Hajléktalanok
Budapest legnagyobb hajléktalanszállójának elsõ emeletén, egy kopott falú, családiasan berendezett szobában egyik cigarettáról a másikra gyújtva két férfi hadarja élettörténetét. András és János az 1749 férõhelyet mûködtetõ Fõvárosi Szociális Központ és Intézményei (FSZKI) alkoholról leszoktató, védett részlegének lakói.
Soha nem koldult
János porcelánfestõként dolgozott ´89-ig, ekkor ment tönkre, és költözött a fõvárosba. Két hetet a Keletiben aludt, majd utcaseprõként helyezkedett el. Aludt, ahol tudott: a Körcsarnok alatt, lebontás elõtt álló házakban, a Városligetben, az úttörõvasútnál az erdõben. Négy éven át járta egyedül a várost, sose ment be az éjjeli menedékhelyre, közismertebb nevén a fapadosra. "Négy év után elõször tértem be egy fapadosra, de a cipõmet se mertem levenni, a kabátom gombjait is fogtam, hogy le ne lopják." A hajléktalan ember gyorsan alkalmazkodik az utcához: megszabadul vagyonától, és nejlonzacskójában (a "csövizacskóban") csak a legszükségesebbeket hordja magával. A hó és az esõ nemcsak a hideg miatt ellensége: a csikkek is eláznak a földön. A többedmagukkal mozgó hajléktalan-csoportok érinthetetlenek: ha egyikükbe belekötnek, azt közösen torolják meg, a kaján, pián, cigin osztoznak. "A csoport, az egy zárt dolog, gyakran erõszakosak, és nem éppen legális eszközökkel szerzik meg a napi betevõt, én meg mindig az ilyesmi ellen voltam. Ha belefutok egy csoportba, lehet, hogy én is börtönben végzem" - mondja János, aki szerint egyedül kódorogni a legbiztonságosabb, kisebb a veszély, hogy bántalmazzák az embert, különösen, ha idõsebb. Különben is, a fapadoson hetente friss KÖJÁL-papírral kell bizonyítani, hogy a betérõ mentes a hajléktalanokat kedvelõ élõsködõktõl, és a legtöbb helyre nem lehet ittasan bemenni. "Ami vicc, ha azt nézzük, hogy a csövik csak alkohollal képesek az utcán élni" - mondja Virág Tamás, a RÉS Alapítvány igazgatója.
János soha nem koldult, négy év utcasöprés után alkalmi munkákat keresett, de többnyire megbukott a reggeli szondáztatáson. Ekkoriban már keményen ivott, nem tudja, melyik volt elõbb: az ivás vagy az otthontalanság. "Meg rá is jöttem, hogy gubiból többet lehet összehozni. Kezdetben én se tudtam, mi az a kuka, csak lassan vezettek rá." Az ólmot és rezet a MÉH-be vitte, a játékszereket, apróságokat meg a Petõfi Csarnok bolhapiacára. Az utcán eltöltött évekrõl vegyesek az emlékei: fél éven át egy garázs mögött húzódott meg, a szemközti házban lakó rendõr paplant, cigarettát és pénzt adott neki. A legfájóbb egy téli nap volt, amikor a villamosmegállóban épp csikk után ugrott, és egy várakozó, elegáns hölgy két gyerekéhez fordult: "Látjátok, mit csinál a bácsi?" A gyerekek visítozni kezdtek: "Csöves bácsi, csöves bácsi!" János arca összerándul az emléktõl. "Azt gondoltam: várjatok csak, mi lesz még a jövõtök. Jól menõ kisiparosként nekem se jutott volna eszembe, hogy egyszer ez lesz velem."
Öt utcán eltöltött év alatt harminc kilót fogyott. Egyszer megázott, úgy feküdt le, és reggel nem bírt felkelni az ágyból; tbc-vel került kórházba, kilenc hónapra. Tavaly júliusban került a védett részlegre, az alkoholt elhagyni szándékozók közé. Azóta száraz.
Szobatársa, András állami gondozottként került nevelõszülõkhöz. A 37 éves, csinos férfi a nyolcvanas években költözött Budapestre, melegburkolóként dolgozott tíz évet, munkásszállón lakott. A rendszerváltáskor megszûnt a munkája, és ezzel lakóhelye is. Gondnokként helyezkedett el, majd szociális munkás lett. Soha nem lakott az utcán, mindig volt ismerõse, aki befogadta. Három napot töltött el a fapadoson. Korábban egyszer volt már elvonókúrán, de sokáig nem fogadta el, hogy alkoholista.
A védett részleg egyfajta hajléktalan-luxuslakosztály: a betegek egy- vagy kétágyas szobákban laknak havi háromezer forintért. "Itt semmi nem kötelezõ, csak az ital elhagyása. Gyakran viszont ez is iszonyatos kínnal jár: sokaknál komoly pszichés zavarok jönnek elõ" - mondja Dávid Zoltán, a részleg egyik szociális munkása. A szakemberek szerint az osztályról elkerülõk közel 36 százaléka újra inni kezd. "A Rózsadombon náluk nagyobb alkoholisták élnek, csak azok körül természetes anyagból van szõve a szociális háló, nem mesterségesen szövögetik a szociális munkások, ezért azok sosem zuhannak ki."
Mindenkinél máshogyan és máskor kezdõdött. Az államszocializmus negyven éve alatt hajléktalanok nem voltak, vagy nem így hívták õket. A munkásszállók lakói voltak, vagy - a pedagógiai irodalomban - hosszú hajú, vécéláncot hordó csövesek. Meg közveszélyes munkakerülõk, amely "tényállást" 1989-ig büntette a jog. 1989-90 telén a pesti pályaudvari hajléktalandemonstrációk a rendszerváltás egyik sokkját jelentették. A tüntetõk nemcsak a polgárok között, de a jelenségre rendvédelmi erõkkel rácsodálkozó hatalom köreiben is riadalmat keltettek. 1990 szeptemberében az Antall-kormány a Nemzeti megújhodás programjának keretében kormánybiztost nevezett ki a "hajléktalankérdés" megoldására, és válságstábot állított fel. 1990. október 30-án a MÁV bezáratta a pályaudvarokat. Demszky Gábor ugyanezen a napon lett Budapest fõpolgármestere. Elsõ útja a Keletihez vezetett, ahol a sajtó nyilvánossága elõtt biztosította a hajléktalanokat: segít sorsuk rendezésében.
Okok
A rendszerváltás legsúlyosabb következményeként tömegesen szûntek meg a nagyvállalatok és az általuk fenntartott munkásszállók. A nyolcvanas évek végén a vállalatok elsõként a költséges dolgozóktól szabadultak meg; akiket busszal kellett szállítani, vagy akiknek munkásszálló-lehetõséget kellett biztosítani. 1989-ben hatvanezer férõhely volt a fõvárosi munkásszállókon, ma hatezer.
Évente kétezer nagykorúvá váló fiatal kerül ki az állami gondozásból. Lakhatási lehetõségeik korlátozottak. Magyarországon évi huszonötezer válásból ötezer embert bírói ítélet kényszerít lakása elhagyására. A közveszélyes munkakerülés (KMK) büntethetõségének megszûntével egy újabb, a hajléktalanságtól fenyegetett réteg került a börtönbõl az utcákra. Az egészségügy reformja, a kórházi ágyak számának drasztikus csökkentése és az elmegyógyászat liberalizálása egy újabb folttal gazdagította a kilencvenes évektõl villámgyorsan színesedõ hajléktalanskálát. A fõvárosban jelenleg 2600 ember vár arra, hogy hátralevõ éveire idõsek, értelmi fogyatékosok otthonának vagy valamely elmeszociális otthonnak a lakója lehessen. Ha meg nem hal, míg neve a várólistán elõkelõ helyre nem kerül.
Ahogy azt Bognár Szabolcs hajléktalanokkal foglalkozó jogász elmondta, csak az állami gondozásból az utcára kerülõ fiatalok tíz év alatt húszezerrel növelhetik a hajléktalanok számát. Bognár szerint új típusú hajléktalanná válhat az a 110 ezer család, akiknek hat hónapnál régebbi OTP- vagy közüzemidíj-tartozásuk van. Mezei György, a Twist Olivér Alapítvány vezetõje szerint a fenti okok egy részével csak mechanikusan írható le a hajléktalanná válás folyamata. Mezei szerint a 90-es évek hajléktalantörténetei a 70-80-as években kezdõdtek. Ekkor hagyja el faluját és a családját a jobban fizetõ bér- vagy segédmunkát vállaló fiatal, és próbál beleszokni a szakmunkáséletbe. Egy új társadalmi csoport normáit kellene elsajátítania - de egyáltalán nem vagy csak megkésve képes reagálni az új életformából adódó konfliktusokra. Lassan elveszíti minden kapcsolatát eredeti közegével, megbetegszik, albérletbe költözik; a 10-15 évig tartó lecsúszási folyamat végén pedig elveszti munkáját. Mezei szerint három dolog jellemzi ezeket az embereket: nincsenek kapcsolataik, nincsenek tárgyaik, és képtelenek a normatartásra.
Molnár D. László 1994-ben hajléktalanszállásokon végzett felmérése szerint a hajléktalanság közvetlen kiváltó oka leggyakrabban a kapcsolatvesztés, ezen belül a családi konfliktusok vagy a válás volt. Ezt követi a tulajdonvesztés, amikor a személyt kiûzték saját családjából, kilakoltatták, vagy lakása lakhatatlanná vált. Csak ezután következnek az olyan okok, amikor valaki elmeosztályról, kórházi osztályról, börtönbõl vagy állami gondozásból kikerülve reked az utcán.
Számok
A hajléktalanok számát pontosan nem tudjuk, mert csak azok regisztrálhatók, akik újonnan kerülnek valamely intézményi ellátásba. Szintén követhetetlen a hajléktalanságból kilépõk száma, nem tudjuk, hányan kerülnek vissza közülük a polgári létbe, és meghatározhatatlan a hajléktalanként meghaltak száma is, hiszen 20 százalékuk lakcím nélküli, 42 százalékuk pedig fiktív lakcímen él. Míg a kilencvenes évek elején csak minden tizedik hajléktalan volt nõ, ma már minden negyedik. Ezzel lassan elérjük a nyugat-európai átlagot. A hajléktalanok átlagéletkora 39-41 év; a magyar társadalom folyamatos elöregedési tendenciájával ellentétben, körükben minimális az idõsek aránya. Hasonlóképpen alulreprezentáltak a 30 éven aluliak is. Nem jellemzõ, hogy a hajléktalanok az ország szegényebb régióiból vándorolnának a fõváros felé: különbözõ megyékben közel azonos a hajléktalanok aránya, a kivétel Csongrád, ahonnan az átlagnál több hajléktalan származik. Mezei szerint ez azzal hozható összefüggésbe, hogy Csongrádban mindig is kiugróan magas volt az öngyilkosságok száma. Korábban a közösségbõl való kiszakadás öngyilkossághoz vezetett, ma ennek alternatíváját a hajléktalanság jelenti.
A hajléktalanok csoportja jóval képzettebb a magyar társadalom átlagánál. Képzetlenek és iskolázatlanok társadalmi súlyuknál sokkal kisebb arányban, felsõfokú végzettséggel és érettségivel rendelkezõk pedig társadalmi súlyuknak megfelelõen fordulnak elõ körükben. A hajléktalanok nem tekinthetõk sem hagyományos szegényrétegnek, sem alulképzett csoportnak.
A hajléktalanok számának kérdése súlyos szakmai viták tárgya. Ha ugyanis sokan vannak a hajléktalanok, akkor bõvíteni kell a férõhelyeket, ha meg kevesen, akkor minõségi fejlesztés szükséges. Ez a - még a rendszerváltás elõtti években kezdõdött - szakmai hadviselés lecsupaszított képlete, ha a pitiáner személyi ellentéteket nem számítjuk.
Mezei György szerint Magyarországon nincs elfogadott hajléktalanszámlálási metódus, ezért szólhatnak a minisztériumi becslések 5-25 ezer hajléktalanról, míg a szakma 20-50 ezer hajléktalant számol. Bognár Szabolcs szerint a hajléktalanok száma a lakásmaffia és a közüzemi terheiket fizetni képtelen családok miatt ugrásszerûen nõni fog a jövõben; becslése szerint mostani számuk 30 és 50 ezer közé tehetõ. A hajléktalanágyak száma ezzel szemben országosan mindössze nyolcezer, indokolt lenne tehát a hajléktalanellátás kapacitásának bõvítése.
Intézmények
Mezei György szerint viszont nem érdemes hatalmas hodályokban gondolkodni, hiszen az idei télen például egyetlen éjszaka sem voltak tele a szállók. A Twist vezetõje szerint a férõhelyek bõvítésével intézményfüggõvé tesszük azokat a hajléktalanokat is, akik nincsenek erre rászorulva.
Iványi Gábor, az Oltalom Karitatív Egyesület igazgatója szerint nem igaz az, hogy nem voltak tele a szállók. Ennek az állításnak az igazolására a másik fél csak az FSZKI-hoz tartozó Elõd utcai szálló 65 százalékos kihasználtságát hozza fel, kifelejtve azt a tényt, hogy ezt a szálló mûködési engedéllyel rendelkezõ helyszámához viszonyították, holott a tényleges ágyszám ennél jóval kevesebb volt.
Ahogy azt Bognár Szabolcs elmondta, a hajléktalanok hospitalizációjának az az oka, hogy nincs kivezetõ út a hajléktalanságból. "Mindössze két százalékukat lehetséges >>kigondoznijazgalikról, akik hónapokon vagy éveken át "húzták az utcát", és csak a legelesettebb pillanatokban mondtak le méltóságukról, és adták meg magukat a szállók maffiaszellemének. A fapadosról mindenki elítélõen nyilatkozik: a szociális munkások csak látszólagos rendet tudnak fenntartani, a hajléktalanok rettegve fekszenek az ágyakban, félnek a lopástól, a vécére se mernek kimenni: nincs az a szociális munkás, aki az ottani öklöktõl megvédené õket. Ellopni mindig van mit: a "kajaromboláskor" az erõsebbek szó nélkül elveszik a gyengébbek ételét, ha azok nem elég gyorsak. "A hajléktalan félelembõl fagy meg: fél a fapadostól, inkább az utcán alszik még mínusz harminc fokban is" - mondja Menyhárt Tibor, az FSZKI fapadosának lakója.
Virág Tamás, a RÉS igazgatója szerint a mennyiségi-minõségi vitákat piaci alapokon úgyis maga a hajléktalan ember dönti el. "A hajléktalan pontosan ismeri a saját érdekeit, és artikulálja is, ha nem akarja igénybe venni az ellátást. Ha nincs például kényszerítõ erõ, hogy a szállásokon elzárják a betérõk értékeit, majd maga a csövi fog kényszeríteni, úgy, hogy nem megy be" - mondta Virág.
Betegségek
"A múltkor levették a kötést a lábamról, hát nem teljesen begyógyították a fekélyes lábamat?" - mondja a tizenegy éve hajléktalan Zábori István, akivel az FSZKI fapadosán találkoztunk. "Aztán addig vakargattam, míg újra gennyezni nem kezdett, meg kell élni valamibõl, nem?"
Samu István hajléktalanokkal foglalkozó orvos elmondta, hogy a hajléktalanok között a különbözõ betegségek elõfordulási aránya tízszerese, hússzorosa az átlaglakosság körében tapasztalható elõfordulási aránynak. A hajléktalanok dohányoznak, többségük rendszeres alkoholfogyasztó, és hiányosan táplálkozik. Más társadalmi csoportokhoz képest jobban ki vannak téve baleset- és fertõzésveszélynek, hiszen szervezetük legyengült. Gyakran szenvednek szívelégtelenségben, idült légúti vagy rákos és más daganatos megbetegedésekben, sokuknak érszûkület miatt amputálni kellett a lábát. Gyakran éri õket baleset, ilyenkor agyrázkódással, agyzúzódással szállítják õket kórházba. Samu doktor szerint az otthontalanok közel 60 százaléka szenved depresszióban; döntõ élményük a kiúttalanság, tudják, hogy életük nem változik meg. Ritkán fordul elõ, hogy a hajléktalan megfagy; gyakoriak viszont a fagyási sérülések, a lehûlés vagy lehûléses halál, ami akár nyáron is elõfordulhat. A legyengült szervezetû és alkoholos hajléktalan elalszik valahol, reggelre érzéketlenné válnak a lábai, lábujjai kisebesednek, gennyezni, folyni kezdenek, a fertõzés fokozatosan átterjed a lábszárra és a láb egyéb területeire.
A hajléktalanság legsúlyosabb stádiumában lép fel a tbc. A kórházból elbocsátott nem fertõzõ beteg a RÉS Alapítvány férfiak részére fenntartott rehabilitációs otthonába kerülhet. Ahogy azt Virág Tamás elmondta, a hajléktalan létformából adódóan nehéz kiszûrni a fertõzötteket, különösen mert az érintetteknek nincs betegségtudatuk. A hajléktalanok között az átlaglakossághoz képest tízszeres a tbc elõfordulási aránya, a kezelt beteg is gyakran esik vissza. "Az számít sikernek, ha a beteg méltósággal tud gyógyulni vagy meghalni, úgy, hogy az utolsó pillanatig tiszteletben tartjuk akaratát."
Samu doktor szerint a fõvárosi kórházak többsége megfelelõ ellátásban részesíti a hajléktalant, csak kórlapján feltüntetik az "otthonába bocsátva" kifejezést, megspékelve néhány, kizárólag otthon elvégezhetõ gyógymód javaslatával, mint például a napi háromszori kamillás ülõfürdõ.
"Amióta tébékártyázás van, minket a kórházak közelébe se engednek. Ha van kártyám, akkor a lakcímem kéne. Ha be vagyok jelentve valami menhelyre, akkor az a bajuk, hogy koszos vagyok. Megnézném, nekik milyen illatuk lenne három hónap pályaudvarozás után. Mi vagyunk a társadalom mocska, az a baj", mondja Zábori István.
A hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek egyetértenek abban, hogy a hagyományos egészségügyi ellátás keretein belül nem mindig oldható meg a hajléktalan emberek elhelyezése. Általánosítani nem lehet: mindig a beteget épp ellátó intézménytõl és munkatárstól függ, hogyan bánik a hajléktalannal. Egyes esetekben a kórházi ellátásra szoruló hajléktalant fel sem vette az intézmény, máskor a szükséges kezelési idõnél jóval hamarabb küldték el a kórházból, vagy a fekvõgipszes, frissen amputált beteget, a menhely kapujának támasztva, sorsára hagyták. A csövi jóval több munkát igényel, mint az átlagbeteg: fürdetni, fertõtleníteni kell, a betegtársakat pedig gyakran zavarja a fokozott cigaretta- és alkoholfogyasztás.
Iványi Tibor, az Oltalom Karitatív Egyesület kórházának fõorvosa szerint a külsõ megjelenés és az alkoholizálás érthetõbbé teszi ugyan az egészségügyi intézmények gyakori elutasítását, de nem igazolja. "Az emberi mivoltukban gyakran megalázott hajléktalanok bizalommal jönnek kórházunkba, a hagyományos kórházak pedig szívesen küldik hozzánk a betegeket" - mondta el a fõorvos. A Dankó utcai "hajléktalankórház" forgalma és a kórházakkal való jó együttmûködés azt mutatják, hogy szükség van az egészségügyi szempontból megoldatlan helyzetû emberek elkülönített intézményi elhelyezésére.
Pelle József, az FSZKI megbízott igazgatója úgy véli, a kórházak azért teszik ki gyakran idõ elõtt a hajléktalan beteget, mert még senki nem kényszerítette õket a rászorultak megfelelõ ellátására. "Senki nem jelentette fel például még az Országos Mentõszolgálatot, ha nem mennek ki hajléktalanhoz." Pelle József szerint az elkülönült hajléktalanbeteg-ellátó mentõszolgálatok és -kórházak csak fokozzák az elõítéleteket.
Bényei Zoltán, a Menhely Alapítvány krízisautó-szolgálatának vezetõje szerint a mentõsök azzal védekeznek, hogy a koszos és büdös hajléktalan szállítását követõen a kocsinak fertõtlenítés miatt három órára ki kell állnia a forgalomból. "A mentõsök húzódozása már több alkalommal vezetett halálesethez" - mondta Bényei. Ezt a rést igyekszik betömni a krízisautó: a még kórházi kezelésre nem szoruló, de a saját lábán menhelyre bemenni képtelen hajléktalanoknak nyújt segítséget. Bényei Zoltán szerint ugyanakkor nem szerencsés megkettõzni az egészségügyi ellátást, hiszen a hajléktalanok is évtizedeken át fizettek tb-hozzájárulást. "Nem lehet kiszorítani ezeket az embereket az állampolgári jogon járó juttatásokból. Nem csinálhatunk külön szegénykórházat, középosztálybeli kórházat." Iványi Tibor egyetért azzal, hogy mindenki fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül azonos orvosi ellátásban részesüljön, "a tények ismeretében azonban azt kell mondanom, hogy a hajléktalanok jelenleg csak a külön orvosi ellátás révén remélhetik gyógyulásukat".
"Hiába próbálnak egyesek a >>múlt rossz emlékû szegénykórházáról<< beszélve ellenszenvet kelteni a speciális hajléktalanellátások iránt. Amíg szakadék tátong a hajléktalant befogadó rendszer és a normál kórházak között, addig a hajléktalanok egészségügyi létesítményeit függõhídként kell használni" - érvelt hasonlóképpen Samu doktor.
A szakma
A szakemberek közös jellemzõje a szakállviseleten kívül a demokratikus ellenzékhez, illetve a szabaddemokratákhoz való közeli viszony. Nincs köztük olyan, aki ne helyezné el magát valahol az Iványi Gábor és Gyõri Péter között húzódó (meghúzott) hatalom/féltékenység-indulattengely valamely pontján (kivéve talán a két érintettet, aki bölcsen hallgat a dologról). Eldönthetetlen, hogy a gyõrista/iványista alapállás vagy a szakmai viták voltak-e elõbb.
A Fõvárosi Közgyûlés szociálpolitikai és lakásügyi bizottsága (amelynek elnöke a harmadik ciklusban is Gyõri Péter) 1996. június 26-án fegyelmi eljárást indított Iványi Gábor, az FSZKI akkori igazgatója ellen. Az intézményben lefolytatott vizsgálat gazdasági szabálytalanságokat tárt fel, és az intézményvezetõ felelõsségét állapította meg; Iványi Gábor mindent cáfol. A határozat szerint Iványi a szakmai feladatok ellátása érdekében, de megalapozatlan vezetõi döntésekkel megszegte a jogszabályi elõírásokat. Anya-gyermek otthont és az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által nem finanszírozott lábadozórészleget hozott például létre. A határozat ellen Iványi a Fõvárosi Munkaügyi Bírósághoz fordult keresettel, az ügy még nem zárult le.
"A szociálisan nagyon érzékeny Iványinak küldetéstudata volt. Szerinte mindenkit be kell fogadni, csak éppen a jogszabályok meghatározott feltételeket írnak elõ, mint például hogy minden személynek joga van hat négyzetméternyi területhez, különben embertelen állapotok alakulnak ki" - mondta Mezei György. Tény, hogy az FSZKI-ban az állapotok, különösen télen, nem feleltek meg a magyar polgár lakhatásról alkotott vízióinak. "Samu doktor mindig azt mondta, képzeljük, hogy háborúban vagyunk, ahol mindenkin segíteni kell és lehet. Mindenkit felvettünk, gyakran már lépni se lehetett a matracoktól, szinte ráestünk a betegekre" - számol be az egykori állapotokról az egyik nõvér. Iványit sokat bírálták a Bánya utcai épületbe befogadott afrikaiak miatt is, akik a gyõristák szerint végképp nem a hajléktalanellátásba tartoznak. Nagy részük illegálisan tartózkodik az országban. Pelle József szerint a Bánya utcában embertelen körülmények uralkodnak. "Az afrikaiak pedig bûnesetek elkövetõi és áldozatai is lehetnek. Van, aki két rádiótelefonon intézi vélhetõen drogos ügyeit" - állítja a megbízott igazgató.
A szállások zsúfoltságára hivatkozva, az iványisták a férõhelyek bõvítése mellett vannak, míg a gyõristák szerint a mennyiségi fejlesztés helyett minõségire kell törekedni. "Halálos tézis az, hogy vége a mennyiségi fejlesztésnek, hiszen ez azt jelenti, hogy nem kell mindenkit befogadni" - vélekedik Bognár Szabolcs, Iványi volt szakmai helyettese. "Nem mondhatjuk, hogy a betegek vagy gyermekes anyák nem tartoznak a hajléktalanellátásba, ha a többi ellátó rendszer nem fogadja be õket. Hiába, hogy a helyi önkormányzatnak lenne törvényben elõírt kötelessége a gyermekes anyák részére fedelet biztosítani, ha ezt nem teszik."
Pelle József szerint a gyermekes anyák és a helyi önkormányzatok esetével ugyanaz a helyzet, mint a hajléktalan betegekkel és a kórházakkal: amíg az önkormányzat nincs rákényszerítve, hogy lakhatási lehetõséget biztosítson, addig a gyermekvédelmi törvény elõírásai ellenére sem fog tenni semmit. "Nem lehet gyermekeket a hajléktalanellátás keretén belül ellátni, mert hiányoznak az ehhez szükséges feltételek."
Gyõri Péter egy ´96-os interjúban elhangzott mondatát, miszerint a szociális szakmán belül nemcsak segíteni kell tudni, de azt is el kell fogadni, hogy mindenkin nem lehet, gyakran idézi a másik oldal. "Ez rejtett csurkista szöveg, Csurka ugyanezt mondta, amikor arról beszélt, hogy nem érvényesül a természetes kiválasztódás elve" - mondja Samu doktor. "Nem lehet feltételeket szabni. Ha valaki bajban van, nem számít bõrszín vagy jogszabály, nem fontos, hogy kinek a kompetenciája; segíteni kell" - érvelt Iványi Gábor.
Demszky Gábor fõpolgármesterré választását követõen visszalépett parlamenti képviselõi mandátumától Iványi Gábor javára, Iványi pedig lemondott az FSZKI igazgatói tisztjérõl. "Demszky jól látta, hogy Iványit és Gyõrit nem tudja együtt tartani a fõvárosnál, mert a helyzet csak tovább durvulna", mondta az egyik, neve elhallgatását kérõ, hajléktalanokkal foglalkozó szakember. Ezt követõen az Iványi vezetése alatt álló Oltalom szándéknyilatkozatban arra kérte a fõvárost, hogy szerzõdtesse számára az FSZKI bizonyos funkcióit, így a védett részleget, az anya-gyermek otthont, a nõi átmeneti szállót, az egészségügyi ellátást és az afrikaiak otthonául szolgáló Bánya utcai részleget. A fõváros beleegyezett. Gyõri Péternek azonban voltak fenntartásai. "Nem szerencsés, hogy az anya-gyermek szálló egy alapítványhoz kerül, mert nem biztosított, hogy az megfelelõen tud gondoskodni az ellátásukról." Iványi Gábor szerint az Oltalom szeretné életben tartani azokat az ellátásokat, amiket a fõváros halálra ítélt. "Régóta tartó íróasztal-szakmaiság tárgyát képezi a mi hova tartozik kérdés. Igenis van hajléktalan gyermek, akinek nem állami gondozásban, hanem szülei mellett a helye" - mondta Iványi Gábor.
A körülményekhez képest mindkét egyezséggel viszonylag elégedettek lehetnének a felek. A fõváros koncepciójába bele nem illõ lelkész visszahúzódott, helyére a messzirõl jött embert, a pesti ügyeket közelrõl csak két éve figyelõ, kaposvári Pelle Józsefet nevezték ki. "Konszolidálni akarunk egy romokban levõ intézményt, és a mostani vezetéssel kiválóan együtt tudunk mûködni" -mondta Gyõri Péter. "Az együttmûködés gyümölcsözõ lesz, hiszen Pelle a Gyõri gumicicája" - fogalmazott egy szakember.
"Az FSZKI így profiltiszta intézményként mûködhet, ez pedig lehetõséget nyújt további differenciálásra. Szükség lenne külön idõsek vagy a dolgozó emberek részére fenntartott szállórészekre. Át kell gondolnunk a szállóinkon tapasztalható viszonyokat is: valóban olyanok-e ezek, hogy a hajléktalanok inkább megfagynak?" - mondta Pelle József.
Az Oltalom kérésével pedig a fõváros is megnyugodhat: immár nem köteles házi intézményében azokat a csoportokat ellátni, amelyek ellátása szerinte nem a hajléktalanellátás feladata. Iványiék pedig, ha megkapják a mûködési engedélyeket, és megtörténnek a költözések, végre azt a munkát folytathatják, amire elhivatottnak érzik magukat. Igaz, a pénzeket a fõvárostól, azon belül pedig Gyõri Pétertõl kapják.
Nyugalomról persze szó sincs. Az iványisták szerint a fõváros szabadulni akart a rendszeridegen hajléktalanoktól, a gyõristák viszont azt állítják, Iványiék azért viszik át ezeket a csoportokat, mert magasabb fejkvótát kapnak rájuk, mint a "sima" hajléktalanokra. A helyzetet tovább élezte a hajléktalanok fagyhalálának ügye, amellyel a Fidesz talált egy csúszós fogást a hajléktalanügyben elkötelezett Demszkyn. Január elején a Fõvárosi Közgyûlés Fidesz-frakciója kijelentette, hogy Demszky, Iványi és helyettese, Bognár felelõsek a fagyhalálokért. Harrach Péter szociális és családügyi miniszter pedig gyorsan rádöbbent, hogy borzasztó állapotok uralkodnak az FSZKI szállásain, ezért miniszteri vizsgálatot rendelt el, amit késõbb általános hajléktalanügyi felméréssé finomított.
"A zefeszkáji? Hát minden a régi marad. Elment a nagy szakállú ember, jött helyette kisebb szakállú. A pia meg a tetû marad" - mondta Zábori István, aki tizenegy éve hajléktalan.
Varró Szilvia
