A két vitapartner évtizedek óta jól ismeri egymás munkásságát, és tisztában voltak azzal is, hogy ellentétesen gondolkodnak a jelenlegi menekültválságról – beszélgetésük éppen ezért lett izgalmas és pörgős az MTA Kisebbségkutató Intézet által szervezett „Útkeresés: menekültek, menedékkérők, migránsok” című eseményen. Lányi és Nagy abban egyetért, hogy a mostani válság kezelése Európa feladata is, azonban arról más az elképzelésük, hogy pontosan hogyan is kellene ezt tenni. Nagy Boldizsár szerint azokkal, akiknek sikerült a háborús övezetből Európába eljutni, a lehető legemberségesebben kell bánni, és az európai jogoknak megfelelően tisztességgel kell lefolytatni a menedékügyi eljárásokat. Lányi András úgy látja, hogy ha valóban egyesével mindenkinél teljesülne ez a feltétel, akkor jelentősen megnőne az eljárás időtartama, ez pedig inkább elrettentené a menedékkérőket. „Szerintem az első hat hónap után nem lenne senki, aki menedékkérelmet adna be” – mondta. Nagy úgy véli, ebben az esetben az állami szervek kapacitását kellene megnövelni, Lányi azonban ezt azért nem tartotta jó ötletnek, mert akkor még több ember gondolná úgy, hogy érdemes elindulni Európába.
A beszélgetés egyik fő problémája az volt, hogy sokszor nem ugyanazt értették bizonyos fogalmak alatt. Lányi több esetben a népvándorlás kifejezéssel operált. Nagy szerint a „népvándorlás nem jó kifejezés, és egyáltalán nem mindegy, minek nevezzük ezt a jelenséget. A népvándorlás azt jelenti, hogy egy egész nép kerekedik fel, hogy új hazát keressen, erről szó sincs. Jelenleg nincs olyan ország, ahol a népesség 8 százalékánál többen vándoroltak volna el, és Luxemburgot, illetve Svájcot kivéve a külföldön született lakosság száma nem haladja meg a 10 százalékot.”
| ||
Félelmek vs. számok
„Ha a kapacitásunkat növelve minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ezt a kezelhetetlen áradatot szakszerűen tudjuk fogadni, akkor ez nagyon heves biztatás lenne Törökországnak, hogy Európa felé nyomja a migránsokat. Az a kérdés tehát, hogy átengedjük-e Európát a migránsoknak” – mondta Lányi András. Nagy Boldizsár egy másik irányból közelítette a problémát. „Nem az a kérdés, hogy akarjuk-e, hogy egyre többen jöjjenek muzulmán államokból Európába, hiszen a menekültek jönnek, hanem az, hogy akarunk-e emberként viselkedni ebben a helyzetben. Nem kérdés, hogy valaki iszlámhívő, keresztény vagy jezsuita. Tök mindegy.” Az este nagy része egyébként azzal telt, hogy Lányi igyekezett a menekültválság veszélyeire felhívni a figyelmet, és az európai kultúra leigázását vizionálta, Nagy pedig számokkal és statisztikákkal próbálta alátámasztani azt, hogy Lányi félelmei alaptalanok, például a születési ráta kérdésében. A filozófus szerint Nagy csak bűvészkedik a számokkal, amikor azt mondja, hogy az Európai Unió lakosaihoz képest elenyésző a migránsok száma. „A kedvenc célországaik bizonyos városaiban ez az arány már a paritáshoz közelít, és sokkal gyorsabban szaporodnak, mint az európaiak” – mondta Lányi. „András, drága, ezt a mítoszt az angol jobboldal terjeszti, de ezt a számok gyorsan lerombolják” – replikázott Nagy, és matatni kezdett a mappájában. „Az angliai és walesi termékenységi ráta 1971-ben 2,3 volt, 1996-ban ez visszaesett, 1,67-re. ’71-ben az Angliában élő indiaiak termékenységi rátája 4,3 volt, most 2,21. Éppen az utánpótlási rátát produkálják. Távolról sincs arról szó, hogy az angol népességen felülkerekednének” – sorolta a számokat Nagy. „De miért az indiaiakkal jössz?” – vágott közbe Lányi, mire Nagy előkapta a muszlimokra vonatkozó adatait, melyek szerint az ő termékenységi rátájuk a legtöbb európai országban nem éri el a kettőt. Lányit azonban ez nem nyugtatta meg, ő a családegyesítésben is nagy veszélyt lát, szerinte minden egyes fiatal férfi és gyerek után, akit „Európába küldenek”, népes családok érkeznek. „A családegyesítés az Európai Unióban hihetetlenül szűk körű. Az édesapádat és a testvéredet sem hozhatod magad után, csak a törvényes házastársadat és a kiskorú, tőled függő gyermekedet” – reagált erre Nagy.
A vitában komoly zavaró tényező volt, hogy Nagy és Lányi lényegében nem ugyanarról az embercsoportról beszélt. Míg Lányi abból indult ki, hogy a mostani menekültek nagy része nem is igazi menekült, és aggodalmait ahhoz a csoporthoz kapcsolta, akikről egyáltalán nem tudni, hogy honnan jöttek, addig Nagy azon az állásponton volt, hogy az Európába érkező menedékkérők többsége valódi menekült, nem pedig ügyeskedő. Míg Lányi szerint a legtöbb migráns egyáltalán nem akar integrálódni, addig Nagy úgy véli, éppen azért hagyják el ezek az emberek a hazájukat, mert az európai szabadságjogokat szeretnék élvezni, és fejkendő nélkül akarnak járni. „Persze, valóban van olyan, aki ezért jön, de ez az elenyésző kisebbség, hiszen a többségnek fogalma sincs az európai jogokról” – reagált erre Lányi.
Ki a szír?
Az est folyamán előkerült természetesen a szírek hitelessége is. „A magukat szírnek vallók 97 százaléka kapott menekültstátuszt Európában. Elég könnyen ki lehet deríteni, hogy ki szír és ki nem” – magyarázta Nagy, ugyanis arab tolmácsok segítségével megkérdezik tőlük, hogy honnan érkeztek, az illető pedig akkor bizonyul hitelesnek, ha a területnek megfelelően beszéli az arab nyelvet.
Ha a menekültek tényleg azok, akiknek mondják magukat, még mindig ott van a kulturális távolság, amely Lányi szerint egyáltalán nem elhanyagolható tényező. „A kulturális távolság is egy ismert toposz, megmondom neked őszintén, amikor néztem a televízióban a rendőrökre támadó ultrákat, akkor elgondolkodtam azon, hogy kitől érzem magam kulturálisan távolabb, tőlük vagy a szíriai diákomtól, aki egy olyan applikációról mesélt nekem angolul, mely megmutatja, hogy mikor jönnek a bombázógépek. Egyáltalán nem igaz, hogy az, akivel azonos az állampolgárságunk, az kulturálisan közelebb van” – véli Nagy Boldizsár, aki ugyan elismeri, hogy nem lényegtelen az, hogy valóban vannak olyanok, akik csak menekültnek adják ki magukat, de ettől még nem látja veszélyben az európai értékeket. „Európa mindig is sokszínű volt, ebben nincsen semmi új. Az, hogy hogyan értelmezzük Európát, csakis rajtunk múlik. Az egész kultúrafelfogás fikció” – mondta a nemzetközi jogász, aki szerint a magyar értelmiségeket olyan kulturális toposzok kötik össze, amelyek nem magyar szerzők műveihez és nem a magyar hagyományhoz kapcsolódnak. „Nem az köt minket össze, hogy mind tudunk csárdást járni, hanem az, hogy mind olvastuk Dosztojevszkijt vagy kedveljük Bach zenéjét, ők viszont, bármennyire is fájdalmas, nem magyarok.”
