - várhatóan egyfajta nesze semmi, fogd meg jól álláspontra helyezkedik majd az ellenzéki összefogás kérdésében: gyaníthatóan "előbb" Bajnaiék programját akarják majd látni, s csak annak ismeretében lépnek.
Ha más okból, de az MSZP is időhúzásra rendezkedett be. A párt az LMP-vel ellentétben felszálló ágban van: a várakozások ellenére nem esett szét, sőt tábora hosszú idő után gyarapodott. A Fidesz mellett továbbra is a szocialisták azok, akik jelen vannak az egész országban: vannak aktivistáik, akiket az utóbbi idők biztató időközi választási eredményei is doppingolnak. Mindent egybevetve az MSZP számára a kivárás evidens magatartás. Ha lesz ellenzéki összefogás, ahhoz nyilván a számukra legkedvezőbb (legtámogatottabb) pillanatban csatlakoznának a szocialisták, hogy a lehető legmagasabb árfolyamon adhassák be a közösbe azt, ami vagy csak nekik van (országos lefedettségű infrastruktúra), vagy amiből nekik van a legtöbb (szavazó).
Mind az LMP-, mind az MSZP-vezetők eddigi nyilatkozatai azt mutatják, hogy nemigen lelkesednek az Együtt 2014 létrejöttéért. Az LMP-nek, amely "önálló pólusképzőként" igyekszik megjelenni a politikai térben, különösen kínos Bajnai aktivizálódása. Nyáron tudniillik az a hír keltett mérsékelt érdeklődést, hogy az LMP körül (és persze vezetésével) alakulóban van egy olyan új politikai erőtér, amely a Fidesz és az MSZP ellenében határozza meg magát. A tervek szerint annak a szerveződésnek részese lett volna a Milla és a Szolidaritás is, amelyek azonban inkább a Schiffer András által nyíltan elutasított Bajnaival fogtak össze. (Utólag az is világos, hogy az LMP-kísérlet és a Bajnaival való kapcsolatfelvétel nagyjából egy időben zajlott.) Az LMP mégsem fanyaloghat és bajnaizhat kedvére - ugyanazon okokból nem, amiért az MSZP sem.
A magyar közvéleményben a tagolt politikai érdeket felülíró, azokat negligáló "összefogás" mindig is valamiféle magasabb rendű értékként jelent meg: így volt ez már a rendszerváltás idején is, amikor előbb azt vették sokan csalódottan tudomásul, hogy az "alternatív" szervezetek nem együtt indulnak az MSZMP utódpártja ellenében, majd pedig azt, hogy akkor legalább az MDF és az SZDSZ miért nem lép nagykoalícióra. Az elmúlt huszonkét évben a választók sokszor büntettek "veszekedő" (nem pusztán megállapodni nem tudó, hanem egymással akár érdemben is vitatkozó) pártokat. Az "összefogás" mindig is hívószó volt, az MSZP hajdani karanténból kitörése éppúgy az egységes ellenzék illúziójának keltésével vált lehetővé, ahogyan 1995 elején a Fidesz nagy menetelése is a "szövetség" meghirdetésével kezdődött. Az Együtt 2014 (és Bajnai Gordon) pozicionálása részben erre az erősen tovább élő igényre játszik rá; valamint ezzel párhuzamosan a mitikus politikai közép "megnyerésére", amely az összefogás jegyében gyűjtene egybe bal- és jobbközepet, liberálist, zöldet, meg mindenki mást is a szélsőjobb és (az egyébként nem létező) szélsőbal között. Az MSZP és az LMP elsősorban azért nem kritizálhatják úgy Bajnai személyét (vagy az Együtt 2014-et), ahogyan azt a szívük szerint tennék, mert ezt a széles választói tömegeknek - az ő választóik nem kis részének is - reményt adó illúziót (összefogással minden sikerül!) ebben a pillanatban Bajnai, valamint a HH-Milla-Szolidaritás-trió jeleníti meg. Az LMP-t ráadásul sújtja a honi közélet egy másik, az előbbitől nem független mániája is. Jelesül az, hogy megbocsáthatatlan, ha egy politikai erő a külön út, a nagy pártoktól való egyenlő távolságtartás programját hirdeti meg. A politikai közvélemény szemében ez ugyanis nem más, mint a "saját oldal" elárulása. Ezért is nem létezhet Magyarországon olyan párt, amely elvben nem zárná ki az együttműködést sem a jobb-, sem a baloldallal. (Mint például a német liberális párt, amely bár a konzervatívok "természetes" szövetségese, kormányzott már a szociáldemokratákkal is.) Emlékezzünk, mit kapott Orbán Viktor 1994 elején MSZP-ellenes gondolatkísérletéért, vagy mit kapott Demszky Gábor az ezredfordulón, amikor pártelnökként ilyesfajta stratégiában gondolkodott. És persze Dávid Ibolya önállósodási kísérletét a jobboldalon éppúgy beskatulyázták "komcsibérenc nemzetárulásnak", ahogyan az LMP kitörési kísérleteit is (pártszimpátiától függően) hol MSZP-, hol Fidesz-kompatibilis ügyeskedésnek szokás minősíteni.
Az LMP és az MSZP nem mehet nyíltan szembe azzal a Bajnai-projekttel, amely Orbán Viktor leváltását tűzte ki célul: azt a célt, amit az LMP hívei és a szocialista szimpatizánsok is oly nagyon akarnak. Ezt a helyzetet csak egyféleképpen - a már említett kiváró, halogató magatartással - lehet úgy kezelni, hogy az ellenzéki erők ne ejtsenek az indokoltnál mélyebb sebeket egymáson, és fenntartsák a békés egymás mellett élés látszatát.
Az idő megoldja
Látni kell ugyanakkor, hogy míg az LMP és főleg az MSZP mögött tényleges támogatottság áll, addig az Együtt 2014 által vázolt világ egyelőre csak a médiafelületeken létezik. A Bajnai Gordon aktivizálódását kísérő várakozást kifejezetten pozitív fogadtatás követte, egymást érték a médiaesemények (deklarációk, aláírás, sajtónyilatkozatok, elemzések sora), amelyek azt a látszatot keltették, hogy az Együtt 2014-gyel valóságos politikai tényező jelent meg. Nem lebecsülve a Milla-rendezvények jelentőségét (már csak a megmozgatott tömeg nagysága miatt sem), néhány okos tanulmányon, százezer facebookos lájkon, egy nehezen definiálható szakszervezeti ihletésű mozgalmon, valamint az idők során megszépült emlékű miniszterelnöki egy éven túl mást nemigen képesek fölmutatni az Együtt tagjai. Bajnai és a Milla egymásra találása nemcsak egy nagyszerű barátság kezdeteként értékelhető, hanem olyan esélyként, ami mindkettejük számára az utolsó lehetőség volt: Bajnai nem lebegtethette tovább visszatérését annak veszélye nélkül, hogy ne váljék komolytalanná, míg a Millából kifogyott a szusz; tízezres közönsége több irodalmi színpadot nyilván nem tolerált volna. Tény, ebből a lehetőségből mindannyian (beleértve a Szolidaritást is) kihozták a maximumot, a várakozásnak eddig ügyesen megfeleltek.
Szervezett erő - infrastruktúra, mozgósítható aktivisták országos hálózata - azonban nincs az Együtt 2014 mögött; az egyedül az MSZP-nek van. Annak a pártnak, amelyet úgy akar az Együtt 2014 bevonni, hogy közben becsatornázza a mérsékelt jobboldali választókat is. Ez kivitelezhetetlennek tűnik: az eddigi tapasztalatok alapján döntéshelyzetben (Fidesz- vagy részben MSZP-kormány?) az Orbán-ellenes jobboldali választó éppen úgy nem szavaz át balra, ahogyan az MSZP-től alapjáraton viszolygó liberális választó is inkább adta voksát a szocialistákra, mint Orbánra. (Utóbbihoz példáért ebből a szerkesztőségből igazán nem kell messzire menni.) A Bajnai-stáb stratégiája lehet bármennyire kidolgozott, végiggondolt, az biztosra vehető, hogy az MSZP vagy az LMP komoly partnernek csak akkor tekinti az Együtt 2014-et, ha tartósan minimum félmillió támogatót tud maga mögött - addig alighanem marad az alapvetően udvarias távolságtartás.
Annak egyébként, hogy a jelenlegi legnagyobb - és a közvélemény-kutatásokból kivehető tendenciák szerint folyamatosan erősödő - MSZP betagozódjék egy választási koalícióba, per pillanat igen csekély az esélye. Nem pusztán azért, mert úgy érezhetnék: az Együtt 2014 pusztán annak az eszköze, hogy a tőlük magasabb érdekből ódzkodó Bajnai Gordonnak úgy szállíthassák a választásokon a legtöbb voksot, hogy közben szocialistaként megvetett, kényszerből megtűrt partnerek legyenek. A szocialisták számára nyilván elfogadhatatlan, hogy az MSZP egy esetleges sikeres választás után önálló frakció nélkül maradjon. Márpedig ha az ellenzék választási koalícióban szerepelne, ez lenne a helyzet. Önálló frakciókat csak akkor hozhatnának létre a szövetséget kötők, ha mondjuk az Együtt, az MSZP, a DK közös listát állítana. (Ezen mindenki a saját logójával szerepelne, ahogyan a Fidesz-KDNP 2010-ben.) (A Gulyás Gergellyel készült múlt heti interjúnkban a fideszes képviselő érinti e témát - a szerk.) Az alapvető kérdés ebben az esetben is ugyanaz lenne, mint egy klasszikus "olajfa"-megoldásnál: a szövetségen belüli arányokban megállapodni, hogy az egyenlők között ki az egyenlőbb.
Figyelembe véve a regisztrációs időszakot is, az MSZP 2013 tavaszán bőven ráér megnevezni miniszterelnök-jelöltjét. Aki akár Bajnai Gordon is lehet, bár nagy pénzzel most nem fogadnánk erre. Az 1994 után kialakult politikai erőegyensúly ugyan 2010-ben látványosan megbomlott, de arra semmi nem utal, hogy a kétpólusú struktúra alapvetően megváltozott volna. Nem lett sem centrális erőtér, sem újabb pólus - ami lehet, az a két nagy mellett egy legfeljebb 5-7 százalékos kis párt (természetesen a 2014-ben még nagy valószínűséggel megmaradó szélsőjobboldali párton kívül); az MSZP közelmúltban kiszivárgott "stratégiája" is (ami valójában csak egy a sok hasonló tervezet közül) ebből indul ki. Ami közvetve azt is mutatja, hogy a szocialisták szerint "középen" nincs semmi, következésképpen a politikai "közép" "elfoglalása" nem több szépen hangzó lózungnál. Nekik a baloldali választókat kell visszaszerezniük, akikkel vagy az MSZP veri meg a Fideszt, vagy pedig senki nem veri meg a Fideszt - a Jókai utcában 2012 őszén ilyen egyszerű a képlet.
A Bajnaiék meghirdette fő választási cél a kétharmados győzelem. Ez elvben nem kizárt - sőt, a megbuherált választási törvény miatt az sem elképzelhetetlen, hogy az szerez az Országgyűlésben kétharmados többséget, aki országosan kevesebb szavazatot kap a második helyezettnél. De jelenleg mindez vágyálom: 2012 novemberében az esély arra, hogy csakis választási szövetség nyerhet, pontosan akkora, mint arra, hogy marad Orbán Viktor, vagy hogy az MSZP egymaga is kormányt válthat.
