Bár Bush elnök a szeptember 11-i merényletek után többször is kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem óhajt tárgyalásokba bocsátkozni a tálibokkal, a valóságban és a pakisztáni kormány közvetítésén keresztül mégis ez történik. A tálib vezetők hol azt állítják, hogy bin Ládin már nincs is az országban, hol azt, hogy ott van, csak nem találják (egy futárt küldtek hozzá az Egyesült Államok üzenetével, de a futár a visszaúton elkallódott), hol azt, hogy ki fogják adni, ha lesznek bizonyítékok, hol meg azt, hogy soha nem adják ki, akár életük (és főként mások élete) árán is megvédelmezik. Azt, hogy a tálibok magatartása még mindig nem teljesen közömbös abban a tekintetben, hogy lesz-e katonai akció az országuk ellen vagy sem, az Egyesült Államok legfőbb szövetségeseként számon tartott brit miniszterelnök Tony Blair fogalmazta meg, aki szerint a tálibokat Uszáma további pátyolgatása teszi ellenséggé, és ha evvel a gyakorlatukkal felhagynak, még megúszhatják. E jóhiszeműség persze nem jelent naivitást: meg nem erősített, de kellően nem is cáfolt hírek szerint brit speciális alakulatok már Afganisztán területén tevékenykednek (a tálibellenes Északi Szövetség oldalán). E logika szerint a tálibok bin Ládin miatt ellenségek; ha nem lesz bin Ládin, a tálibok sem lesznek ellenségek. A másik, ugyane logikából táplálkozó változat szerint bin Ládin és szervezete azért enyészik majd el, mert a tálibokat elsöprik, és ezzel kirántják az al-Káida alól a politikai, katonai, ideológiai és logisztikai szőnyeget. Közvetlen és nagyarányú nyugati katonai beavatkozást még ez utóbbi változat sem szükségszerűen feltételez: inkább intenzív diplomáciai háttérmunkát, majd erőteljes "nemzetépítést" Afganisztánban (amiről Bush elnök egyébként azt mondta, hogy nem lesz), valamint nagyarányú segélyprogramokat a tálibok utáni afgán kormánynak. Mindezeket a megfontolásokat támogatják azok a katonai elemzések, amelyek szerint Afganisztánt lehetetlen katonai értelemben meghódítani, a high-tech hadigépezet alkalmazhatatlan az afganisztáni terepviszonyok között, és az ivóvíz hiánya, az állandó hasmenés, a hegyek meg a rövidesen méteres hóval beköszöntő tél amúgy is kivitelezhetetlenné tesz minden fegyveres akciót.
Bár a Bush elnök tanácsadó testületén belüli, illetve miniszterei közötti súlyos elvi ellentétekről továbbra is csak sajtóhíresztelések útján értesülhetünk, az elemzők e stratégia mögött Blairen kívül
Colin Powell külügyminisztert
sejtik. A "ne rohanjunk okvetlenül a világháborúba" megközelítés persze sokkal szimpatikusabb, mint a kovbojmentalitás, de ez ne mentsen fel minket a tettre készebb ellentábor érveinek vizsgálata alól. Annál is inkább, mert Colin Powell - még vezérkari főnökként - azon befolyásos amerikai vezetők egyike volt, akik 1992-ben hevesen ellenezték az Egyesült Államok aktív, fegyveres beavatkozását a boszniai konfliktusba. Az eredmény közismert: bár a népirtás dandárját Boszniában 1992 végére elvégezték a boszniai Szerb Köztársaság katonai és rendőri erői, 1995 őszéig sok életet megmenthetett volna a NATO. Powell, a vietnami veterán demokrataszimpatizánsként kezdte katonai pályafutását, de igazán republikánus elnökök alatt szárnyalt. Reagan idején a Pentagon különleges tanácsadójaként részt vett abban az iráni fegyverszállítási ügyletben is, amely bevételeiből az amerikai kormányzat a nicaraguai kontrákat pénzelte. Powellt szemmel láthatóan nem zavarta, hogy milyen szennyes alakokkal paktál az Egyesült Államok, amíg elvégezték helyettük a piszkos munkát. Az Öböl-háborúban jobb meggyőződése ellenére lett hős: egyrészt mert Dick Cheney akkori hadügyminiszter kierőszakolta belőle a pontos haditervek elkészítését, másrészt pedig mert Szaddám Husszein tényleg annyira lábra jött, hogy lehetetlen volt nem felrúgni. (Az Öböl-háború katonai értelemben nem volt egy nagy vasziszdasz.) Amögött viszont, hogy Szaddámot végül is nem döntötte meg az amerikai hadsereg, a The New Republic című liberális-konzervatív lap elemzői mind a mai napig Powell túlzott óvatosságát látják: és ennek a "visszafogottságnak" tudják be azt is, hogy Szaddám Husszein mind a mai napig hatalmon van (és kiirthatta Amerika potenciális iraki szövetségeseit). A Powell-doktrínának nevezett katonai-külpolitikai stratégia lényege az irtózás az Egyesült Államok külhoni szerepvállalásától: Powell szerint csak akkor szabad az Egyesült Államoknak a katonai beavatkozás eszközéhez folyamodni, ha egyértelműen és közvetlenül Amerika életbevágó érdekei forognak kockán; ha a beavatkozást világos és megvalósítható politikai célok érdekében végzik, és a végén az Egyesült Államok kiszállhat a játszmából; és ha lehetőség nyílik a nyomasztó túlerő alkalmazására. Sokan a vietnami háború rossz tapasztalatait látják inkarnálódni a Powell-doktrínában: mások az egyszerű, tradicionális amerikai izolacionizmust.
Bush elnök még tavaly, a választási kampány során részben átvette Powell frázisait, ekkor egyszer-kétszer még az Egyesült Államok balkáni szerepvállalásának a befejezését is kilátásba helyezte. Miközben Bush egy másik tanácsadói köre épp egy olyan külpolitikai doktrína megvalósításán fáradozik, amely Amerikát még közelebb vinné
a világcsendőri szerep
betöltése felé. Donald Rumsfeld védelmi miniszter (aki a Ford-kormányzatban egy ideig már bírta ezt a posztot) a sokat bírált rakétavédelmi rendszer legbefolyásosabb hívei közé tartozik; helyettese, Paul D. Wolfowitz pedig lelkes támogatója volt és maradt nemcsak a Clinton-kormányzat balkáni katonai akcióinak, de a NATO-bővítésnek is. Egy, még a 90-es évek elején kiszivárgott tanulmányában (amely a Pentagon számára készült, és a New York Times szerkesztőségében landolt) azt javasolta, hogy a NATO menjen neki az oroszoknak, ha Jelcin megtámadná a balti államokat (akiket egyébként is fel kéne venni a NATO-ba); a 90-es évek vége felé bedolgozott abba a Morton Abramowitz által létrehozott és Soros György által is támogatott think tankba, amely a Jugoszlávia elleni agresszív külpolitikát propagálta, 1999-ben pedig - másokkal együtt - fizetett hirdetésben követelte Szerbia bombázását a kosovói atrocitások miatt. Ez a neokonzervatívnak nevezett republikánus irányzat úgy véli, hogy az Egyesült Államoknak - az amerikai értékek, úgy is mint az egyéni szabadságok és a demokrácia - védelmében világszerte kötelessége fellépni, hisz ezen értékek globális térnyerése szavatolhatja leginkább az Egyesült Államok biztonságát; valamint hogy Amerikának ebben a küzdelemben új ellenségekkel kell majd megküzdenie: a "lator államokkal", Oroszországgal, Kínával - és a globálissá váló, Amerikát is fenyegető terrorizmussal.
Érvrendszerük szerint Amerika 80-as évekbeli afganisztáni szerepvállalásával nem az volt a baj, hogy az Egyesült Államok beavatkozott a konfliktusba, hanem az, hogy nem avatkozott be eléggé: azaz miután az afgánokat felhasználta a Szovjetunió elleni nagy játszámában, magukra, jobban mondva a radikális iszlám prédájául hagyta őket; valamint a merényletek pontosan a rakétavédelmi rendszer létjogosultságát igazolták, hisz bebizonyították, hogy léteznek olyan erők, amelyek Amerika térdre kényszerítését ambicionálják. (A békepárti és fegyverkezésellenes tábor szerint a World Trade Center két tornyának vezetett repülőgépek azt bizonyítják, hogy az igazi fenyegetés nem az észak-koreai vagy iraki, vagy iráni rakétasilókból les Amerikára.)
Mindezek a dilemmák még néhány héttel ezelőtt is távolinak és életidegennek tűntek. Szeptember 11-e után viszont immár nem elméleti kérdésekről van szó. A Powell-doktrína szigorú követelményei szerint még Afganisztán ellen sem indíthatna katonai akciót Amerika; a "héjáknak" viszont a tálibok legázolása és bin Ládin kicsinálása sem lenne elegendő a globális fenyegetettség megszüntetésére. És az Egyesült Államoknak lépnie kell. Ha nem lép katonailag, akkor azt lépi, hogy nem lép: de ez is döntés lesz. Előfordulhat, hogy az adott, és merőben esetleges katonai-politikai szituáció dönt ennek az általános érvényű, elvi vitának a kimenetele felől.
Annyi bizonyos, hogy Powell és Blair erőfeszítései a nemzetközi terrorizmusellenes koalíció létrehozására eddig
kevés
kézzelfogható eredményt
hoztak. Talán azért, mert sok esetben a tüzet akarják a vízzel összebékíteni. Pakisztánban, amelyet az Egyesült Államok jelenleg legfőbb szövetségesének akar tudni, az Északi Szövetség tádzsik és üzbég katonái - nem ok nélkül - Afganisztán megszállóit, a pastu etnikai diktatúra fő támogatóit és importőreit látják. Most együtt kéne harcba bocsátkozniuk az afganisztáni demokrácia bevezetéséért. Miközben Amerika máris feloldotta az atomembargót Pakisztán és következésképpen India ellen: amit azért vezettek be, mert félő volt, hogy e két igyekvő állam előbb-utóbb egymáson próbálja ki terebélyesedő nukleáris arzenálját. Közben a szaúdiak közölték, hogy mégsem bocsátják az Egyesült Államok rendelkezésére egyik repterüket sem; Khatami iráni elnök pedig a hozzá smúzolni érkező Jack Straw brit külügyminiszternek mutatott ajtót, és a kedd reggeli hírek szerint immár hallani sem akar az iráni légtér átengedéséről a koalíció (milyen koalíció?) gépei számára. Az oroszok készségesek, de csekély viszontszívességeket várnak; többek között azt, hogy vissza- és előremenőleg legyen nekik elnézve mindaz, amit Csecsenföldön tettek és tenni fognak ezután. Mi lesz, ha Kína Tajvant kéri majd cserébe a jóindulatú semlegességért? Közben Izraelt, azt az államot, amelynek hajszálra olyan fenyegetettséggel kell nap mint nap, hosszú évtizedek óta szembenéznie, mint amit Muhamed Atta és társai hoztak New Yorkra és Washingtonra, megint kigolyózzák maguk közül a "jó fiúk". Cheney, Rumsfeld és Wolfowitz első körös elképzelése, miszerint az Egyesült Államoknak diplomáciailag és katonailag most kellene lecsapnia minden olyan államra (Irak, Irán, Szíria), amely a nemzetközi terrorizmust támogatja, és a terrorizmus-ellenes koalíció tagjait legalábbis meg kéne válogatni, és - főként - nem pusztán bin Ládinról és a tálibokról szól a mese, lassan idejétmúlttá válik. Hisz egye-lőre épp az ellenkezője történik: mintha az Egyesült Államok bin Ládinért meg a tálibokért cserébe bárkivel hajlandó lenne alkalmi barátságokat kötni. A nagyon rossz fiúk ellen vásároljunk kevésbé rossz fiúkat, akik a nagyon rosszakat leverik, oszt´ menjünk haza ünnepelni. Pedig ez a stratégia Afganisztánban egyszer már nem jött be (hogy Irakról ne is beszéljünk). És mielőtt békevágyunkban, latens Amerika-ellenességünkben, netán globalizációellenes dühünkben végképp pálcát törnénk a héják fölött, gondoljunk arra is, hogy a 80-as évek elején az ő "hegemonisztikus" törekvéseik mérték az első csapást a Szovjetunióra. Ha nincs az egyébként csöppet sem rokonszenves Reagan elnök és az ő csillagháborús prozséja, Tökölön tán még mindig orosz kiskatonák árulnák a sürített-tej-konzervet. Az meg kinek hiányzik?
Bojtár B. Endre
