Magyar Narancs: Talán sosem volt még annyira reflektorfényben a civil szektor, mint a belengetett ellehetetlenítési törvény óta. A szuverenitásvédelminek nevezett hivatal jelentéseinek is betudhatóan a média a korábbi időszakokhoz képest jóval többet foglalkozik a civil szervezetek tevékenységével, és mintha a közvélemény is érdeklődőbb, szolidárisabb lenne velük. Az önök által képviselt szervezetek – az Ökotárs és a Civil Kollégium Alapítvány, azaz a CKA – immár harminc éve működnek. Beszélhetünk valamiféle civil fejlődéstörténetről Magyarországon?
Varga Máté: A szüleim révén a rendszerváltás környékétől, úgymond, „belenőttem” a civil szektorba, így közelről láttam, hogyan változnak a közösségi munkamodellek: a népművelésből kialakult a közösségfejlesztés, amelynek a virágkorában országszerte több száz közösségfejlesztő szervezet jött létre. Ekkor indult növekedésnek az egész civil szektor, én is hosszú ideig közösségfejlesztőként dolgoztam. A 90-es években odáig viszonylag könnyű volt eljuttatni csoportokat, hogy kulturális életet szervezzenek, vagy akár legyen egy kis helyi nyilvánosság, de hogy valamiféle konstans kontrollt kezdjenek el gyakorolni a döntéshozók felett, vagy egyáltalán, úgy érezzék, a döntéshozókat nekik mozgatniuk, elszámoltatniuk kellene, az nagyon nehezen vagy csak időlegesen tudott kialakulni. Kérdés persze, mennyire várható ez el az ilyen szervezetektől, mindenesetre ez volt az élményem – kicsit az egész civil szektorral kapcsolatban is. Szépen elkezdett virágozni, még az érdekérvényesítés szintjén is történtek izgalmas dolgok, de azt az igazi kontrollfunkciót a civil szektor sosem tudta betölteni. Ez volt az oka annak, hogy a közösségfejlesztésről idővel áttértem a közösségszervezésre, amelynek fókuszában a döntéshozók és a hatalom kérdésköre áll.
MN: A közösségszervezés a közösségfejlesztés folyománya, vagy egy másik út?
Móra Veronika: Leegyszerűsítve: ha az utcavégi játszótér koszos és töröttek, kopottak a játékok, akkor a közösségfejlesztő összehozza a közösséget arra, hogy javítsák meg, fessék le a játékokat és takarítsák ki a teret, míg a közösségszervező oda juttatja az érdekelteket, hogy „kitapossák” az önkormányzatból, hogy rendbe hozza a játszóteret.
Varga Máté: Míg a közösségfejlesztők általában komplexen egy településsel vagy szomszédsággal foglalkoznak, addig a közösségszervezők ügyről ügyre haladnak: civilek stratégiai megközelítéssel igyekeznek nyomást gyakorolni a döntéshozókra, annak érdekében, hogy a közösség javát szolgáló döntések szülessenek – vagy ha nem, akkor elszámoltassák a hatalom birtokosait. És noha valahol ezek összekapcsolódnak, vagy használnak hasonló módszertani elemeket, az utóbbi mégiscsak harcosabb szemlélet. Az alapvető különbség mindig a hozzáállásban keresendő: más és más jellegű feladatra kezdesz el önkénteseket vagy aktivistákat gyűjteni, így más és más típusú emberekre lesz szükséged.
MN: Térjünk vissza még a civil szervezetek eredettörténetéhez.
Móra Veronika: A civilség alapvetően a közösségiségről szól – arról, hogy emberek összefognak, és valamit tenni akarnak. Noha itt az Ökotársnál nagy hívei vagyunk a módszeres közösségfejlesztésnek, közösségszervezésnek, a hazai civil szektor nagy része nem így alakult ki, ellenkezőleg: a létező civil szervezetek túlnyomó része spontán és ösztönös szerveződés eredményeként született, zömében a 90-es években. A demokratikus átmenet okozott egy boomot, aminek két oka lehetett. Az „átkosban” a civil szerveződések vissza voltak szorítva, tehát egyesületet csak nagyon korlátozottan lehetett alakítani – helyi szinten igen, országosan csak pártengedéllyel. Az alapítvány mint forma 1987-ig nem is létezett. Persze voltak féllegális és akár földalatti szerveződések, amelyek aztán a rendszerváltás után tudtak láthatóvá válni és saját szervezeti formát ölteni. És nyilván a rendszerváltás utáni eufória is oda vezetett, hogy boldog-boldogtalan elkezdett szervezkedni. Én a zöldmozgalomból érkeztem, és az Ökotárs gyökerei is oda nyúlnak vissza. Itt eredendően az ügyalapúság volt a jellemző, a Duna-mozgalmak egy konkrét ügy miatt alakultak, aztán a konkrét ügy vezetett oda a 80-as években, hogy tágabb értelemben véve is rendszerellenzékiek lettek ezek a szerveződések. A 90-es évek időszaka azért is volt egy, ma már a múlt ködébe vesző aranykor a hazai zöldmozgalmak életében, mert ekkor kellett kialakítani, majdhogynem a nulláról, a környezeti jogalkotást és intézményrendszert. Óriási lehetőségek voltak a civilek előtt, mivel a politikai szereplők sem tudták igazán, hogyan közelítsenek a témához. Így ’95-ben a környezetvédelmi, ’96-ban pedig a természetvédelmi törvény megalkotásában az akkori zöldmozgalmak igen aktívan részt tudtak venni; komoly sikereket értek el jogalkotási, intézményi szinten – ami visszaütött abban, hogy a társadalmi bázis kiépítésére már nem maradt annyi idő, energia. Érdekérvényesítésben erősek voltak, míg támogatók gyűjtésében, az ügyek népszerűsítésében nem feltétlenül. Aztán ez valamelyest kiegyensúlyozódott, és a kétezres évek végéig érezhető volt a zöldmozgalomban a fokozatos professzionalizálódás, erősödés, ami számos ok miatt idővel átváltott stagnálásba. A hazai zöldmozgalmak fejlődésében 2007–2008 egyértelműen korszakhatár volt.
Fotók: Sióréti Gábor
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
