Magyarországon arányaiban is sok a rokkant, de az igazi probléma az, hogy a megváltozott munkaképességűek - a baleset vagy betegség miatti egészségkárosodottak, szerzett, illetve velük született fogyatékkal élők - igen kis része dolgozik, legalábbis hivatalosan.
Az ide vezető út immár történelem. A rendszerváltás után a könynyebb utat választó, tapasztalatlan új államvezetés a strukturális munkanélküliség kezelése helyett tömegek számára tette lehetővé a munkaerőpiacról való végleges kiszállást. A kedvezményes öregségi és rokkantnyugdíjazási feltételek miatt százezrek váltak úgy inaktívvá, hogy közben a munkanélküliségi mutatók sem festettek olyan rosszul, és az átmenet sem okozott kezelhetetlen társadalmi feszültségeket. Scharle Ágota közgazdász az elemzéseiben kimutatta, hogy a rokkantnyugdíj-igényléseket az egészségi állapoton kívül szignifikánsan befolyásolják a munkaerő-piaci feltételek: azokban a megyékben magasabb a számuk, ahol alacsonyabb a foglalkoztatás és több a lehetőség a feketemunkára. (Bár a romákat alacsonyabb iskolázottságuk, roszszabb egészségi állapotuk és a velük szembeni diszkrimináció miatt fokozottan érinti, a rokkantnyugdíjazás a nagyságrendje miatt korántsem tekinthető kifejezetten roma problémának.)
Ez a fajta állami eljárás egyébként nem magyar sajátosság volt. A leépülő, megszűnő iparágak miatti tömeges állásvesztést számos nyugat-európai országban hasonlóképpen kezelték (Hollandiában például volt olyan időszak, amikor 1,2 millió rokkantat tartottak nyilván). A különbség az, hogy ott az 1990-es évekre belátták: ez a módszer már középtávon is ellehetetleníti a társadalombiztosítást. Ezért aztán az elhelyezkedést segítendő rendkívül forrás- és munkaigényes programokkal helyettesítették az addigi kényelmes megoldást. Magyarország ellenben a tavalyi változtatásokig folytatta e gyakorlatot; ami annál is szomorúbb, mivel az állami nyugdíjrendszert átalakító és a magánpillért létrehozó 1996-os nyugdíjreform idején a rokkantnyugdíjazás teljes átalakítására is elkészült a törvényjavaslat. A politika azonban nem akarta túlfeszíteni a húrt, és egy évvel elhalasztotta a bevezetését. Az egyből aztán tíz év lett. Az idén januártól élő új rendszer már a megváltozott munkaképességűek rehabilitációját és foglalkoztatását tűzte ki célul.
Hogy lettek ennyien?
A fentiek következtében az öregségi nyugdíjkorhatárnál fiatalabb rokkantnyugdíjasok száma az 1990. évi 233 ezerről 1996-ig a másfélszeresére emelkedett, 2003-ra megduplázódott - miközben a lakosság egészségi állapotának a romlása már megállt, és 1993 óta a halálozási mutatók is javulnak. Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság statisztikái szerint tavaly 800 ezren kaptak rokkantnyugdíjat - átlagosan havi 76 700 forintot -, ami a nyugdíjbiztosítónak 586 milliárd forintjába került. A legkirívóbb viszont az, hogy a 433 ezer 62 év alatti rokkantnyugdíjas közül 368 ezer az ún. 3. csoportba tartozik (tehát csak részben veszítették el a munkavégző képességüket), és az ő átlagosan havi 62 800 forintos rokkantnyugdíjukra összesen 256 milliárdot fordított az állam. A súlyos fogyatékosok (látás-, hallás-, mozgássérültek, értelmi fogyatékosok) 10 százaléka, az enyhébb (baleseti vagy betegségből adódó) egészségkárosodottak 25 százaléka dolgozik - az uniós átlag az előbbieknél 35-40, az utóbbiaknál 50 százalék felett van.
A hazai rendszerben van tehát 80-100 ezer olyan ember, akiket elvileg - és rengeteg, de bőven megtérülő energiabefektetéssel - vissza lehet vezetni a munkaerőpiacra. A megoldás sajnos csak elméletben egyszerű: akik valóban nem tudnak dolgozni, kapjanak rokkantnyugdíjat, míg azok, akik munkavégzésre képessé tehetők, a szükséges tanácsadástól, fejlesztésektől a munkakeresési és bértámogatásokig számíthassanak állami segítségre. Ezzel a megváltozott munkaképességűek is jobban járnának, hiszen a tartós munkanélküliség a társas kapcsolatok elvesztésétől egészen a fizikai-szellemi leépülésig terjedő problémákat okoz. A társadalombiztosítás pedig mostanra egyértelműen képtelen azok ellátását finanszírozni, akik amúgy képesek a munkavégzésre. Becslések szerint a rokkantnyugdíjasok 20-30 százaléka ma is feketén dolgozik a nyugdíja mellett - amit pedig, ugye, azért kap, mert nem tud dolgozni.
A 90-es évekre kialakuló gyakorlat szerint az igénylő a háziorvosától vagy kezelőorvosától kapott beutalót, majd az Országos Orvosszakértői Intézet szakértői adták ki a minősítést, amely már kötötte a nyugdíjbiztosítót: ha a munkaképesség-csökkenés elérte a 67 százalékot, akkor vált jogosulttá a rokkantnyugdíjra (a köznyelvben: az ügyfelet leszázalékolták). A kedvező elbírálást az állam bátorította, és az elbírálás feltételei is egyre romlottak: változatlan szakértői létszám mellett megugrott az igénylők száma, a tárgyi eszközök megfogyatkoztak, a konzultációs lehetőségek beszűkültek. Megkezdődött a kizárólag irat alapján történő véleményezés is, miközben a háziorvosi tájékoztatók töredéke tartalmazott érdemi információkat. Sok végleges jogosultságot állapítottak meg (vagyis amikor orvosi szempontból nem várható javulás), ami egyúttal a későbbi ellenőrzést - a felülvizsgálatot - is kizárta.
A korrupcióról szóló történetek pedig természetesen csak mendemondák. Az egyetlen nagyobb leleplezésnél, a miskolci rokkantosítási biznisznél kiderült, hogy a kórházi orvosokon és az orvos szakértőkön kívül a szakértői intézet adminisztrátorai is részt vehettek az ügymenetben, és a felülvizsgálatra érkezőket eleve a "megfelelő" emberhez irányították.
A rokkanttá nyilvánítás útjai
Az idén január óta a bizottságok nem csupán orvosi minősítést adnak, hanem a rehabilitálhatónak ítélt ügyfeleknek rehabilitációs javaslatot is készítenek - azaz szociális és foglalkoztatási szakértővel is kiegészültek. Az új nevén Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet (ORSZI) főigazgatója, Juhász Ferenc elmondta a Narancsnak: a vizsgálatok 95 százalékában már követelmény a személyes megjelenés, és irat alapján csak a valóban egyértelmű esetekben véleményeznek, vagy akkor, ha az igénylő már nagyon közel van a nyugdíjkorhatárhoz. Az orvos szakértők viszont továbbra is 10-15 ügyfelet vizsgálnak meg naponta, és bár a kezelőorvos köteles az illető betegségéről és annak addigi kezeléséről dokumentációt kiállítani, ezt vagy megteszi, vagy nem. "Annyi változott, hogy az igénylő korábban el sem ment a rendelőbe, most már elmegy, és onnan nagy mennyiségű meghamisított papírt hoz. Legalábbis sokszor találkozunk valótlanságokkal" - teszi hozzá. Az esetleges korrupciót firtató kérdésünkre Juhász Ferenc sokatmondóan fogalmaz: "A mi orvosaink tapasztalt, több szakvizsgával rendelkező szakemberek, de a bruttó fizetésük kevesebb, mint a hasonló korú és végzettségű, kórházban dolgozó kollégájuk nettója, valamint itt hálapénz sincs. Vannak olyan területek, ahol két éve pályáztatunk orvosi állást, és senki nem jelentkezik. Tehát az, hogy mit fogadnak el, mit nem, bonyolult kérdés. Ha rendesen meg tudnánk őket fizetni, akkor többet is lehetne követelni - persze akkor sem biztos, hogy lennének rá eszközeink."
Az új igénylők megszűrése mellett külön kérdés az ellátásba már korábban bekerült potyautasok helyzete, akik amellett, hogy a társadalom igazságérzetét is próbára teszik, a valóban rászorulóktól vonják el a forrásokat. Õk leginkább a 15-20 százaléknyi végleges jogosultságot szerzők között lehetnek, hiszen az átlag két-háromévente esedékes felülvizsgálatokon nem vesznek részt. Lebukásuk valószínűsége ennélfogva kicsi. Számuk az óvatos becslések szerint is 10-20 ezerre tehető, ami évente 10-20 milliárdos nyugdíjkiadást jelent. A revízió kényes kérdés, mivel a valóban súlyos rokkantak esetleges bizottság elé rángatását sokan és joggal élnék meg rendkívüli méltánytalanságként. A korábbi visszaélők kiszűrését a politika azonban egyáltalán nem ambicionálja (Hollandiában megtették). A következmények elrettentő erejére pedig jellemző, hogy a fentebb említett, több száz vagy tán ezer rendbeli vesztegetést valószínűsítő miskolci ügyben 2002 óta máig nem zárult le jogerősen a büntetőeljárás.
Ugyanakkor bizonyos jelek szerint egyes szakértők mostanában átestek a ló másik oldalára. Az internetes fórumok tele vannak az orvos szakértők hozzáállásáról szóló panasszal, miszerint szántszándékkal kerülnék az 50 százalékos minősítéseket (az új rendszerben efölött járhat a rokkantnyugdíj), így spórolnak az államnak. Ozvári Ádám, a Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány jogásza is arról számolt be lapunknak, hogy az elmúlt években egyre több olyan ügyfél fordult hozzájuk, akik a szakértők arrogáns és megalázó viselkedését kifogásolják. "Hiába rossz az egészségi állapotuk, a felülvizsgálatokon visszaminősítik őket 40 százalékos munkaképesség-csökkentre. Visszaélnek azzal, hogy az ügyfelek nem jogvégzettek, és sokszor alacsonyan iskolázottak, úgysem tudnak fellebbezni. Persze van ilyen szakértő, meg van olyan" - tette hozzá.
Vissza a munkaerőpiacra
Január óta az ORSZI feladata, hogy komplex rehabilitációra tegyen javaslatot, azaz megmondja, milyen orvosi, szociális és foglalkoztatási szolgáltatásokat kell megkapnia a kérelmezőnek ahhoz, hogy esélye legyen a munkába állásra. A legfontosabb jogszabályi változás, hogy már nem a gyakorlatilag értelmezhetetlen "általános munkaképesség-csökkenést" nézik, hanem az egészségkárosodásra és a megmaradt munkaképességre koncentrálnak. A javaslathoz tehát az egészségügyi problémák kezelésén túl a szociális hátteret, a szakképesítést, a korábbi munkakört, a motivációkat, a lakókörzet munkaerő-piaci helyzetét stb. is figyelembe kell venni. Majd - az uniós forrásokból is fejlesztendő rendszer azonban 2012-re lesz csak teljes.
Év eleje óta eddig 4500 rehabilitációs javaslatot adtak ki, és Juhász Ferenc úgy kalkulál, hogy az évente érkező 80 ezer új igénylőből és a jövőre már szintén bevonandó 100-120 ezer felülvizsgáltból mintegy 10 ezren kerülhetnek be a jó eséllyel rehabilitálhatók körébe. Mivel a felkészítés valószínűleg átlagosan két évig fog tartani (a törvényi maximum három év, ez alatt a rokkantnyugdíj mértékének nagyjából megfelelő rehabilitációs járadék folyósítandó), egyszerre húszezer megváltozott munkaképességű komplex rehabilitációját kellene ellátni.
Kérdés, hogy miképpen. A szolgáltatásokat az állam munkaügyi szervezetének kellene biztosítania, de az intézményrendszer finanszírozása régiós összehasonlításban is alacsony, a munkaügyi központok teljesítményéről pedig maguk az ügyintézők sincsenek túl jó véleménnyel (lásd: Félrefordulat, Magyar Narancs, 2008. június 5.). Lengyel János, a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal rehabilitációért felelős igazgatóságának főigazgató-helyettese megnyugtatta a Narancsot: a szervezet fejlesztése folyamatban van, amihez a TÁMOP 16 milliárd forintos programja is fedezetet nyújt.
Ugyanakkor a szolgáltatásokban nagyon komoly eredményeket értek el egyes civil szervezetek, amelyek eleve rugalmasabbak, mint a bürokratikus, hatósági feladatokat is ellátó állami intézmények. Az értelmi sérültek nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedét segítő Salva Vita és a Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány segítségével ügyfeleik mintegy negyede talál állást. "A személyre szabott szolgáltatásunk során van idő megállapítani, hogy kinek mi az erőssége, mit kell fejleszteni. Az egyéni munkavállalási tervekben mindenkinél más lépésekre van szükség, de közös elem a munkapróba, amikor különböző munkahelyekre visszük őket. A munkáltatókkal együttműködési megállapodást kötünk, így az ügyfelek számára is kiderül, mi megy nekik, és a munkáltatók is látják, milyen fogyatékos embert alkalmazni. Negyedévente a HR- és CSR-vezetőknek is tartunk fórumot, ahol egymást is tudják tájékoztatni az eredményekről" - sorolja Jásper Éva, a Salva Vita szolgáltatásvezetője a módszereket. Nem nehéz meglátni a különbséget e felfogás és aközött, amikor a munkaügyi központban az ügyfél elé tolnak egy álláslistát. Végh Katalin, a Salva Vita ügyvezetője azonban hozzáteszi: a szaktárcánál is látszik a változtatási szándék, és a munkaügyi központok között is van olyan, amelyik érzékenyen működik.
A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a foglalkoztatáspolitikában a számos eszköz közül a szolgáltatások fejlesztésével lehet a legjobb eredményt elérni. Ez olyannyira így van, hogy az alapítvánnyal kapcsolatban álló munkaadók többsége nem is veszi igénybe a tengernyi adminisztrációval járó állami szubvenciókat. Ezzel szemben kifejezetten profitálnak a fogyatékosok alkalmazásából, akik lojálisabbak, és tovább maradnak meg egy munkahelyen; igaz, mindebben közrejátszik a multik egyre komolyabb esélyegyenlőségi politikája is. Éppen ezért az lenne a célszerű, ha a szolgáltatókra egységes minőségbiztosítási követelmények vonatkoznának, és a forrásokat is eszerint osztanák el. A civil szervezetek - bár egyre gyakoribb az állami feladatok kiszervezése - azonban eseti támogatásokban részesülnek, komplex teljesítménymérésről egyelőre szó sincs.
A rehabilitálható megváltozott munkaképességűek felkészítése után már tényleg csak egy apró feladat marad: legyenek munkahelyek. Ezt elősegítendő az állam a Munkaerő-piaci Alapból - több csatornán - több mint 50 milliárd forint támogatást folyósít évente. Két éve komoly jogszabályi változások történtek. Az addigi, bruttó bérre vetítve akár 320 százalékos, bármire felhasználható állami támogatást legfeljebb 100 százalékra csökkentették, amit kizárólag bérre lehet fordítani. De ehhez is többféle szintű akkreditáción kell átesni, ami a vállalkozás átvilágításával is jár. Ezzel döbbenetes mértékű viszszaéléseket szüntettek meg: fiktív munkavállalókat bejelentő, netán értelmetlen munkákat végeztető vagy konkrétan kizsákmányoló cégek tucatjai tűntek el. Viszont veszélybe került sok, kifejezetten a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására létrejött ún. védett szervezet is. Az állam nem tehette meg, hogy ezeket a padlóra küldi; ezért rájuk speciális szabályok vonatkoznak, és a többieknél jóval több támogatásban részesülnek. Ozvári Ádám azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy e szervezetek a plusztámogatás miatt olyan olcsón tudják kínálni a termékeiket, ami a kisebb rehabilitációs foglalkoztatóknak a távol-keleti dömpingáruk mellett újabb konkurenciát teremtett. Végh Katalin pedig arra emlékeztet, hogy e célszervezeteket eredetileg azért hozták létre, hogy a jobb képességű alkalmazottaikat kivezessék a nyílt munkaerőpiacra. Ám mivel ehhez nem fűződik érdekük, az arányok eltolódtak a nagy tömegű, de drága foglalkoztatás felé. A kutatások szerint egy védett munkahelyre fordított állami támogatásból majdnem három, a nyílt munkaerőpiacon foglalkoztatott személy állami dotációja kijönne (a támogatások megtérüléséről lásd a keretes írást).
*
Azzal mindenki egyetért, hogy a dolgok jó irányba tartanak; ámbár abban is teljes a nézetazonosság, hogy még sehol sem tartunk. Mi több, az általános recesszió e társadalmi csoport foglalkoztatását különösen negatívan befolyásolja, hiszen még az egészséges embereknek is inog a székük. Vagyis most érződik igazán, mennyire hiányoznak az elvesztegetett évek, amikor a rendszerben semmi sem történt. Ráadásul mintha az eddigi eredmények nem igazolnák a változtatások helyességét. Az ORSZI által rehabilitációra javasolt 4500 személyből eddig mindössze tizenhárman helyezkedtek el. Lengyel János szerint viszont ez "óriási eredmény" néhány hónap alatt. Márciusig ugyanis a szakértői intézet még a régi módszer szerint adta ki a minősítéseket, a nyugdíjbiztosító eddig 822 esetben hozott rehabilitációs járadékot megállapító határozatot, közülük hatszázan írták alá az együttműködési megállapodást, és mindössze 300 ügyféllel kezdték meg a rehabilitációt. A munkaügyi szervezetet ért kritikákra megjegyezte: legalább ilyen fajsúlyú gond a rokkantakra nem kifejezetten vevő hazai foglalkoztatási kultúra, a nem befogadó társadalmi környezet és a megváltozott munkaképességűek szemlélete. "Az egyének akarata nélkül nem lehet a személyes sorsokat alakítani. A saját sorsáért mindenki maga felelős, mi csak segíteni tudunk. De nem fordítva, hogy tessék megoldani, különben elmegyek rokkantnyugdíjasnak. E belátáshoz sok idő kell, egyelőre a magyar gondolkodás szerint a biztos kicsi jobb, mint a kockázatos több."
költségek és hasznok
A megváltozott munkaképességűek bértámogatása hosszú távon akkor is megtérül, ha az illető teljes bruttó fizetését a költségvetés állja - persze csak akkor, ha valóban a rászorulók kapják, a foglalkoztatás az egészségkárosodott ember alkatának, képesítésének megfelelő, és a pénzt nem lopja el a munkaadó. Fizetésének egy része jövedelemadó és áfa formájában egyből visszajut az államhoz, a munkája értéket teremt, míg a másik oldalon a tartós munkanélküliség romboló hatása a rokkantnyugdíjon kívül újabb egészségügyi és szociális állami kiadásokat is keletkeztet. És még nem vettük számításba az emberi sorsokban és a családok életminőségében adódó különbségeket.
Ennél sokkal jobb eredmény érhető el, ha a nyílt munkaerőpiacon sikerül elhelyezkedni. A Salva Vita Alapítvány 2006-ban konkrét adatok alapján kiszámította a Támogatott Foglalkoztatás program társadalmi megtérülését. A haszon oldalon figyelembe vették a munkavállalási alkalmasság változását, a munkavállaló keresetét, a családtagok saját munkájukra fordítható időmegtakarítását, az alapítvány munkájának értékét, a munkáltató megtakarított képzési és munkaerő-toborzási költségét, a kevesebb hiányzás értékét, a foglalkoztatásból származó adókat és járulékokat, végül a megtakarított állami juttatásokat - mindezt ötéves távlatban. Evvel azt a ráfordítást állították szembe, amennyit egy év alatt a programra költöttek. Az eredmény: az egy év alatt befektetett egységnyi költségre öt év alatt 4,77 egység haszon adódik. Másképpen fogalmazva: minden befektetett forint 11 hónap alatt megtérül. Természetesen ebben sem szerepelnek a nem forintosítható tényezők: a munkahelyi tevékenység közben kiépült szociális kapcsolatok vagy az a tudatformálás, amit a fogyatékos munkavállaló megjelenése okoz a munkahelyi közösségben.
