A Fidesz - MPP múlt szombati XV. kongresszusa kellemes meglepetést okozott annak, aki az utóbbi hónapokban a párt masszívan űzött MIÉP-imitációján edződött. Nehezen hihető, de az áprilisi választáson alulmaradt (Pokorni Zoltán szerint azonban azt megnyerő) Fidesz e napon egy mérsékelt jobbközép párt benyomását keltette. Persze annak volt igaza, aki úgy vélte: a java még hátravan, mert az Orbán-csapat valójában a polgári körök másnapi találkozójára tartalékol. Pontosan így is történt.Aszombati Fidesz-kongresszuson szerezhető első benyomások nem sokban különböztek az MSZP egy hónappal korábbi hasonló rendezvényén tapasztaltaktól: osztálytalálkozó-hangulat, rég látott ismerősök összeölelkezése, laza légkör, legyünk túl a formaságokon, milyen alapszabály-módosítás, mit fogadjunk el? A várt harci kedv, frusztráció és a győztes ellenfél fröcsögő szidalmazása sehol. Igaz, villámgyorsan a látótérbe került Kerényi Imre színidirektor és Pataki Attila énekes és zálogház-tulajdonos, ám szerencsére a rendezvény viszonylag feszes menetrendje nem tette lehetővé az Örvendj, Magyarország! című akármi előadását. (Másnap a Margit-szigeten erre is sor került.)
Az ülésterem székein a Fidelitas és a Hajrá Magyarország Mozgalom Utolsó Figyelmeztetés című kiadványának példányaira bukkant az érdeklődő, aki nem győzött csodálkozni a büdösprolizó jobboldali értelmiség nevezett kiadványban olvasható intenzív észosztásán ("Úriember nem zsidózik, nem cigányozik, nem mucsaizik. És nem prolizik."), és Csurka nemzethalál-vízióinak pocskondiázásán.
Az elmúlt hónapokban tapasztaltak után nehéz elképzelni, hogy
Pokorni Zoltán
olyanokat mondjon pártja kongresszusán, mint hogy a "polgári oldalon" az antiszemitizmus leghalványabb felmentési kísérletének sincs helye, és mondjuk még azt is hozzátegye, hogy ebben nincs pardon. Aztán ezen a szombat délelőttön Pokorni Zoltán váratlanul azt találja mondani pártja kongresszusán, hogy "ahogy az antiszemitizmussal való riogatás, úgy annak leghalványabb felmentési kísérlete sem fogadható el számunkra. A polgári oldalon ennek nincs helye, és ebben nincs pardon." Nocsak.
Pokorni mindenesetre (mintegy saját történelmi kontinuitását hangsúlyozva) azzal kezdi elnöki beszámolóját, hogy "a választást megnyertük, mégis a vesztesévé váltunk". E mondattal áprilisban még sikolyrengeteget lehetett kasszírozni a Millenáris Parkban, szombaton azonban nem aratott különösebb tetszést. Az úgynevezett politikai küzdelmet Pokorni szerint "ha nem is meghatározó fölénnyel, de megnyerte" a jobboldal, csak a szervezettség tekintetében maradt alul. Orbán Viktor kongresszusi zárszavából és vasárnapi beszédéből kiderült: e tarthatatlan állapoton hivatott változtatni a polgári körök mostanság formálódó hálózata.
De vissza Pokornihoz, mivel is nyerte meg a Fidesz a választást: minden várakozást, még saját választási ígéreteit is felülmúló kormányzati teljesítményével, a polgárokhoz sikeresen eljuttatott, még az ellenzéki szavazók egy részének tetszését is elnyerő üzeneteivel, kitűnő programjával és a részt vevő pártok egyenrangúságán (!) alapuló jobboldali összefogással. Ha alig észrevehetően is, azért a pártelnöki beszámoló által felvázolt diadalmenet képébe egy picit belerondított a választás végeredménye. Pokorni nem tagadta: az első forduló eredménye konkrét pofára esés volt a Fidesz-vezérkar számára, ám két hónap alatt sikerült kompakt és a lényegi kérdéseket kínosan kerülő magyarázatot találni a buktára.
Íme: beérett az ellenzék és a baloldali médiaértelmiség 1998 óta végzett aknamunkája, a "választások napján mozgósított, nem életkor szerinti első választók" körében kialakult az arrogáns és elitista Fidesz-vezetés sztereotip képe. Az így megdolgozott, "a politika iránt nem érdeklődő és a gazdasági fejlődés hatásait még nem érző polgárokat" mozgósította aztán a választások napján (?) az MSZP. A Fidesz mindeközben aludt, pontosabban naiv volt és ártatlan. Az MSZP az Orbán-Nastase-paktum körüli hisztériával megijesztette a párt "kékgalléros, kétkezi munkás" támogatóit, a jobboldalnak "nem volt ereje" a Benes-dekrétumok forszírozása, Orbán bostoni útja, majd Kövér László kötelezése miatt kirobbant botrányok kezelésére. A Fidesz tért vesztett "a budapesti, nagyvárosi, ötven év feletti, alacsony iskolai végzettségű, átlag alatti jövedelemből élő, alacsony státusú" választók (értsd: lakótelepi prolik) körében, az MSZP-nek a tizenkilencezer forintos nyugdíj-kiegészítés ígéretével sikerült "felborítania a legidősebb választói csoportban korábban kemény munkával kialakított egyensúlyt". Nem elhanyagolható tényező Pokorni szerint, hogy az MSZP "a kampánycsend, sőt a választás napján is folytatta az agitációt", méghozzá "sok esetben törvénytelennek bizonyult módszerekkel". (Ezt a kitételt talán maga Pokorni sem hiszi.) A Fidesz mindeközben "nem vett részt a sárdobálásban", "csak röviden és tömören válaszolt..." "az MSZP és az SZDSZ brutális és tisztátalan támadásaira". A hamvas tökölődés április 7-ig tartott, ekkor a Fidesz "ostromlottból ostromló lett", és ez a lélektani változás véget vetett a lacafacázásnak.
Mi tagadás, ez még magyarázkodásnak is elég gyönge.
A múltbéli kudarcok boncolgatása után ismét következett a fényes jövő ígérete, melynek záloga néhány hónapig
Schmitt Pál
személye lesz, aki mindkét hétvégi rendezvényen tiszteletét tette. A Fidesz és csatolt részei független főpolgármester-jelöltje elégedett lehetett szombati kongresszusi hozzászólása sikerével, hiszen vasárnap még egyszer lenyomta a hálás mozgalmárok előtt. Schmittet afféle csodatévőként kezelik a jobb körökben, amire, ha hinni lehet szavainak, az újdonsült rajongóknak minden okuk megvan. Schmitt - elmondása szerint - hirtelenjében nem is tudja eldönteni, hogy élete számtalan megérdemelt sikere közül mire legyen a legbüszkébb. Aranyérmeire? Esetleg arra, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság "újra és újra és újra és újra" elnökévé választotta? Nehéz dilemma. Végül azonban döntött: mostantól öt hónapig arra lesz a legbüszkébb, hogy Kovács László elsőként őt mentette föl a nagykövetek közül.
Schmitt, amellett, hogy eddigi pályafutása egyetlen maratoni sikerszéria volt, felkészült az előtte tornyosuló emberpróbáló feladatokra is: állítása szerint pontosan tudja, mit vállal, kész programmal lép a budapestiek elé, de most nem szívesen untatna senkit a részletekkel, a lényeg, hogy ő a polgármestert a polgárok mesterének tekinti, tetszenek érteni, a polgárok mesterének, gyorsan fel is lapozta a szótárt, és ott azt találta, hogy a mester ellentéte a kontár, na, ő aztán nem akar polgárkontár lenni, de tényleg (a hallgatóság ezen mindkét alkalommal jót kacagott). Az ő integratív személyisége, az kell ennek a városnak, nem holmi pártkatona. Dehogy ért ő a politikához, mindig zavarba jön, ha erről kell beszélnie, a magafajta független szakember már csak ilyen, csak a szakpolitikai területek érdeklik, hiába, nem tud kibújni a bőriből. Azért kiemelné a környezetvédelem fontosságát, azon belül különösen a levegő, a víz és a talaj minőségének javítását. Konkrétan. Egyébként ha érdekli a jelenlévőket, ő mint független szakember azért alapított már pártot, amely nem más, mint a családja, a feleségét és a lányait sokan ismerhetik a tévétornából, és már van négy unokája, bizony, ők Schmitt kicsiny kis pártjának pártoló tagjai, és valami van a szimpatizánsokkal is, de hogy mi, azt sajnos se szombaton, se vasárnap nem értettem.
A fideszpolgári jobboldalhoz kapcsolódó
szövetséges családok
képviselői közül egyedül Farkas Flórián nem nyilvánult meg a szombati kongresszuson, ám a többiek - Dávid Ibolya, Túri-Kovács Béla és Harrach Péter - mondanivalója sem hagyott mély nyomot a jelenlévőkben. Dávid valószínűleg érzi, hogy a polgári körök szervezése egyben az MDF kimúlását is jelentheti, nem véletlenül figyelmeztette a küldötteket a parlamenten kívüli politizálás veszélyeire, ám a Fideszben szemmel láthatóan nem sok embert érdekel, hogy mit mond Dávid Ibolya. Harrach és Túri-Kovács ebből tanulva inkább nem mondtak semmit (bár tíz-tíz percig náluk volt a szó), leszámítva utóbbinak a négylábú polgári szövetségről vagy mi a bánatról szóló eszmefuttatását. Valamivel nagyobb érdeklődés kísérte a polgárkompatibilis határon túli magyar szervezetek vezetőinek hozzászólását. Ezekről sokat elárul, hogy Duray Miklós e hét végén kétségbeejtően normálisnak tűnt közöttük. A Kossuth téren április 13-án össze-vissza fecsegő Duray a Fidesz-kongresszuson még azt is megkockáztatta, hogy "a középtől balra is vannak nemzeti elkötelezettségű politikusok, csak most háttérbe szorultak". Tőkés László már nem volt ennyire békülékeny hangulatban, habozás nélkül belefogott a Markó-féle, Tőkés szerint "elpártosodott" (?) RMDSZ-vezetés ekézésébe, megosztva hallgatóságával az örvendetes hírt, hogy előző nap Erdélyben létrejött az ottani Polgári Együttműködési Fórum. Legfőbb ideje volt. A polgári együttműködés szárba szökkenése a jelek szerint Erdélyben is a jól bevált forgatókönyv szerint halad, csak az kérdés, hogy az RMDSZ leszalámizása során Tőkésre Torgyán vagy Túri-Kovács Béla szerepét osztják-e a rendezők, bár a püspök szükség esetén akár e két nagyszerű karakter egyidejű megformálására is alkalmasnak bizonyulhat.
A vasárnapi polgári aktívára
érkezőket már a Margit híd lejárójánál a Lelkiismeret ´88 csoport permanens forradalmárai fogadták, egyhetes éhségsztrájkra buzdítva az áprilisi választáson leadott szavazatok újraszámlálásáért. Feltűnik egy-két MIÉP-es és Árpád-sávos zászló is, ám mielőtt messzire szaladnánk a következtetésekben, szögezzük le: nem történt más, mint hogy néhány náci rátelepült a rendezvényre; nem hiheti senki komolyan, hogy mondjuk a Fidelitasnak bármi köze lenne a MIÉP-szeánszokról ismerős és most a Margitszigeti Szabadtéri Színpad mellett (tehát a rendezvény területén kívül) náci klasszikusokat áruló férfiúhoz. Ám a szervezők, ha már (teljes joggal) kikérik maguknak az orbánjugendezést és fasisztázást, jól tennék, ha távol tartanák rendezvényeiknek még a környékétől is A zsidókérdés magyarországi irodalma, a Magyarország elzsidósodása, továbbá a Szembe Júdeával című tudományos igényű értekezéseket és az őket árusító fejlődéstörténeti vakvágányt.
Előző nap Pokorni "sokszínű közösségek táborának" nevezte a "polgári összefogást". A vasárnapi polgárgyűlés tanúsága szerint a sok szín között a harsányabb árnyalatok viszik a prímet. Ilyen többek között Kerényi Imre, aki az elmúlt évtizedben befutott kacskaringós közéleti pályafutása alatt sok izgalmas dolgot bírt mondani. 1993-ban például, mikor épp chartásként dolgozott az összetartozók összenövesztésén, egy hangulatos szoclib körömpörköltezés keretében, a délszláv háború hardcore-évének kellős közepén erős felindultságában a magyar hadsereg mint olyan leszerelését indítványozta. Akkor jó néhány, általa most lekunbélázott entellektüel viharos tetszését elnyerte a kiváló képzelőerőre és erős realitásérzékre valló ötlet. Az idők, mint tudjuk, változnak, Kerényi pártállása nemkülönben, de ragaszkodása a figyelemfelkeltő baromságok nagy nyilvánosság előtti pufogtatásához örök, ahogy az is, hogy ripacskodásával mindig megtalálja a maga közönségét. Hogy milyen körben, az úgy tűnik, nem számít, a lényeg a szűnni nem akaró nagy taps. A múlt vasárnap éppen a két Magyarország elméletével, Kökény Mihály és Pető Iván felmenőinek emlegetésével, a budapesti amerikai nagykövet szekálásával aratott viharos sikert, egy-egy mellékmondatban még gyorsan közös nevezőre hozva és hazaküldve Spirót, Eörsit és doktor Kendét, egy másikban meg a Szent Koronát lesvájcisapkázó Kis Jánost és a pápát lecápázó Magyar Narancsot. Ezek képviselik a "kunbélák Magyarországát" a kategória nevét adó úrral, továbbá az ősszocdemekkel, Rákosival, Kádárral, Hornnal és Medgyessyvel együtt, míg az "ezeréves Magyarország" nagyszerű története Szent Istvántól jó és rossz magyarok - Werbőczy, Dózsa és Szálasi - során át Orbánig ível. (A félreértések elkerülése végett: Szálasit nem az Istent, hazát és családot nem ismerő krónikás, hanem maga Kerényi sorolta Szent Istvánnal és Orbán Viktorral együtt az "ezeréves Magyarország" képviselői közé. Szálasi ugyan rossz magyar volt tehát, de magyar - ellentétben például lapunkkal -, és Kerényi szerint ez lenne a lényeg.)
Szombaton Tőkésnek, a határon túli spanok legjelesebbjének, vasárnap (a többpárti demokrácia hiábavalóságának ecsetelésével és hasonló magvas gondolatok közkinccsé tételével viharos tetszést arató szalonforradalmárokat követően) a karizmatikus Hende Csabának jutott a megtisztelő feladat, hogy felvezesse
Orbán Viktor
fellépését, akit mindkét alkalommal felállva tapsoltak meg a jelenlévők. Elképesztő a kontraszt az MSZP májusi kongresszusán tapasztaltakkal, ahol a győztes párt miniszterelnök-jelöltjének beszámolója alatt a küldöttek csöndes szunyókálással adták tanújelét a választási győzelem feletti kirobbanó örömüknek, a koalíciós tárgyalások megkezdése iránti átütő érdeklődésüknek, valamint a karizmatikus kormányfő-jelölt iránti rajongásuknak; némelyikük talán feltette magának a kérdést: ki az az ember ott a pulpituson, és miért nem beszél egy kicsit halkabban.
Orbán közönsége nem aludt, áhítattal hagyta, hogy bálványa lenyűgözze. Az exkormányfő (aki Kerényi Imre szíves közlése szerint miniszterelnök marad, amíg világ a világ) mindkét alkalommal a legjobb formáját hozta; kongresszusi zárszava kimondottan szórakoztató volt, míg vasárnap marconább arcát mutatta híveinek. Kiindulópontja: a jobboldalnak fel kell hagynia végre a reá annyira jellemző önmarcangolással, ehelyett tessék az ország (Orbán szerint "csupa múltból álló") jövőjébe tekinteni. "A múlt erőivel folytatott utolsó küzdelem folytatódik" - foglalta össze a helyzetet szombaton, annál is inkább, mert a Medgyessy-kormány (amely nem ám egyszerűen a nagytőke érdekeit képviseli a polgárok ellenében, de maga a testet öltött nagytőke) megalakulása óta letért a matolcsys-széchenyiterves "magyar modell" megvalósításának "sajátos magyar útjáról", "szándékosan lerontja a forintot", kormányzati nyomás alatt tartja a rendőrséget (khm), veszélyezteti a jegybank függetlenségét, ezen felül pedig egykori téeszelnökök és állami gazdasági vezetők kezére játssza a magyar földet, egyszóval: jól elkúrja az elmúlt négy év heroikus kormányzati erőfeszítéseinek eredményét. (Orbán a Fidesz februári rendkívüli kongresszusán még azt mondta: ha az orra nem csal, áprilisban utoljára kell megküzdeni a múlt erőivel.)
Mit tehetnek nemzetük szorongatott helyzetében a polgári körök, és mit a Fidesz? Az előbbiek először is tudomásul veszik, hogy nincsenek ellenzékben, mert ők nem az ország felét képviselik, hanem az egészet (?), "a haza pedig nem lehet ellenzékben". Rögtön ezután - bármennyire méltatlan is ez - leállnak vitatkozni a fentiek szerint a hazán kívülről érkezett ellenfelekkel. Orbán maga járt elöl jó példával, amikor beperelte Lendvai Ildikót az előző kormány költekezési hajlamaira tett megjegyzései miatt, nem tűrvén tovább, amint "ez a kedves aszszony durváskodni kezd". Aztán azt tehetik a polgári oldal támogatói, hogy előfizetnek a Magyar Nemzetre, a Demokratára és a Heti Válaszra, hogy ezzel bő fél év alatt ledolgozzák a sajtófronton kialakult "ötvenéves hátrányukat". Végül, mint arra Orbán már egy hónapja a Dísz téren is felhívta támogatói figyelmét, készen állnak arra, hogy "ha mozdulni kell, együtt mozdulhassanak".
A Fidesz pedig ez alatt az Országgyűlésben őrködik az elmúlt négy év nagyszerű vívmányainak maradéka fölött, körömszakadtáig védve a magyar termőföldet, mely maga az ország (ennyiben tehát hasonlít a polgári körök hálózatára), és hozzájárulva minden olyan döntéshez, mely "pénzt juttat a polgároknak", a választási ígéreteik betartását és nem azok gazdasági racionalitását kérve számon a kormánypártokon. A hozzájárulás persze nem jelent elkötelezettséget. A két fogalom közötti különbségre Orbán szalonnásrántotta-hasonlatával világított rá (ami egyébként egy angolszász mondás meglehetősen értelmetlen magyarosítása), amelynek (ti. a szalonnás rántottának) elkészítéséhez a tyúk hozzájárul, a disznó viszont elkötelezi magát mellette.
Lett tehát útmutatás is, az aktíva résztvevői pedig élményekben gazdagon térhettek haza.
Gavra Gábor
