Halaszthatatlan küldetések - Orbán Viktor menekülései

  • B. I.
  • 2014. november 19.

Belpol

Orbán ritkán áll bele a konfliktushelyzetekbe: inkább sunnyog, hárít, másokat küld a frontvonalba, ő maga több ezer kilométerre elutazik.

Orbán Viktor pénteken a rádióban jelentette be, hogy „a távközlési adó kiterjesztése (az internet adatforgalmára – B. I.) ebben a formában nem vezethető be”. Előtte napokig nem nyilatkozott, a párhuzamosan futó kitil­tási botrányról sem volt (azóta sincs) érdemi mondanivalója; olyannyira nincs, hogy az október 23-i nemzeti ünnepen nem is tartózkodott Magyarországon. Hiszen ha itt van, akkor legalább egy ünnepi beszédet neki is mondania kell, márpedig az aktuális szégyenről nyilván nem kívánt beszélni. Ellenben semmit nem reagálni az Egyesült Államok lépésére (hogy ti. korruptnak nevezett magyar állami tisztviselőktől és kormányközeli macherektől tagadja meg a belépést) még kínosabb lett volna, mert vagy az amerikaiakat ekézi a hívei előtt (ami nem lett volna bölcs lépés), vagy igyekszik elkenni az egészet, amivel viszont a világgal is szembeszállni kész szabadságharcosként okozott volna csalódást közönségének. Ebből a csapdahelyzetből volt tehát kiút a halaszthatatlan diplomáciai útra hivatkozó távolmaradás. (Az Európai Tanács csúcstalálkozójára simán odaért volna, ha 23-án délelőtt még Budapesten emlékezik meg 1956-ról.)

false

 

Fotó: MTI

Orbán látványos iszkolása korántsem példa nélküli. Ő csakis a neki egyértelmű előnyökkel járó konfliktushelyzetekbe áll bele nyíltan: például amikor annak tudatában néz szembe az Európai Parlament őt és
a rendszerét kritizáló képviselőivel, hogy a meccsből saját hívei előtt vitathatatlan győztesként jön ki. S hogy egy régi esettel is példálózzunk: a katasztrofális 1994-es választási vereség után a belső erőviszonyok ismeretében nyugodt szívvel ajánlhatta föl lemondását a kongresszusnak, mert tudta: ha újra jelölteti magát, simán nyer (úgy is lett).

Inkább megy

A teljesség igénye nélkül idézzük fel Or­bán Viktor néhány emlékezetes megpucolását.
A 2002-es és a 2006-os választási vereségek után hónapokra eltűnt, a válságos időszak menedzselését Pokorni Zoltánra és Áder Jánosra, 2006-ban pedig Navracsics Tiborra hagyta. De 1994-ben is, amikor a Fidesz minden várakozást alulmúlva épp csak bejutott az Országgyűlésbe, Orbán haj­nali kettőig nem bújt elő székházbeli szobájából, mert a közvélemény (és szavazói) tájékoztatása helyett a jégkorong-vb-döntőt játszó finn válogatottat részesítette előnyben (nem az ő napja volt: kikaptak Kanadától). 2006 áprilisa, a Gyurcsány–Orbán miniszterelnök-jelölti vita óta minden hasonló felkérés elől elzárkózik; az indokok különbözőek, a legszebb talán az, amelyikkel Bajnai Gordon kihívását utasította el (formálisan a Fidesz) 2013 februárjában: „Bajnai Gordonnak ma nem Magyarország miniszterelnökével kellene vitáznia, hanem a magyar emberekkel, velük van ugyanis vitája.” 2008-ban egyedüli befolyásos vezető politikusként nem jelent meg azon az összejövetelen, amelyet gazdasági szervezetek, kamarák szerveztek azért, hogy a parlamenti pártok elnökei és szakpolitikusai mellébeszélés nélkül fejtsék ki álláspontjukat a kirobbant gazdasági válságról, és a vállalatvezetők, nagybefektetők kérdéseire válaszoljanak – köntörfalazás nélkül és a média jelenlétében. Orbán a bevett fideszes lózungokkal teli nyilatkozat kiadásával tudta le az egészet.

Idén június 16-án, Nagy Im­réék újratemetésének 25. évfordulóján a miniszterelnök ugyancsak felszívódott – az Európai Néppárt portugáliai „tanulmányi napjaira” utazott. Szóvivője úgy nyilatkozott, hogy Orbán a néppárt „tisztújításán” vesz részt, de erre semmi nem utalt az esemény honlapján. Érdemben máig nem cáfolt értesüléseink szerint Orbán azt a kínos helyzetet igyekezett így kezelni, hogy a német rendszerváltás ikonikus alakja, a Nagy Imréék emléke előtt Budapesten tisztelgő Joachim Gauck államfő vele nem találkozott volna négyszemközt. (A portugáliai rendezvény „fontosságát” jól érzékelteti, hogy Angela Merkel, az európai konzervatív pártközösség és Európa legbefolyásosabb politikusa az idő tájt Brazíliában nézte, miként mossa le a német válogatott a portugálokat.) Pedig a Fidesz-agitprop már 1999 óta írja át a történelmet; eszerint 1989. június 16. az a nap, amikor Orbán Viktor pusztán szavának erejével kiverte innen az oroszokat – vagyis ha valakinek, hát június 16. héroszának igazán fájhatott az aznapi portugáliai önkéntes száműzetés. (Lásd: Nagy Imre kivégzése helyett Orbán Viktor győzelmére emlékezünk, csak az ünnepelt hiányzik, magyarnarancs.hu, 2014. június 16.)

Nem bírja

Orbán ugyan képes lassan felállni a nagy vereségek után – példa rá 1998-as és 2010-es győzelme –, de nem képes a kudarcok és a konfliktushelyzet azonnali kezelésére. A Fidesz korai időszakát a kilépők szemszögéből bemutató Csak a narancs volt című kötetben Ungár Klára meséli el azt az 1993. nyári drámai jelenetet, amikor Orbán a nyilvánosság- és a pártbéli kettős nyomástól kiborulva (és Kövér László figyelmeztetése ellenére) elmondja a frakció tagjainak, hogy az államtól ingyen kapott székházuk eladásából befolyt százmilliókat milyen cégekbe dobták szét.
A feszültséget nem bíró, bizonytalankodó pártvezetőről azonban a nyilvánosság sokáig nem tudott. Az uralkodó Orbán-kép hosszú ideig két dologból táplálkozott: 1989. június 16-i – a rárakódott mitizáló sallangtól függetlenül is emlékezetes – beszédéből és publicisztikai jellemzéséből, mindenekelőtt Lengyel László tigrismetaforájából, és Tölgyessy Péternek az állandóan rohamozó miniszterelnököt leíró tanulmányaiból. Nyertes helyzetben mindenben megfelelt e képnek. Ha nyeregben érzi magát, fölényes stílusban oktatja ki és kezeli hülyegyerekként politikai ellenfe­leit, oszt ki sallereket és kokikat. Ám ahogyan azt korábban is észrevételeztük (lásd: Vezér­értékelő, Magyar Narancs, 2007. január 18.), magatartása az agresszivitás és a gyávaság sajátos keveréke. Ez a 2006-os miniszterelnök-jelölti vitában mutatkozott meg a legvilágosabban, amikor Gyurcsány Ferenc lényegében megalázta őt. Orbán defenzívába szorulva matatott a papírjai között, le is sodorta azokat zavarában. Aznap este kiderült, hogy a király meztelen, és a „rohamozó tigris” az a fajta erőszakos ember, aki pillanatok alatt elbizonytalanodik és összeomlik, ha egy nála is erőszakosabb alakkal vagy kellemetlen kérdésekkel találja szembe magát. A vitabelinél is látványosabb volt egy héttel későbbi vergődése, amikor a két forduló között Baló György műsorában zaklatott válaszai közben folyamatosan háromszögeket és négyzeteket firkált az előtte lévő üres papírlapra.

Önkép

Orbán egyébként az ennél jóval egyszerűbb, de váratlan helyzetekben is képes lefagyni: például 2004-ben a már leszálló ágban lévő Medgyessy Péter miniszterelnök egyik utolsó kétségbeesett próbálkozásával „közjogi reformot” hirdetett. Sorra tárgyalt a pártvezetőkkel, Orbánt azonban meglepetésszerűen – és a meghívóban közöltektől eltérő napirenddel – egy sajtónyilvános beszélgetésre invitálta. A Medgyessynél összehasonlíthatatlanul jobb retorikai képességekkel rendelkező Orbán feltűnően feszengett, de szerencséjére a miniszterelnök behatárolt politikusi kvalitásai megmentették a nagyobb blamázstól.

Orbán a 2002-es vereség után mind egyértelműbben azonosította saját személyét az országgal – a kudarcot csak így tudta feldolgozni, és vezető szerepének megkérdőjelezhetetlenségét a tábora előtt igazolni. Elhíresült mondása, miszerint Magyarország nem lehet ellenzékben, azt jelenti: én, Orbán Viktor nem lehetek ellenzékben. Bezárkózott hívei közegébe, ahol magától értetődően lehetett a nemzet miniszterelnöke. A csalhatatlanság és legyőzhetetlenség képzetét igyekezett kelteni azzal is, hogy jó előre mindent eldöntő, történelmi jelentőségű eseménynek hirdetett meg minden olyan választást, amit bizonyosan nem veszíthetett el (a 2004-es és 2009-es uniós parlamenti, a 2006-os önkormányzati és a 2010-es országgyűlési választásokat, vagy a 2008-as, ún. „szociális” népszavazást).

Meneküléseit, sunnyogásait részben az magyarázza, hogy az elképzelései ellen föllépők leszerelésére időt nyerjen – lásd a 2012-es diáktüntetések kifutását, vagy mostani próbálkozását az internetadó későbbi bevezetésére. És részben az, amit egykori támogatója, Mellár Tamás a Népszabadságban elmondott: Orbán nem tűri az ellenvéleményt, és manapság az esetleg akadékoskodókat már nem is személyesen ő, hanem a miniszterelnök beosztottai figyelmeztetik a helyes viselkedésre (ahogyan Mellárt figyelmeztette Varga Mihály miniszter). E közlés azért számít szenzációnak, mert valaki nyíltan, névvel beszélt erről. Holott jórészt erről is szólnak a kényes helyzetek előli orbáni megfutamodások: a nemzet miniszterelnöke nem kerülhet még egyszer olyan helyzetbe a magyarok előtt, mint 2002-ben vagy 2006-ban.