A csütörtökön megjelent Magyar Narancsban olvashatják Teczár Szilárd interjúját Rényi Andrással. Az ELTE Művészettörténeti Intézetének vezetője, a Milla egykori szervezője beszél egy újfajta politikai ellenállás esélyeiről, az Eleven Emlékmű sikereiről és korlátairól, és arról, hogyan dolgozta fel apja, a pártállami Népszabadság főszerkesztő-helyettese szerepét, saját viszonyát hozzá és a Kádár-rendszerhez. Schmidt Máriához fűződő korábbi kapcsolatáról is szót ejt a főigazgató legutóbbi kirohanása kapcsán, ebből a részből mutatunk szemelvényt alant.
| ||
MN: Július 1-jén „Válasz Schmidt Máriának” címmel ön beszélt az Eleven Emlékmű közönsége előtt. Tudvalevő, hogy Schmidt pár nappal korábban, a Heti Válaszban megjelent publicisztikájában személyesen is felszólította önt a színvallásra. Miként reagált?
RA: Én voltam az egyetlen, akit a szerző az Eleven Emlékmű-csoportból név szerint is említett, sőt számon kérte rajtam, hogy ha már önvizsgálatot követelek a magyar társadalomtól, miért nem magamon, a kommunista pártállami kádergyereken kezdem, miért nem beszélek apámról, anyámról, a saját múltamról. Nyilván nem tudta, hogy nyitott kapukat dönget, a családom története korábban többször is szóba került a beszélgetések során. A cikk megjelenése után külön is kértem, hogy egy alkalommal csak az én múltamról beszéljünk, ne erősítsük azt az előítéletet, hogy a körben csupán önreflexió nélküli kormányellenes vádaskodás zajlik. Két és fél órán keresztül vagy száz ember előtt beszéltem, felzaklató esemény volt. Az emberek leginkább kíváncsiak voltak és nem tapasztaltam ellenséges indulatokat, pedig kaptam kemény és fájó kérdéseket is. Többen kapacitáltak, hogy válaszcikkben nyilvánosan is reagáljak, de úgy éreztem, egy ilyen nyersen politikailag motivált, intellektuálisan lehangoló színvonalú támadásra nemcsak méltóságon aluli volna válaszolni, de az Eleven Emlékmű-projektben vállalt szerepemből is az következik, hogy hitelesebb, ha így és nem a politikai nyilvánosságban, puszta ellenzéki hőbörgésként olvasható válaszriposzttal reagálok. De ha már szóba került ez a cikk, érdemes azért valamire rámutatni, amiről kevesebb szó esik, mint kellene. A nyelvére gondolok, amiről Kovács M. Mária írta meg, hogy mintája a 30-as évek szélsőjobb, tulajdonképpen nyilas hecclapjaiból és a Rákosi-korszak uszító szónoklataiból ismert, s amely retorikus célt követ: a rámutatást az aktuális ellenségre, az indulatok gerjesztését és fókuszálását a kiszemelt embercsoportra. Schmidt cikkének egyetlen tézise, hogy a „ballib értelmiség” csődöt mondott, mit sem ért a 21. századból, nem akarja tudomásul venni, hogy egykori „uralmának” és privilégiumainak vége. Jelzős címkéi – a „ballib megmondóemberek”, a „mindentudók”, az „okosak”, a „kánonalkotók”, a „szelektív érzékenységűek”, a „neofiták”, a „pártállam értelmiségi kiszolgálói”, a „holokausztról harsogók” – ráolvasásszerűen sorjáznak cikkeiben. Rendre személyeket illet így név nélkül, és nyilvánvalóan mindig ugyanazokat. Schmidt retorikája így gyúrja egyetlen arctalan masszává a többé-kevésbé ellenzéki értelmiség végtelenül sokféle indíttatású, amúgy millió ügyben egymással is civakodó arcait. Ha olykor egy-egy nevet is megemlít, mint most az enyémet, az csak arra szolgál, hogy általa mintegy megszemélyesítse azt az idegen zsoldban álló, keresztény- és nemzetellenes gonoszt, akik vagyunk. A családom pártállami múltja mindenesetre bőven elég Schmidt Máriának arra, hogy engem minden további nélkül e hazaáruló banda teljes értékű reprezentánsaként jelölhessen meg. Ha a történetem érdekelné, és nem a fajtám, talán tudhatnánk érdemi módon is beszélni egymással.
