„Ez a tragédia Orbán Viktor lelkén szárad”

Kis János a magyar állam felszámolásáról, Orbán uniós politikájáról és az ellenzék esélyeiről

Orbán Viktor a múlt héten az Európai Unióban megnyert egy csatát, de olyan háborúba kezdett, amelyet csak elveszíteni lehet. A járványhelyzet katasztrofális, illetve az emiatti gazdasági válság rossz kezelése növeli az ellenzék 2022-es esélyeit – de a sikerért még sokat kell dolgoznia.

Magyar Narancs: A járványhelyzet kezelésének értékelése jól jellemzi a hazai viszonyokat: mintha nem ugyanabban a valóságban élnénk. Folyamatos diadaljelentések az egészségügy teherbíró képességéről, a nagyszerű felkészültségről, a csillogó szemű önkéntes orvostanhallgatókról az egyik oldalon, a védekezésben dolgozó orvosok, ápolók, egyetemisták és betegek kétségbeesett beszámolói a drámai helyzetről, a mindent eluraló káoszról a másik oldalon. Meddig tartható ez fenn?

Kis János: Egyedül december első hetében ezernél több ember halt meg. Ezernél több ember, akik élhetnének, ha nincs a járvány: ez fájdalmas és megrendítő. És ki tudja, közülük hányan élhették volna túl a betegséget, ha a magyar egészségügy nem lenne szétrohasztva, az állam pedig üzemszerűen működne. Mi a nemzeti tragédia, ha ez nem az? Ne kerteljünk: ez a tragédia személy szerint Orbán Viktor lelkén szárad.

MN: Miért gondolja ezt?

KJ: Mindenfelől azt hallani, hogy Magyarországon veszélyben van a jogállam. Holott a kérdés már rég nem az, hogy jogállam-e a magyar állam, hanem az, hogy állam-e egyáltalán. Persze, ellát funkciókat, amelyeket államok szoktak végezni: adót hajt be, szabályokat alkot, kényszert alkalmaz és így tovább. De ilyesfajta feladatokat a feudális fejedelemségek is teljesítettek; ettől még nem voltak államok. Az államok az abszolutizmus korában jöttek létre, amikor a személyi függőségek láncolatát felváltotta a hivatali tisztségek személytelen hierarchiája, a közhatalom elvált a privát hatalomtól, a közpénzek elváltak a magánpénzektől. Az Orbán-rezsim véget vetett ennek a szétválasztásnak. Az intézményi struktúrák személyi függőségeknek rendelődnek alá, szemérmetlenül zajlik a közpénzek átszivattyúzása Orbán érdekkörébe, hogy az így létrehozott magánvagyonok azután megjelenjenek a politika legkülönbözőbb területein. Minden vezető állami tisztségviselő Orbán Viktor vazallusa.

Senki nem építhet a tisztségével járó hatáskörökre, mert nem az számít, hogy mi az intézményi beosztása, hanem az, hogy a Vezér udvartartásába tartozik-e. Orbán bizalmasa átveheti az egészségügy fölötti irányítást, noha rendészeti miniszterként semmi köze hozzá. Egy Orbán-közeli oligarcha nagyobb hatalommal rendelkezhet egy minisztérium fölött, mint maga a miniszter. De csak addig, amíg a Vezér le nem veszi róla a kezét. Akkor egyszeriben üldözött vad lesz belőle. Itt tart az államiság Orbán Viktor uralma alatt. És a járvány mutatta meg csak igazán, hogy az állam privatizálása hová vezet.

MN: Hová vezet?

KJ: Orbán ellenzékből megbuktatta az egészségügyi reformot „az egészség nem üzlet” demagóg jelszavával, kormányra kerülve pedig magára hagyta az egészségügyet. Tíz éven át a füle botját sem mozgatta, miközben folyamatosan zajlott a kórházi orvosok és szakápolók menekülése külföldre, a magánszférába vagy más szakmába, a maradék független sajtó pedig tele volt kórházi fertőzésekről, a sürgősségi ellátás katasztrofális állapotáról szóló beszámolókkal. A tények tagadásán kívül egyetlen dolog jutott az eszébe: centralizálni, centralizálni, és még jobban centralizálni. Volt egy jól szervezett tisztiorvosi hálózatunk, elismert szakemberekkel, laboratóriumokkal, önálló hatósági jogkörökkel. Az ÁNTSZ a saját szakmai normái szerint, autonóm intézményként működött. Sikeresen szétverték, a maradékát besorolták a humánerőforrás-minisztériumba. Maradt nekünk Müller Cecília, háta mögött két rendőrtiszttel.

Ha Orbánnak éppen szüksége van a járványügyi és virológiai szakemberek tekintélyére, összehív néhányat közülük, hogy rájuk hivatkozhasson. Ha nem tetszik neki a szakvéleményük, szóba se áll velük, a papagájkommandója pedig reggeltől estig hajtogatja a parlamenttől a bulvárlapokig, hogy: „Rrrriogatás! Rrrriogatás!” A nyár végén, amikor a járványügyi adatok romlása már jelezte, hogy nyakunkon a második hullám, Orbán nagy mellénnyel bejelentette, hogy korlátozásokra semmi szükség: van elég kórházi ágy és lélegeztetőgép, mindenkit meggyógyítunk. Csak sajnos hiába az ágy és a lélegeztetőgép, ha nincs hozzá szakápoló és orvos, aki a beteget ellássa, ha a betegnek egy hétig kell várnia, amíg megérkezik hozzá a mentő, és mire kórházba kerül, már mehet is a lélegeztetőgépre.

Ahhoz a megalomán tervhez, hogy Magyarország legyen „lélegeztetőgép-nagyhatalom”, elegendő egyetlen Vezér hűséges és szolgálatkész vazallusaival, akik a piacinál jóval magasabb áron vásárolnak be, a legtöbb pénzt pedig – mit tesz isten – Orbán Viktor egyik főtanácsadójához köthető cégnél költik el. Ahhoz azonban, hogy a tüneteket mutató beteget időben teszteljék és kórházba juttassák, és ott megfelelő ellátásban részesítsék, ahhoz bejáratott, anyagi eszközökkel és önálló hatáskörökkel ellátott szakapparátusok kellenének, amelyek képesek és mernek is a saját normáik szerint működni. A raktárakban porosodó léle­geztetőgépek és a káoszba fulladó betegellátás egyaránt Orbán önkényuralmi rendszerének a termékei. És sajnos a temérdek emberi szenvedés és szükségtelen halál is.

MN: Orbán Viktor az utóbbi időben a szokásosnál is aktívabb. Eddigi tapasztalataim szerint ez mindig annak a jele, hogy érzi, nem jól mennek a dolgok, és ilyenkor a szokásosnál is jobban a maga kezében akar tartani mindent. Márpedig van oka az aggodalomra: sebesen fogy körülötte a levegő az Európai Unióban, itthon is egyre tapinthatóbb az elégedetlenség az uralmi rendszerével szemben. És eddig mindig, amikor pörögni kezdett, többet is hibázott: ilyennek tartom például az uniós költségvetés vétójához való harcias ragaszkodását is, függetlenül az akció kimenetelétől.

KJ: Orbán most először lengetett be vétófenyegetést. 2015 őszén az Európai Tanács (ET) elfogadott egy megállapodást a menekültek újraelosztásáról, amit ő hevesen ellenzett, de nem vétózta meg, egyszerűen csak nem hajtotta végre. A Putyin elleni szankciókat, majd azok meghosszabbítását is ellenezte, de amikor szavazásra került sor, beállt a sorba. Nem ment frontálisan szembe az unió konszenzusával, hanem kijátszotta.

MN: Ön szerint miért szakított ezzel a gyakorlattal?

KJ: Az unió, eredeti ethosza szerint demokráciák közössége. Jogrendje feltételezi, hogy a tagországokban elfogadhatóan működnek a jogállam intézményei, a sajtó szabad és plurális, a választásokon egyenlő esélyekkel indulnak a rivális pártok és így tovább. Nincsenek hathatós szankciói ezeknek az elveknek a felrúgása ellen, mert alapítói abból indultak ki, hogy a tagállamokban a demokrácia biztosítva van. Az egyetlen védelmi intézmény, a 7-es cikk szerinti eljárás alkalmazhatatlannak bizonyult. Ilyen körülmények között Orbán besöpörhette az uniós támogatásokat, miközben fittyet hányt a közös elvekre és normákra.

Az unió nehézkesen mozgó szervezet, de nem mozdulatlan. Lassan megszületett a felismerés, hogy Orbán és a hasonszőrű autokráciaépítők a költségvetési juttatásoknál foghatók meg. Így jött létre kitérők és kompromisszumok közepette a jogállami feltételességi mechanizmus tervezete. Amit az EU demokratikus identitásának védelmezői felismertek, az persze Orbán figyelmét sem kerülte el. Nem véletlenül harsogja a magyar kormánypropaganda, hogy a kifizetések jogállami feltételekhez kötése össze nem tartozó dolgokat kapcsol össze. Pontosan ez az összekapcsolás jelenti az első igazi fenyegetést, amivel 2010 óta az Orbán-rezsim az unió részéről találkozott. A jogállami rendeletnek az a változata, amelyben az Európai Tanács (ET) és az Európai Parlament (EP) megállapodott, még mindig messze nem kielégítő, de ezt már nem lehetne kockázatmentesen figyelmen kívül hagyni.

MN: A napokban az unió soros elnökségét ellátó Németország, pontosabban Angela Merkel megegyezett Orbánnal és Morawiecki lengyel miniszterelnökkel a vétófenyegetés visszavonásáról. Az ET és az EP közötti tárgyaláson kialkudott szöveg változatlan marad, viszont kiegészül egy kézikönyvnek nevezett dokumentummal. A megegyezést Magyarországon a saját szempontjából mind a kormány, mind az ellenzék győzelemként ünnepli. Ön szerint ki győzött?

KJ: Ha a vétófenyegetés célja a jogállami rendelet kukába küldése lett volna, akkor Orbán veszített, és a demokrácia ügye győzött. A jogállami rendelet kukába küldése azonban nem tartozott az észszerűen kitűzhető célok közé. Orbán célja a rendelet kiüresítése lehetett, és ha ezt tekintjük mércének, akkor megítélésem szerint túl nagy engedményeket kapott ahhoz, hogy a demokrácia hívei jubilálhassanak. Az ET már rábólintott az alkura, és várhatóan az EP is jóvá fogja hagyni. A feltételességi mechanizmus marad ugyan, de az Európai Unió Bíróságának felülvizsgálatáig nem lép működésbe, és később is csak olyan megszorításokkal, amelyek szinte hasznavehetetlenné teszik. Kétségtelen, a módosításokat nem a jogállami rendelet szövegébe írták bele, hanem egy hozzácsatolt melléklet fogja tartalmazni. Ellentmondásos véleményeket hallani arról, hogy a mellékletnek lesz-e jogi kötőereje. Ám, ha nem minősül bíróságon érvényesíthető jogi dokumentumnak, akkor is az ET ünnepélyes ígéretét tartalmazza, amit nem lehet hitelvesztés nélkül megszegni. Amíg a melléklet szövege nem változik, az uniónak tartania kell magát hozzá.

Az is igaz persze, hogy a vétóháborúban Orbán elszigeteltebbé vált, mint valaha, és nemcsak a „régi” uniós országok körében, hanem a visegrádi négyek között is. Egyedüli rendíthetetlen szövetségese, a lengyel kormány pedig mély válságba süllyedőben van, amit csak elmélyítettek a vétóügy körüli belháborúi. Az érem másik oldala viszont, hogy a Merkel által kötött kompromisszumnak szimbolikus üzenete van, és ez nagyon rossz üzenet: az unió zsarolható; vezetői nem képesek vagy nem akarnak erőt mutatni az alapelveit rendszerszinten, hivalkodóan megsértő autokratákkal szemben.

Más kérdés, hogy – De Gaulle történelmi mondását megfordítva – Orbán megnyert egy csatát, de a háborút nem nyerte meg. Olyan háborúba kezdett, amelyet csak elveszíteni lehet. Nem azért, mert a jogállami rendelettől nem sikerült megszabadulnia, hanem azért, amit az mutat, hogy a jogállamiság védelmét egyáltalán napirendre tűzték. Az unióban masszív tendenciák zajlanak, amelyek Orbán ellen dolgoznak, és ezeket a tendenciákat a Merkel-féle kompromisszum nem állítja le. A szemérmetlen zsarolás sikeres lehetett rövid távon, de hosszabb távon még fel is gyorsítja ezeket a tendenciákat.

 

Fotó: Végh László

MN: Melyek ezek?

KJ: Kezdjük azon, hogy az unió demokratikus deficittel küszködik; nem lehet meg demokratikus legitimáció nélkül, arra pedig csak erős – a jelenleginél erősebb – parlamenttel tehet szert. Az EP szemmel láthatólag érzékeli és igyekszik kihasználni az ebből adódó lehetőséget, ami nem kedvez a demokratikus jogállam elveit megsértő kormányoknak. Az EP ugyanis az az uniós intézmény, ahol az elvek nyilvános vitája és számonkérése zajlik. Az unióban Orbán akkor tud sikeres lenni, amikor a színfalak mögött alkudozhat, és akkor érik kudarcok, amikor a nyilvánosság előtt, szabad és nyílt vitában kell megvédenie magát. Ezért az EP felértékelődése rossz hír a számára.

Az EP volt az a testület, amely 2013-ban elfogadta a Tavares-jelentést, 2018-ban pedig a Sargentini-jelentést, elindítva a 7-es cikk szerinti eljárást Orbán ellen. Az EP-ben zajló vi­ták­nak szerepük volt abban is, hogy a jogállami rendelet ügyét az Európai Bizottság (EB) és az ET napirendre vette; ebben a magyar ellenzéki képviselők is jelentős érdemeket szereztek. 2020 őszén pedig az EP szorította rá az ET-t, hogy a német elnökség alatt felvizezett rendelettervezetet visszaállítsa egy korábbi állapotába. Amikor aztán Orbán és lengyel kollégája belengette a költségvetés és a helyreállítási alap vétóját, az EP mérsékelt frakciói válaszul közölték, hogy ha az ET eltáncolna az EP-vel kötött megállapodásból, akkor a parlament fog vétózni.

Vétózni fognak most, hogy Orbánt kielégítették? Minden valószínűség szerint nem. Egy nemzetállam autokrata vezetője szemrebbenés nélkül vállalni tudja, hogy felelőssé teszik a sokat szenvedett és sürgős segítségre szoruló Olaszországnak és Spanyolországnak szánt uniós támogatás késleltetéséért; az unió parlamentje nem bír ki egy ilyen vádat. Ezért azt hiszem, hogy az EP mérsékelt többsége végül ki fog menekülni a fenyegetés beváltása elől. Megkapta hozzá a fügefalevelet, hiszen egy vesszőt sem hagytak el abból a rendelettervezetből, amely az EP és az ET tárgyalása során nyerte el végleges alakját.

Ha így lesz, az EP presztízsveszteséget szenved, de ez legfeljebb időlegesen vetheti vissza az erősödését. Orbán pedig éppen itt, az erősödő EP-ben a leggyengébb. Az Európai Néppárt parlamenti frakciójában is rosszabbul áll a szénája, mint magában a pártban. Minél erősebb az Európai Parlament, annál gyengébb Orbán.

MN: Az igazi döntések így is az ET-ben születnek.

KJ: Valóban, de az ET is mozgásban van. Orbánnak az az érdeke, hogy az unió ne legyen több annál, aminek valaha indult: egy szabadpiaci övezetnél. Kézzel-lábbal hadakozik az ellen, hogy a tagállamok újabb szuverén jogköröket ruházzanak át az unióra. Csakhogy az integráció megállíthatatlan. Az EU vagy tovább egységesül, vagy nem tud fennmaradni. 2010-ben az euró megmentése céljából létrehozták az Európai Stabilitási Mechanizmust: ha ez nincs, a pénzügyi nehézségekkel küzdő tagállamok bedőltek volna, magukkal rántva a közös valutát. Most pedig a Next Generation EU (NGEU) létrehozása van terítéken; ez az intézkedés – először az unió történetében – felhatalmazza az EB-t, hogy a járvány sújtotta országok gazdasági helyreállításának támogatására hitelt vegyen fel, amiért a tagállamok közösen vállalnak kezességet. Egyszóval, az unió gazdasági integrációja nem áll meg, és minél szorosabb gazdasági kötelékek fűzik egymáshoz a tagországokat, annál kevésbé tartható az a helyzet, hogy nincs hatékony mechanizmus a közös politikai értékek és normák betartásának ellenőrzésére és garantálására. A függés kölcsönös és kölcsönös bizalmat feltételez, márpedig a partnerek viselkedését az teszi kiszámíthatóvá egymás számára, hogy tudják: a másik nem sérti meg szisztematikusan a demokratikus és jogállami szabályokat.

Tanulságos belegondolni, hogy a gazdasági integráció milyen úton-módon vonja maga után az olyan intézkedéseket, mint a jogállami feltételesség. Röviden: az EU közvéleményének útján. Az unió nyugat-európai polgárait egyre jobban ingerlik Orbán és a haverjai. Dühíti és felháborítja őket, hogy az adójuk korrupt politikusok és oligarchák zsebében köt ki. Ez a végső és a legerősebb oka, hogy a jogállami feltételességtől nem lehet eltekinteni, és hogy – bármi legyen a Merkel-féle alku sorsa rövid távon – sokáig a mechanizmus beélesítése sem lesz halogatható. A mellékletet nem lehet figyelmen kívül hagyni, de idővel módosítani fogják. Az idő Orbán ellen dolgozik.

MN: De tudja azt is, hogy őt elsősorban a magyar választók tarthatják játékban, és számára most a jelek szerint az volt a legfontosabb, hogy a választásokig jegelje a jogállami kérdést. Ahogyan szeptemberi terjedelmes írásában meg is fogalmazta: csak 2022 számít, és mindent annak a győzelemnek kell alárendelni. Orbánt itthon kell megverni – de van reális esélye az ellenzéknek a győzelemre?

KJ: A külső feltételek változása nem korlátozódik az EU-n belüli játszmák alakulására. Amerikának négy év után megint demokrata elnöke lesz. Igaz, Trump nem a Marsról jött; 2016-ban amerikai polgárok milliói szavaztak rá – még ha kisebbségből lett is elnök –, és 2020-ban még több szavazatot kapott, mint négy évvel korábban, noha Biden annál is hatmillióval többet. Ez a négy év rengeteg kárt tett az amerikai demokráciában, és az ország megosztottsága miatt a helyreállítás nem lesz egyszerű, hiszen a megosztottság a törvényhozásban is tükröződik. A külpolitika azonban szinte teljes egészében elnöki hatáskörbe tartozik, és csak kevéssé érintik a Kongresszuson belüli erőviszonyok. Így hát Biden sokat tud tenni a multilaterális szövetségi rendszer megerősítéséért, a klímaegyezmények betartatásáért és továbbfejlesztéséért, az Európai Unióhoz való viszony rendezéséért, az autokráciákkal szembeni határozottabb fellépésért. Ez pedig jó hír Magyarországnak is.

De igaza van, a magyarországi választásokat nem az EU-ban és nem az Egyesült Államokban, hanem itt, Magyarországon kell megnyerni. Az igazi nehézségek sem a külső körülményekből, hanem az országon belüli hatalmi viszonyokból adódnak. A választási törvényt a Fidesz már többször egyoldalúan átírta a saját érdekei szerint, és ha úgy adódik, újra megbuherálja. A Fidesz-kampány szolgálatában áll a propagandaminisztérium teljes anyagi eszköztárával. Fidesz-közeli kezekben vannak a reklámfelületek, Fidesz-propagandát harsog a – nevezzük így röviden – KESMA-média. A Fidesz hatalmas anyagi erőforrásokat tud mozgósítani, míg az ellenzék ki van véreztetve. A Fidesz törzsszavazói vakon követik a Vezért, a kistelepülések lakóit pedig a kiszolgáltatottság és félelem viszi el a Fideszre szavazni. Ezt a mázsás követ kell az ellenzéknek felgörgetnie a hegy tetejére ahhoz, hogy választást nyerjen. Hihetetlenül nehéz feladat, de az nem vezet sehova, ha előre eldöntjük, hogy kivihetetlen. Buktak el más autokraták is választásokat, amelyeket a papírforma szerint meg kellett volna nyerniük.

MN: Hogyan ellensúlyozható a Fidesz fölénye?

KJ: A közvélemény-kutatások szerint a Fidesz még mindig legalább akkora támogatást tudhat maga mögött, mint az ellenzéki pártok együttvéve. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a támogatás gránitszilárd. A Fidesz 2010 óta kitartóan menetel a szélsőjobb felé, ami, ha nem is taszítja el, alighanem nyugtalanítja a magukat mérsékeltnek tudó szavazóit. Az unió elleni, egyre brutálisabb kirohanások az Orbán-hívőket lelkesíthetik, másokat azonban megriaszthatnak, hiszen a Fidesz-szavazók többsége is EU-barát. A Mészáros família feltőkésítése, a rendszerszintű korrupció is mindenkiből ellenérzést vált ki, aki nem tartozik a haszonélvezői közé. Most pedig itt van a járvány és a vele járó gazdasági visszaesés, ami sokakat késztet gondolkodásra: hogyan lehet, hogy a példátlan egészségügyi válsághelyzetben a kormány többet költ sportcélokra, mint az összeomlás határán lévő egészségügyre? Hogyan lehet, hogy magukra hagyja a munkanélkülieket, a szociális gondozókat, a tanárokat, és sorolhatnám tovább, miközben tömi a pénzt a szállodatulajdonosokba? Miért sanyargatják az önkormányzatokat? Miért küldenek kórházparancsnokokat az orvosok nyakára? Mi köze a rendészeti miniszternek az egészségügy irányításához? Miért zavarja Orbánt a feltételességi mechanizmus, amely a rendszerszintű korrupció korlátozására szolgál? Egy erős ellenzéki kampány sokat kihozhat ezekből a kérdésekből.

Ellenzéki kampányról beszélek, nem a Jobbik, a DK, a Momentum, az MSZP vagy a Párbeszéd és az LMP kampányáról, mert az ellenzék minden választókerületben egyetlen jelöltet készül indítani a Fidesz jelöltje ellen. Az pedig, hogy egyetlen ellenzéki lista lesz, ma már nem elhatározás kérdése: a választási törvény újabb módosítása után a közös listának nincs alternatívája. Ebből következően listavezető – miniszterelnök-jelölt – is csak egy lehet.

MN: A közös ellenzéki indulástól mi várható?

KJ: A Závecz Research viszonylag friss kutatásai szerint az ellenzéki közös lista jelenleg legalább annyi szavazatot gyűjtene be, mint ha a pártok külön-külön elnyert szavazatait összeadnánk, talán egy picivel többet is. Ez jó hír, de a győzelemhez nem elég. Nem vagyok választási szakértő, de az az érzésem, hogy az egyéni választókerületekben nehezebb lesz megelőzni a Fideszt, mint listán. Az ellenzék támogatottsága jelenleg a nagyvárosokban koncentrálódik, a kisebb települések felé haladva gyengül. Simán előfordulhat, hogy listán csekély többséget szerez, miközben az egyéni kerületekben a Fidesz tarol. A közös indulás nélkülözhetetlen, de önmagában nem elég – az ellenzék akkor győzhet, ha listán számottevő előnyre tesz szert, és a táborát a közepes méretű városokban, de valamennyire még a kisebb településeken is növelni tudja.

Sokat segíthet ebben az ellenzéki pártok között született megegyezés, hogy az egyéni választókerületi jelölteket, sőt, a miniszterelnök-jelöltet is előválasztás alapján nevezik meg. Ha az előválasztást sikeresen lebonyolítják, azzal nemcsak transzparenssé teszik a jelölési folyamatot, de kitörnek a kommunikációs karanténból, és rengeteg embert mozgósítanak, akik várhatóan az „igazi” választáson is aktívak lesznek. Az ellenzék támogatottsága is lökést kap, a lendületet pedig egy jó kampány kihasználhatja és fokozhatja.

Van azonban az előválasztásoknak egy érzékeny pontjuk, amivel véleményem szerint szintén foglalkozni kell. Az előválasztást az nyeri meg, aki az ellenzéki szavazótábor – sőt, annak is a legtudatosabb, legaktívabb része – számára a leginkább rokonszenves. Nem biztos azonban, hogy ugyanez a jelölt a legalkalmasabb az „igazi” választás megnyerésére is. Ez különösen az ellenzék egészét megszemélyesítő miniszterelnök-jelölt esetében jelenthet komoly gondot. Ahhoz, hogy az előválasztáson győztes miniszterelnök-jelölt az „igazi” választáson győzelemre vigye az ellenzéket, két dologra kell képesnek lennie. Először is, olyan szavazók tömegeit kell magával ragadnia, akik még sehová nem kötelezték el magukat. Másodszor, meg kell nyugtatnia azokat a Fidesz-szavazókat, akik a saját pártjukból kiábrándulóban vannak, de az ellenzékre semmi szín alatt nem szavaznának. Érezniük kell, hogy nyugodtan otthon maradhatnak: nem dől össze a világ, ha az ellenzék alakít kormányt. És bizony lehetséges, hogy az ellenzéki „előválasztók” kedvenc miniszterelnök-jelöltje a párt nélküli választók számára nem lesz különösebben vonzó, a bizonytalan fideszeseket pedig egyenesen megrémíti, és elviszi Orbánra szavazni. Karácsony Gergely mindkét szempontból ideális jelölt lenne, és alighanem fölényesen nyerné az előválasztást is. Ha azonban ő nem indul el, akkor nyitott a pálya; ebben az esetben olyan jelölt is az esélyes indulók közé kerülhet, aki az „igazi” választást szinte bizonyosan elbukná. Nem titkolózom: Dobrev Klárára gondolok. Valószínű, hogy az elkötelezett ellenzéki szavazók fegyelmezetten felsorakoznának mögé. Ha ő lenne Orbán Viktor kihívója, én is rá szavaznék. Arra azonban minimálisak az esélyei, hogy bizonytalan szavazók tömegeit nyerje meg az ellenzéki lista számára, ugyanakkor a személye könnyen kiválthatja a kiábrándult Fidesz-szavazókból a régi reflexeket: a Dobrev–Gyurcsány házaspárral szembeni ellenszenv mozgósíthatja őket, hogy „még egyszer, utoljára” Orbán Viktorra szavazzanak. Ha Karácsony valóban nem indul, akkor sok fog múlni azon, hogy Dobrev és Gyurcsány képesek lesznek-e belátást és önmérsékletet tanúsítani.

MN: Az előválasztáson kívül hol mutathatja meg magát az ellenzék? A parlamentben a tárgysorozatba vételig sem jutnak el az indítványaik. Már hírértéke sincs annak, ha a kormánytöbbség ismét a csírájában fojt el egy ellenzéki kezdeményezést.

KJ: Ha én ellenzéki képviselő volnék, alapszabályként megfogadnám Hadházy Ákos tanácsát: nem vennék részt a parlamenti vitákban. Ettől a szabálytól csak kivételes, jól megindokolt esetben térnék el. Semmi esetre sem vennék részt a Fidesz által kezdeményezett egyeztetéseken, hiszen a Fidesz csak akkor „egyeztet”, ha szüksége van az ellenzékkel való közös fényképezkedésre. A Fidesz előterjesztéseiről szóló szavazásokat következetesen bojkottálnám: legyen csak a többségük százszázalékos, ahogy a parlamentet is száz százalékban kisajátították a maguk számára.

Ez azonban nem jelenti, hogy az ellenzék képviselői némaságra vannak ítélve. Egyetlen példa. A Fidesz rendre meghiúsítja az ellenzék által javasolt, eseti vizsgálóbizottságok felállítását. Miért kellene ebbe beletörődni? Miért ne jelenthetné be az ellenzék, hogy maga állít fel vizsgálóbizottságot? Miért ne hívhatnák meg a sajtót, miért ne adhatnának videótudósítást az ülésekről a független portálok? Az állami tisztségviselők természetesen nem tennének eleget a bizottság meghívásának. De vajon az is biztos, hogy független szakemberek sem akadnának, akik vennék a bátorságot, hogy tanúskodjanak? Állampolgárok, akik a személyes tapasztalataikról számolnának be? És természetesen képviselők, akik – mint Hadházy, Szél Bernadett és Szabó Tímea – hihetetlen erőbedobással perelnek ki döbbenetes információkat a titkolózó hatóságokból. A vizsgálat lezárulásakor a bizottság határozatokat is hozhatna, kötelezettséget vállalva arra, hogy a következő parlament törvényerőre emeli azokat. Bejelenthetnék, hogy a határozatok a készülő választási program részei lesznek. Így mindjárt a program köré is eseményt keríthetnének. És ez csak egy a lehetséges ötletek közül, néhány brainstorming felkészült választási szakértők között egy csomó más ötletet dobhatna fel.

MN: Az ellenzéki összefogás az MSZP-től a Jobbikig terjed, nagyon távoli, gyakran ellentétes álláspontokkal. Például az Alaptörvény módosításának vitájában a DK, a Párbeszéd és az MSZP elítélte a homofóbia alkotmányba emelését, az LMP és a Jobbik képviselői ezt nem tették, mondván, hogy keresztény és nemzeti ügyekben a kormány számíthat a támogatásukra. Hogyan lesz ebből közös program?

KJ: Minden koalíció kompromisszumokon alapul, még az olyan is, amelyet csupa jobb- vagy csupa baloldali párt alkot. Ez egy rendkívüli koalíció lesz, amely rendkívüli célra köttetik, mint Belaruszban a Lukasenka elleni koalíció, amelynek pártjai a demokratikus választások lehetőségének megteremtésére fogtak össze. A magyar ellenzéki összefogás célja nem lehet több, mint hogy kormányra kerülve helyreállítsák a demokráciát, egyenlő esélyeket biztosító választási törvényt alkossanak, véget vessenek a futószalagon való törvénygyártásnak és a parlamenti ellenzék kisemmizésének, megteremtsék a médiaszabadság és a bírói függetlenség garanciáit – a felsorolás nem teljes, de jelzi, hogy korlátozott és átmeneti célokról van szó. Ha minden jól megy, a résztvevők négy évvel később ismét egymás riválisaiként indulnak a választásokon.

MN: Egy kormányzásra készülő szövetség programjának ennél akkor is többet kell tartalmaznia. Szólnia kell gazdasági, szociális és más kérdésekről. A pártoknak vannak is bőven javaslataik: európai minimálbért javasol a Jobbik, feltétel nélküli alapjövedelmet a Párbeszéd. Ezeket összegereblyézik majd egy közös programba?

KJ: A jókívánságokat nem lehet csak úgy összegereblyézni; szelektálásra lesz szükség. Szelektálni kell egyrészt a jövőre gondolva: teljesíthetetlen ígéreteket nem szabad tenni, mert az ígéretek megszegése könnyen aláássa a majdani demokratikus kormányba vetett bizalmat. De amiatt is szükség lesz szelektálásra, hogy a Fidesz fűt-fát meg fog ígérni, a választóknak pedig érzékelniük kell, hogy különbség van a Fidesz ígérgetése és az ellenzék ígéretei között. Elsősorban olyan ígéreteket érdemes tenni, amelyek összefüggenek a rendszer leváltásával. Ez a rezsim tönkretette az önkormányzatokat és a közszolgáltatásokat: az egészségügyet, a közoktatást, a szociális gondozást. Nemcsak azzal, hogy elszívta ezektől a pénzt, hanem centralizálással, az autonómiák felszámolásával, az alárendeltek megfélemlítésével. Ezzel a világgal szemben kell alternatívát ígérni. A pénzügyi ígéreteket is elsősorban ezeknek a rendszereknek a megreformálásához indokolt hozzárendelni, mert mindenre nem lesz pénz, márpedig a reform pénzkérdés is, bár elsősorban nem az.

MN: Hadd utaljak vissza egy korábbi megjegyzésére: nemcsak Trump nem a Marsról jött, hanem Orbán sem. Orbán ténykedését az ország fele kártékonynak és a magyar érdekekkel ellentétesnek értékeli, a másik fele, de legalábbis százezrek pedig abban hisznek, hogy a miniszterelnök egymaga áll szemben a nemzetveszejtő globalista erőkkel. Ahogyan az Egyesült Államokban Trump elnöksége sem a semmiből jött, úgy Orbán eddigi 4 + 10 éve sem.

KJ: Nem, természetesen Orbán sem a Marsról jött: 2010-ben, az utolsó szabad és tisztességes választáson a szavazatok majdnem 53 százalékát nyerte el. Alapos vizsgálatot kíván, hogy ez miért volt lehetséges, és ebből a vizsgálatból nem maradhat ki a magyar társadalom mély szociális és kulturális megosztottsága sem. Az olyan magyarázatok azonban, hogy a magyar ember mentalitása nem viseli el a demokráciával járó bizonytalanságot, hogy a magyar embernek erős vezető kell, aki gondolkodik és dönt helyette, az ilyen magyarázatok buták és idegenek a demokratikus gondolkodástól. Orbán nem azért uralkodhat, mert a magyar népnek uralkodóra van szüksége. A demokráciát a politikai aréna polarizálódása teszi tönkre, ez szolgáltatja ki a társadalmat egy autokrata ambícióinak. Kétségtelen, a politikai aréna könnyebben polarizálódik ott, ahol a társadalom erősen megosztott, de az összefüggés nem végzetszerű. A polarizálódás politikai játszmák, lépések és ellenlépé­sek sorozatában megy végbe, és ezek a játszmák alakulhatnának másképpen is. Mielőtt Trump abba a helyzetbe kerülhetett volna, hogy elnökké válasszák, a republikánusok már évtizedek óta egyre durvább hideg polgárháborút folytattak a demokraták ellen. Magyarországon is zajlott már a hideg polgárháború, amikor Orbán megszerezte a vezérséget a jobboldal fölött.

Ebből a szempontból előny is – óriási előny –, hogy a Fidesz csak a lehető legszélesebb ellenzéki összefogással váltható le. Bármilyen mélyek legyenek az ellentétek a részt vevő pártok között erkölcsi felfogásukban, kulturális beállítottságukban, közpolitikai nézeteikben, meg kell tanulniuk, hogy ha le akarják győzni a Fideszt, akkor egymással szemben nem használhatják ki a végsőkig a taktikai előnyeiket, mert csak lojális partnerekként nyerhetnek választást és működhetnek együtt a demokratikus átmenet kormányában. Meg kell tanulniuk, hogy minden ellentéten túl összeköti őket a demokratikus jogállam elveihez és eljárásaihoz való ragaszkodás. Ezért a közös harc esélyt ad arra is, hogy a majdani demokráciában ne ellenségei, hanem – amikor arra kerül a sor – lojális riválisai legyenek egymásnak. A demokráciáért vívott küzdelemben létrejöhet az a politikai kultúra, amelyik a demokráciát élteti és megvédi a polarizálódás veszélyétől.

MN: Ha legyőzik is, a Fidesz nem fog eltűnni. De a részévé válik egy demokratikus politikai kultúrának és elfogadja azt?

KJ: A belátható jövőben aligha. De ha a többi párt demokratikus ösztönei működni fognak, akkor nem lesz még egyszer esélye foglyul ejteni az államot, és tekintélyuralmi rendszert állítani a demokrácia helyébe.