Magyar Narancs: Az önkormányzati választáson az LMP még a fővárosban is messze elmaradt a várakozásoktól. Kijózanító volt az eredmény?
Schiffer András: Már az országgyűlési választásokat követő tisztújításon is csitítottam a hurráhangulatot: országos összesítésben két százalékot jósoltam, és végül hármat értünk el. Megalakulásunk óta több száz, ha nem ezernyi ember tette kockára egzisztenciáját, munkáját a közös siker érdekében. Ez nagyobb dráma, mint hogy nem szereztünk pár százalékkal többet Budapesten. A politikai vezetés többségében kivonult a választmányból, beült a parlamentbe; ez is okozott megrázkódtatást, mivel az országgyűlési munka egész embereket követel. De látni kell, hogy az igazi hibát akkor követtük volna el, ha mindenáron mindenhol megpróbálunk jelöltet állítani. A parlamenti választásoknak is egy 4-500 fős tagsággal futottunk neki, a jelöltjeink jelentékeny része akkor sem és az önkormányzati választáson sem párttag volt. Ha áttörést akarunk elérni egy önkormányzati választáson, akkor több ezer embert kell ringbe állítani. Ezt egy fiatal, pár száz fős bázisrendszer nem tudja elviselni. Foglyai lettünk volna olyan embereknek, akik - ha jóindulattal is viseltetnek - nincsenek arra felkészülve, hogy az LMP-t képviseljék. Ezért, bár lehet, emiatt megköveznek, én nem bánom annyira, hogy finoman szólva nem nyertük túl magunkat. A Fidesz szigorította a jelöltállítás feltételeit, és egy helyhatósági választáson számos olyan civil és helyi szervezet is megméreti magát, amelyik a parlamenti választásokon nem. Hátrányunk egyelőre az is, hogy ha még van egy objektíve vállalható eredményünk is, nem épültek ki azok a csatornák, fórumok, amelyek azt hitelesen értékelik, a "hivatásos valóságmagyarázók" pedig enyhén szólva sem tolják az LMP-t. De lássunk tisztán: az eredmény nem volt siker. Jelen szervezeti állapotunkban és anyagi helyzetünkben azt hoztuk, ami várható volt.
MN: A Fidesz tavaszi kétharmados győzelmének egyik tanulsága, hogy szervezet- és hálózatfejlesztésben utcahosszal előzi a többi parlamenti pártot. Mi a következő lépés a szervezetfejlesztésben?
SA: Egyelőre nincs kitalálva, hogy maga a párt és a frakció hogyan működik együtt. Amíg ez kialakul, addig a kölcsönös frusztrációk meglesznek, ezeket pedig kezelni kell. A frakciótagok kidolgozzák a belüket - s eközben tűrniük kell, hogy a kinti párttagok időnként kóstolgatják őket. Akik viszont ezt okkal teszik. Aki nem jutott be a parlamentbe, vagy nem szerzett helyet önkormányzati testületben, de rengeteget dolgozott az LMP-ért, jogosan kérdi magától és tőlünk is: hogyan lesz ráhatásom arra, hogy merre megy ez a párt a következő négy évben? Ez egy természetes frusztráció, amit türelmes munkával fel kell oldani. Egyelőre sem idő, sem energia nem volt arra, hogy a párt második és harmadik vonalát felállítsuk és valamiképp integráljuk. Abban viszont konszenzus van az LMP-n és a vezetői testületeken belül, hogy közösen fel kell tudni állítani egy kormányképes alternatívát a ciklus felére. Le kell tenni az asztalra egy komolyan vehető politikai programot, ami bizonyítja, hogy adott esetben el tudjuk kormányozni az országot. Hogy egyedül, másokkal vagy kisebbségben - az ehhez képest másodlagos. A szervezeti háttér valóban alapvető kérdés, amit elsősorban pénzügyi korlátok gátolnak, és ami a következő évek egyik legfontosabb feladata lesz. De kormányképes erőként megjelenni intellektuálisan, kommunikációs és politikai szempontból is óriási kihívás. Kívánatos lenne, hogy a ciklusfelezőre már 10 százalék feletti támogatottságot tudjunk elérni - de nem ez a legfontosabb elem. Abban is egyetértés van, hogy ez a párt sosem lesz egy 50 százalékos mamutpárt, amelyik alárendeli elveit a szavazatmaximalizálásnak. Nem gondolom, hogy az LMP-ben lenne bárki, aki azt mondja: ígérjünk gázárcsökkentést, mert akkor jobban fognak szeretni. Volt már több "népszerűtlennek" is mondható javaslatunk, például a budapesti kampány egyik fontos eleme, a dugódíj bevezetése. Most is érvelünk amellett, hogy a gázártámogatás növelésével szemben inkább a lakhatási támogatásokat kellene megemelni.
MN: A párt létrejötte óta visszatérő kérdés: létezik-e a konzervatív-liberális törésvonal?
SA: Én ilyen beazonosítható nézetrendszerekről nem tudok. Kulturális-szocializációs törésvonalak persze vannak: egy újlipótvárosi vagy egy túrkevei gyerek más kulturális környezetből jön, más referenciacsoportokkal vannak kapcsolódásai, mást kifogásol a politikai vonalvezetésében. Ezek amorf, de természetes konfliktusok, hiszen ez nem egy liberális elitképződmény, és nem is egy új kisgazdapárt. Ez egy ökopolitikai párt: szintézise a régi ideológiai hagyományoknak, amelyik megpróbálja meghaladni azt a társadalmi törésvonalat, ami nagyjából a XX. századi sérelmek alapján alakult ki a magyar politikai mezőben. De ha egyszer nem egy újabb szekértáborpártot akarunk csinálni, ha túl akarunk lépni a rögzült szembenállásokon, akkor az ilyen súrlódásokat kezelni kell. A frakcióban, a választmányban romaintegrációról, vidékfejlesztésről, családtámogatásról késhegyre menő ideológiai viták nincsenek és nem is voltak. Nem mondom, hogy ez jó, sőt a kultúránk fejlődése céljából talán jobb lenne, ha volna, de az elmúlt fél évben egy ilyen konfliktus sem volt. Egyedül a melegfelvonulás kapcsán volt vita arról, hogy pártként megjelenjünk-e, vagy sem. Végül - egyedüli parlamenti képviselőként - én elmentem az egyik szóvivőnkkel a rendezvény megnyitójára, a felvonuláson pedig néhány választmányi tag vett részt.
MN: Október 26-án Lázár János bejelentése (az Alkotmánybíróságról szóló törvény módosítása) után az LMP kivonult az alkotmány-előkészítő bizottságból. Egybehangzó döntés volt?
SA: Egyértelmű jelzést kellett adni. A kivonulás előtt annyira elemi volt a felháborodás, hogy erről nem volt vita. Előtte én is azzal értettem egyet, hogy kötelességünk a parlamentáris szabályok szerint megalakított testületekben részt venni, mert erre kaptunk felhatalmazást. Tartottam ezt, pedig tavasz óta értelmiségiek, civilszervezetek sora próbált ránk nyomást gyakorolni, hogy vonuljunk ki. Ebben nem volt teljes egyetértés, de többségünk úgy gondolta, hogy nincs alkotmányozási kényszer. Október 26-án nyilvánvalóvá vált, a kormány mennyire veszi komolyan az Alkotmányt, és így már nem volt értelme benn maradni. Azt tudomásul kell venni: 2,7 millió ember a jelenlegi Alkotmány szerint alkotmányozó többséggel ruházta fel a Fidesz-kormányt. Ami viszont felháborító, hogy egy pillanatnyi kétharmados többség az örökkévalóságnak próbálja bebetonozni az Alkotmányt azzal, hogy csak két egymást követő kétharmados felhatalmazással bíró többség számára teszi lehetővé annak módosítását. Ez egyszerűen aljasság, ez egy alkotmányos puccs - és ez ellen kőkeményen tiltakoznunk kell.
MN: Volt egy közös sajtótájékoztató is az MSZP-vel. Enyhült a viszony?
SA: Azért azt szögezzük le, hogy az elmúlt nyolc évben, főleg Gyurcsány ötéves irányítása alatt az MSZP nem viselkedett demokratikus pártként - és akkor enyhén fogalmaztam. Ráadásul ugyanakkora politikai filozófiai szakadék tátong az MSZP és az LMP között is, mint a Fidesz és az LMP között. Abban úgy érzem, egyetértés van az LMP-ben, hogy nekünk egy önálló pólusképző erőnek kell megmaradnunk. Ez azt jelenti, hogy - függetlenül a későbbi eredménytől - mindenekelőtt azt kell teljesítenünk, ami miatt zászlót bontottunk: meghaladni a kettéosztottságot, ami foglyul ejtette a magyar politikát az elmúlt húsz évben. Ma sokak számára épp a szocialista kormányok tevékenysége teszi - mondjuk így - "elfogadhatóvá" a Fidesz antidemokratikus intézkedéseit, és fordítva: a fideszesek alkotmányjogi ámokfutása néhányak szemében relativizálja 2006 őszét. De vannak olyan helyzetek, amikor a demokratikusan működő pártoknak fel kell lépniük a nyílt antidemokratikus intézkedésekkel szemben. Ez egy ilyen pillanat volt, és elképzelhető, hogy lesz még ilyen. Az MSZP és a Jobbik között pedig annyi lényeges különbség van, hogy - minden egyéb kritika és fenntartás dacára - az MSZP soha nem vonja kétségbe semmilyen társadalmi csoport egyenjogúságát.
MN: Ha egy kormány esetenként az alkotmányosság fölé helyezi magát, az nem ugyanaz, mint amikor elemenként iktatja ki a demokratikus intézményrendszer ellensúlyait.
SA: Értem én a zsigeri fenyegetettséget, amit az szül, hogy egy kétharmados hatalommal bíró kormány kijátssza a demokratikus játékszabályokat. Érthető, hogy ez sokakkal azt mondatja: "Demokraták, fogjatok össze!" De a felelősséget tisztán kell látni. Nagyon olcsó és könnyű lenne azzal érvelni - pedig igaz -, hogy soha nem kapott volna Orbán Viktor kétharmadot, és soha nem tudta volna így meggyengíteni a demokratikus intézményrendszert, ha nincs Gyurcsány Ferenc ötéves katasztrófakormányzása. Az alkotmányos rend semmibevétele nem most kezdődött. Emlékezzünk például arra, hogy Bárándy Gergely - akivel én egyébként rendszeresen napi szinten együttműködöm a parlamentben és a bizottságban - újra és újra előterjesztett egy, az AB által visszadobott törvényt, vagy amikor hatályon kívül helyezett jogszabályra hivatkozva tiltottak be tüntetést. A másik, hogy a narancsuralmat megdönteni csak egy új politikai pólusnak van esélye. Az LMP épp abból az elemi kétségbeesésből jött létre, hogy sem politikai kultúrájában, sem felfogásában nincs olyan politikai erő Magyarországon, amelyre ezt az országot rá lehetne bízni. Ebben a tekintetben politikai filozófiánkhoz való ragaszkodásunk számunkra fontosabb, mint esetenként a politikai racionalitás. Az igazi felelősségünk éppen az, hogy ha mi felolvadunk, akkor nincs több demokratikus ellenpólus a Fidesszel szemben. Lehet, hogy mi belebukunk, de akkor valóban legalább három cikluson keresztül fogjuk nézni Orbán Viktor fejét. Velünk a hitvallásunk és a felelősség egyszerre mondatja, hogy önálló pólusként kell tudni megjelenni, mert akkor van esély a Fidesz leváltására.
MN: A frakció fele tartózkodott Izrael és az Európai Közösség országai közötti euromediterrán megállapodás voksolásakor, miközben korábban például Oroszország és Azerbajdzsán esetében igennel szavazott.
SA: A legtöbb határozathozatalnál erős ajánlás van a frakción belül, ez nagyjából annyit tesz, hogy "jó lenne, ha mindenki úgy szavazna", de indokolt esetben ki lehet szavazni egy lépéssel - magyarul a tartózkodás elfogadható. Ritkán van olyan, hogy kötelező a döntés, vagy lelkiismereti. Itt volt egy nem túl éles vita a frakcióülésen, ahol végül az a döntés született, hogy megszavazzuk. A vitában figyelembe kellett venni azt is, hogy tőlünk több képviselő is részt vett korábban azon a tüntetésen, amit a humanisták szerveztek az izraeli követség elé a gázai szállítóhajót ért támadás miatt. A nemzetközi egyezményeket, megállapodásokat többnyire egyébként meg szoktuk szavazni. Izrael esetében nem egyszerűen az ország emberjogi politikája volt döntő: ezek az emberi jogi sérelmek konkrét hadműveletekben öltenek testet, és ez egy minőségileg más eset, mint mondjuk Törökország, Oroszország vagy más országok esetében. Kizárólag emberi jogi megfontolások voltak a személyes döntések mögött.
MN: A frakciótagok csak szakpolitikai kérdésekben vállalnak vitát a parlamentben. Helytállnak, de a nyilvánosságba ebből kevés szivárog át. Amikor viszont táblán becipelték Orbán Viktor 2007-es mondatait az Alkotmánybíróság sérthetetlenségéről, egyből lehozta a nemzetközi sajtó is.
SA: Elismerem, lehetne határozottabb a kommunikációnk. Mégsem szeretném, ha valaha is a csomagolás uralná az LMP politikai gondolkodását. A parlamenti szereplésünkben valóban hangsúlyosabb a szakmaiság, ami eleve - ha úgy tetszik - szürkít. Nem címlapsztori, ha Jávor Bence szakmai érvekkel mossa le a pályáról az ellene érvelőket földgázügyben. De nekünk mindenekelőtt kompetenciát kell felmutatnunk, ami viszont csak hosszú távon térül meg. Ha a politika iránt kevéssé érdeklődő, mégis szavazni akaró választópolgár szemével próbáljuk szemlélni az LMP-t, akkor az a kérdés fogalmazódik meg: itt vannak ezek az ismeretlen, jobbára fiatal és tapasztalatlannak tűnő arcok, miért is bízzam rájuk az ország sorsát? Be kell bizonyítanunk, hogy van jövőképünk oktatásról, vidékfejlesztésről, fenntartható fejlődésről - és sorolhatnám. Nem szabad alárendelni az építkezést annak, hogy most nagyon gyorsan, mindenáron, minél nagyobb bázist gyűjtsünk magunknak.
MN: A parlamenti folyosókon sem lehet meggyőzni a fideszes képviselőket egy-egy módosító megszavazásáról?
SA: Afféle tudathasadásos viszonyok ezek. Nem szeretek más párttal foglalkozni, de azért ez már nem csak az ő belügyük. A fideszesek többségével normális viszonyban vagyunk, és vannak köztük olyanok, akiknek adott esetben meg is védeném a demokratikus elkötelezettségét. Az igazi probléma nem az, hogy kétharmados parlamenti többségük van. Ez a választói akarat, ezt tiszteletben kell tartani. Franciaországban a jobboldalnak 1993-ban 82 százalékos többsége volt, mégsem akarta senki kikiáltani a hatodik köztársaságot. Ráadásul úgy kerültek hatalomra, hogy ott volt a nyakukon Európa legnagyobb hatalmú államfője. Mitterrand politikai értelemben az ellenfelük volt, mégse akarta senki kirúgni - ami megint csak politikai kultúra kérdése. Az igazi probléma az, hogy jól láthatóan egyetlen ember kezében összpontosul minden döntés. Ha a Fidesz-KDNP egy olyan konzervatív párt lenne, mint a francia, a német vagy az angol jobboldal, akkor önmagában egy ilyen mamutszövetség belső megállapodásai kompromisszumokra kényszeríthetnék a döntéshozókat. Ebben a struktúrában viszont indifferens, hogy az egyes emberek mit gondolnak.
MN: Mégis a nevüket adják olyan törvényekhez, amik esetenként összeegyeztethetetlenek a jogállami elkötelezettséggel.
SA: Ez a permanens szekértábor-háború, ahol mindkét oldal adott és kapott, jogosan és jogtalanul a másiknak, kitermelt egyfajta hiperlojalitást. Van olyan fideszes politikus, akiről még csak azt se gondolom, hogy önállótlan lenne, és elég kritikus volt október 26. után, kimondottan a belső demokratikus elkötelezettsége miatt. De ezek a politikusok is benne élnek abban a narratívában, hogy itt vannak ezek a "dög kommunisták" az áttekinthetetlen árnyékhatalmukkal - ez az ellenségkép pedig kellően meggyőző erő számukra akkor, amikor nem tetsző döntéseket kell végrehajtani. A cél szentesíti az eszközt: csak a szocialisták vissza ne jöjjenek. Hiába lehet esetenként kitapintani az elégedetlenséget a kormánypártokon belül is - lásd oktatáspolitika -, még potenciális belső hatalmi ellenpólus sincsen. A hiperlojalitás mellett minden országos döntés egyetlen emberen múlik, és ez az igazi veszély, nem a kétharmad.
