Magyar Narancs: A politikai közbeszédbe a 2014. év végi LuxLeaks-botrány hozta be a multinacionális vállalatok adóelkerülésének témáját, ekkor derült ki, hogy a luxemburgi kormány több száz multival kötött a cégeknek kedvező adómegállapodást. Szakmai körökben mióta foglalkoznak a jelenséggel?
Király László György: Hogy a nemzetközi gazdasági életben jelen van a törekvés a nyereség optimalizálására, az szerintem nagyjából az 50-es évek óta téma: ekkor alakultak ki a világszintű transznacionális vállalatok. Az agresszív adótervezés fő eszköze a vállalaton belüli kereskedelem manipulálása. Az a vállalati egység, amelyik kedvező adózású országban fekszik, magas áron ad el javakat a vállalatcsoport többi tagjának, így a profit mesterségesen felpumpálható ott, ahol keveset kell utána adózni, és csökkenthető ott, ahol sokat. Bonyolítja a helyzetet, ha immateriális javak is mozognak a cégen belül, például jogdíjat, névhasználati díjat, általános marketingköltséget fizetnek a leányvállalatok az anyavállalatnak. A fizikai áruk piaci ára ugyanis legalább nagyjából meghatározható. De azt ki tudja megmondani, hogy mennyit kellene fizetni a Pepsi Cola névhasználati jogáért? Annyit, amennyit az anyavállalat rámond. Így nagyon jól lehet szabályozni a költségek és a nyereség országok közötti megoszlását.
MN: Az adóhatóságok próbáltak gátat szabni ezeknek a technikáknak?
KLGY: Próbálkoztak, de ez alapvetően nem adóhatósági probléma. Törvényes, vagy legalábbis a törvényeshez nagyon közel álló tevékenységről beszélünk. Márpedig az adóhatóságok a törvénytől eltérő tevékenységekre összpontosítanak ellenőrzéseik során. Ez adószabályozási, költségvetési probléma; az a kérdés, hogy mit enged és mit nem enged a jogszabály. Amíg két nagyjából azonos fejlettségű ország között mozgott a profit, addig az adóverseny részeként, gazdaságpolitikai kérdésként kezelték a jelenséget a kormányok. A nagy közös felhorkanás akkor kezdődik, amikor a vállalatok adóparadicsomokba mennek, olyan helyekre, ahol eleve sokkal kevesebbet kell adózni. Vagy azért, mert nagyon alacsony az adókulcs, vagy azért, mert bizonyos „költségeket” le lehet vonni az adóalapból. Miközben a multik az egész világon folytatják tevékenységüket, fizikai megjelenésük a kedvező adózású országokra korlátozódik.
MN: Mennyire könnyű eldönteni, hogy egy adótervezési lépés törvényes vagy törvénytelen?
KLGY: Nehéz eldönteni, éppen a vállalatcsoporton belüli kereskedelem már említett, immateriális jellege miatt. Önmagában nem támadható, hogy egy leányvállalat fizet a névhasználatért. Azt már megpróbálhatja firtatni egy adóhatóság, hogy mennyit fizet, de erre a másik oldalról az lesz a válasz, hogy oké, de akkor mennyit szabad. Ezt senki nem tudja megmondani, nem tudunk éles határvonalat húzni. A jogszabályalkotók óvakodnak a szigorú korlátozástól, mert a világ is változik: ami 10 éve még feltűnően soknak látszott, ma már teljesen normális díjszabás lehet.
MN: Az OECD az elmúlt években több irányelvet is kidolgozott az adóalap csökkentése, a profit átcsoportosítása ellen. Eredményes lehet ez a munka?
KLGY: Az OECD az adóhatóságok közötti információcserét tudja megoldásként ajánlani, de a probléma az információk visszatartásánál sokkal jelentősebb, és ha úgy tetszik, filozófiai, elméleti alapokon nyugszik. A vállalkozások jövedelemadója a 19. század utolsó harmadában egy hallgatólagos megegyezésként alakult ki a tőkés vállalatok és az állam között. Az állam hajlandó volt iskolákat, kórházakat létrehozni és működtetni, hogy a munkások tanultabbak és kevésbé betegesek legyenek, a vagyonbiztonság növelése érdekében megerősítette a rendőrséget, fejlesztette a vállalkozások számára is nélkülözhetetlen infrastruktúrát, vasutat épített, karbantartotta az utakat. A vállalkozások cserébe átengedték a jövedelmük egy részét. Fontos azonban látni, hogy itt adott térségen belüli szereplőkről van szó, és ez biztosítja az adók és a közszolgáltatások egymásnak való megfeleltetését. A tevékenységüket az egész világon szétterítő multinacionális vállalatok adózása ebből a szempontból már vet fel kérdéseket – például az előbb említett vállalaton belüli árazási problémák miatt –, de mondjuk egy gyógyszergyárnál legalább elméletben meg lehet mondani, hogy mely államokban működik, hol és mennyi adót kellene fizetnie. A harmadik, legproblémásabb szintet az internetes szolgáltatóvállalatok jelentik. Ki tudja megmondani, hogy a Facebooknak hol keletkezik a profitja? Hogy hol működik a Facebook? Van néhány fejlesztőjük Amerikában, van egy kereskedelmi központjuk Írországban, és van egy termékük, amely a világ minden pontján elérhető. Ennek eredményeként tesznek szert reklámozási bevételre. Nem tűnik túl igazságos megoldásnak, hogy csak azért, mert Írországban van a központja, a teljes bevétele után ott fizessen adót a cég. De hogy oldjuk meg, hogy a világon mindenütt fizessen? Erre egész egyszerűen nincs válasz. Azért nem tudnak rendesen együttműködni az adóhatóságok, mert ők maguk sem látják az adóztatni kívánt tevékenységet. Ráadásul az adó lényege a kikényszeríthetőség. De hogyan kényszerítse például a NAV adófizetésre a Facebookot, ha egyszer itt sincs Magyarországon?
MN: Erre tett kísérletet a kormány a reklámadóval.
KLGY: A Facebook meg röhögött a markába, hogy fizessenek reklámadót a magyarok, ha akarnak, de ettől még a jövedelméből semmit nem adott át a magyar költségvetésnek. Átadták azok, akik nála akartak hirdetni. A probléma röviden az, hogy a nagy multinacionális vállalatoknak – főleg a szolgáltató-, kisebb részben a termelővállalatoknak – nincs felettes hatóságuk. Csak a székhelyükön lehetne megfogni őket, nem véletlenül mennek a Bermudákra vagy a Kajmán-szigetekre malmozni, miközben profitot hozó tevékenységüket az egész világon bonyolítják.
MN: Az Európai Bizottság az elmúlt hónapokban több tagállamot megbüntetett, amiért kedvező adózási feltételeket biztosítottak a multiknak. Ez már valamiféle felettes hatóság?
KLGY: Nyilván lehet kellemetlenséget okozni ilyen eljárásokkal. De a probléma rendszerszintű. A 19. századból jött államfelfogással nem lehet a 21. század gazdaságát normálisan adóztatni. Egy másik példát előhozva, a csalás melegágya, hogy az EU tagállamaiban eltérő áfamértékek léteznek, ráadásul csak az importőrnek kell megfizetnie az áfát. Ha már az EU egységes gazdasági térség, mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy van egy uniós adóhatóság, van egy uniós forgalmi adó, és nincs hókuszpókusz: amikor az unión belül kereskedsz, ennyi adót kell fizetned, és majd mi visszaosztjuk a tagállamoknak valamilyen mechanizmus szerint. Ezt ma még a gondolat szintjén sem lehet felvetni, oly mértékben ragaszkodnak a nemzetállamok a saját adóztatási monopóliumukhoz.
MN: Becslések szerint az EU évente 50-70 milliárd eurótól esik el a vállalati adóelkerülés miatt, az OECD világszinten 100 és 240 milliárd dollár közé teszi az adóhiányt. Felmerül a kérdés, hogy az államok miért nem lépik meg a rendszerszintű változtatásokat? Vannak, akik jól járnak a status quóval?
KLGY: Szerintem minden ország attól tart, hogy egy nemzetek feletti adóztató szervezettel rosszabbul járna. Mindenki azt gondolja, hogy majd mi megoldjuk a problémát, fenyegetéssel vagy más úton megfogjuk a cégeket. De nincsen meg a technológiájuk, és nincsen meg a hatalmuk sem az adózás kikényszerítéséhez, mert körülnéznek, és már nem is az ő országukban van az adózó. A magyar adóhatóság a közelmúltban veszített pert az Európai Bíróságon Gattyán Györggyel szemben. Hiába próbálkoznak a hatóságok, az ő eszközeik nemzetiek, és ha az adózó bizonyítani tudja, hogy tulajdonképpen nem is a nemzeti hatóság alá tartozik, nem lehet vele mit kezdeni. Nemzetállamokban gondolkodva megoldás lehetne még, ha nem a jövedelmeket, hanem a fogyasztást adóztatnánk, mert az áruk mozgását jobban meg lehet fogni, mint a tőkéjét, illetve magas vámokat is ki lehet vetni mondjuk a Barbadosról behozott luxusautókra. De ezzel meg az a probléma, hogy a fogyasztási adónak Európában van egy visszaigénylési eleme, és minél magasabb a fogyasztási adó, annál magasabb a fiktív visszaigénylések kockázata. Egy nemzetközi vagy legalább uniós adóbeszedő szervezet hatékonyabban tudná kezelni ezeket a transznacionális problémákat.
MN: Ön eddig egzotikus államokat említett az adóparadicsomok között, de az Európai Bizottság vizsgálataiból tudjuk, hogy Luxemburg, Hollandia, Belgium és Írország is nagyon alacsony adórátákkal, különmegállapodásokkal vonzza a multicégeket. Gondolhatják, hogy ez jót tesz a gazdaságuknak?
KLGY: Munkahelyeket nemigen remélhetnek ettől a politikától, az lehet mögötte, hogy legalább valamekkora adóbevétel hozzájuk folyjon be. Nemzetállami kereteken belül egyébként az is előrelépést hozhat, ha az egyenlőtlen adóelosztás vesztesei nyomást gyakorolnak azokra az államokra, amelyek megteremtik az adó alóli kibújás lehetőségét. Ha konkrét eredményt még nem is látok ezen a téren, 10 éve még nehezen tudtuk volna elképzelni, hogy Svájcot és Liechtensteint rá lehet bírni a banki adatok megosztására. De megtörtént, néhány év múlva teljesen automatikus lesz más országok adóhivatalainak tájékoztatása az állampolgáraik által nyitott bankszámlákról. Ha ezt el lehetett érni, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy a fejlett világban működő adóparadicsomokat is rá lehet venni, hogy se alacsony adókkal, se rugalmas jogértelmezéssel ne tegyék lehetővé az adóelkerülést.
MN: Talán „feltételes adómegállapításként” lehetne lefordítani magyarra azokat a dokumentumokat, amelyek segítségével Luxemburg, Belgium vagy Hollandia adókedvezményeket biztosított egyes vállalatoknak. Az ilyen adómegállapításnak lehet más értelme is a trükközésen kívül?
KLGY: Az említett államoknál az volt az érdekes, hogy egyedi megállapodásokat kötöttek. De például Magyarország is mondhatná azt, hogy kijelöl három elmaradott térséget, és jelentős adókedvezményt ad azoknak, akik oda beruházásokat és ezzel munkahelyeket hoznak. Aztán 5 év múlva, amikor lejár az adókedvezménye, az érintett cég esetleg bezárja a gyárat, és továbbáll egy másik államba, amelyik újabb kedvezményben részesíti. Ez is egy módszere az adóoptimalizálásnak. A különmegállapodásokat éppenséggel megtilthatják egymásnak az államok, de ennek az lesz a vége, hogy az általánosan érvényes kedvezményekre fognak olyan szűk feltételeket szabni, hogy az csak egy vagy két cégre legyen alkalmazható. Az országok e tekintetben borzasztóan védik a saját érdekeiket, ezért is nagyon nehéz a nemzeti kormányok együttműködésében kezelni a világszintű problémákat.
MN: Az OECD irányelvei alapján az Európai Bizottság azt is javasolja, hogy a multinacionális cégeknek országonként kelljen számot adni tevékenységükről és nyereségükről. Ha elfogadják ezt a jogszabályt, az hozhat előrelépést?
KLGY: Segíthet például egy gyógyszergyár esetében, ahol fizikailag elkülöníthető, hogy az egyes országokban mit csinált a cég. De megint visszatérek a Facebookra. A Facebook hogy fogja megmondani, hogy melyik országban milyen tevékenységet végzett, és ebből mekkora bevétele származott? Azt talán meg tudja mondani, hogy honnan rendeltek tőle hirdetéseket, bár őszintén szólva ma már az IP-címek manipulálásához sem kell túl nagy informatikai jártasság. Végig erről beszélek: ha a tevékenység lokalitása nem ragadható meg, kitalálhatunk akármilyen jó eszközt a nemzetközi együttműködésre, a cég akkor is kicsúszik a kezeink közül.
MN: Van egyébként konkrét elképzelés a nemzetállamok feletti megoldásra?
KLGY: Nincsen, kifejezett elzárkózást lehet látni, ha a szakma oldaláról valaki logikailag következetesen levezeti a nemzeti megoldások elégtelenségét. Még csak vitára sem bocsátják ezeket a kérdéseket, fantazmagóriának nevezik a nemzetek feletti megoldást, és lássuk be, egy kicsit az is. Ha a költségvetést ennél sokkal kevésbé érintő kérdésekről sem tudnak megegyezni világszinten vagy regionálisan a kormányok, akkor miért pont a pénzen tudnának? Ez lesz a legutolsó. Ezek a pénzek továbbra is szépen el fognak folyni. Arról nem is beszélve, hogy a nagy transznacionális vállalatok nagyon komoly lobbicégeket tartanak fenn Brüsszelben, akik végzik a dolgukat, a saját elképzeléseik irányába befolyásolják az európai döntéshozókat. Ne legyenek kétségeink a tekintetben, hogy a nemzeti parlamentek körül is hasonló, nagy tőkeerővel és erős kapcsolati hálóval megtámogatott lobbitevékenység zajlik.
MN: Évek óta beszélnek az EU-ban egy közös konszolidált társaságiadó-alap bevezetéséről, bár eddig nem lett belőle semmi. Hogy nézne ki egy ilyen rendszer?
KLGY: Két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy legalább a fogalmakban egyezzünk meg. Abban, hogy mit értünk vállalaton, mit értünk profiton, mit értünk elszámolható költségen. Ha ez megvalósulna, nem biztos, hogy érdemes lenne csak azért áttelepülni valahová, mert ott mondjuk a jogdíjbevétel nem adóköteles. A másik, fontosabb lépés az lenne, hogy az egész vállalatbirodalom profitját egybeszámítják, az anyavállalat országa szerinti adómértéken megadóztatják, majd valamilyen technikával elosztják a cég működésében érintett tagállamok között. Ez a nyereségátcsoportosítás alól húzná ki a talajt. Elvben nagyon jó technika, csak a végén van a nehézség, hogy milyen elvek alapján osszuk vissza a pénzt. És még mindig nem oldottuk meg a Facebook problémáját!
MN: Gondolom, azért is nehéz EU-s vagy OECD szinten szigorúbb szabályokban megállapodni, mert a csoporton kívül mindig lesz valaki, aki nincs benne a buliban.
KLGY: Persze, és annál jobban megéri nem benne lenni a buliban, minél többen vannak benne. Megint ne legyenek illúzióink: nem feltétlenül az adóparadicsom egész társadalma jár jól ezekkel a megoldásokkal, sokkal inkább az ország vezetésére nagy befolyással rendelkező emberek.
| Európa bekeményít Az Európai Bizottság (EB) versenyjogi főigazgatósága 2013 júniusában kezdett vizsgálódni a tagállami adóhatóságok „feltételes adómegállapításai” körül, 2014 decemberében – a LuxLeaks-botrány kirobbanása után – mind a 28 államra kiterjesztették az ellenőrzést. Eddig három fontosabb döntés született. A bizottság szerint a különmegállapodásokkal Luxemburg a Fiat, Hollandia a Starbucks, Belgium pedig 35 meg nem nevezett multi számára biztosított jogtalan előnyt (a jogi szakzsargonban: állami támogatást). Ha az Európai Unió Bírósága is jóváhagyja a döntéseket, a vállalatoknak egyenként 20 és 30 millió euró közötti összeget kell utólag befizetni a tagállami költségvetésekbe. Az említett adómegállapításokban a multicégek vállalaton belüli árazásait hagyták jóvá az adóhatóságok, ám a bizottság szerint a piaci ártól eltérő összegeket állapítottak meg, ezzel jelentősen csökkentették a cégek adóalapját. A Fiatnál a vállalaton belüli hitelek kamataival volt probléma, a Starbucksnál a kávébabért és a jogdíjért felszámított árral. Belgium egészen furcsa módon akár 50-90 százalékkal csökkentette egyes cégek adóalapját arra hivatkozva, hogy bevallott nyereségük egy része nem belgiumi tevékenységnek volt betudható. Azzal persze nem foglalkoztak a belgák, hogy a levont összeg után máshol adóztak-e a kedvezményezett cégek. Margarethe Vestager versenyjogi biztos csapata jelenleg vizsgálja az Apple, az Amazon és a McDonald’s adómegállapodásait, és hamarosan terítékre kerülhet a Google és az Egyesült Királyság közötti deal is. Az EB január végén nyújtotta be a vállalati adóelkerülés elleni javaslatcsomagját. Egy jogi kötőerejű javaslat arra kötelezné a 750 millió eurónál magasabb bevételű multikat, hogy „országonkénti beszámolót” készítsenek az egyes tagállamokban bevallott jövedelmükről, az utána fizetett adóról és az országban végzett tevékenységükről. Az érintett tagállamok hatóságainak kötelező lenne megosztani az így szerzett információkat. Egy másik irányelvjavaslat az OECD ajánlásai alapján a nyereségátcsoportosítás legfontosabb technikái ellen lépne fel. A jogszabályokra még rá kell bólintania az Európai Parlamentnek és a pénzügyminiszterek tanácsának is. Az EB 2016 őszére ígéri a közös konszolidált társaságiadó-alapról szóló előterjesztést, és azt is megvizsgálják, hogy nyilvánosságra hozhatók-e a multinacionális vállalatok „országonkénti beszámolói”. Több parlamenti képviselőcsoport és az átlátható adóztatásért küzdő civil szervezet éppen a nyilvános elszámolást látja az adóelkerüléssel szembeni legnagyobb visszatartó erőnek. |
