Hazájuk csak a fagy

Magyarország keresztény kormánya az Alaptörvénybe foglalta: a szegénység mindenkinek a saját bűne, a hajléktalanságért börtön járhat. Az intézkedéssel szembeni ellenállás lanyhul, miközben emberek tízezrei élnek a gyenge hajléktalanellátó rendszerben.

„Olyan korban élünk, ahol a lakásszegénységben élő, hajléktalan embereket nem meleg otthonnal segíti az állam, hanem üldözi őket.” Épp nem zúg el landoló repülő az Új köztemető fölött, a szavak visszhangoznak az enyhe őszben. Három tucat ember emlékezik a méltatlan halállal elhunyt emberekre, ismerőseikre, rokonaikra, barátaikra. (Verseket is olvasnak fel, például Csepregi Lászlóét: „…valódi hazám csak a fagy mi átölel / hogy hideg világban így szenderedjek el”.) Magyarországon évente mintegy 200 ember hal meg a hideg miatt, többségük egyébként nem közterületen. A jelenlévők félkörben állnak a Hajléktalanok a Hajléktalanokért Egyesület emlékhelyénél

A Város Mindenkié csoport szervezésében, mint minden novemberben. Az egyperces néma csend első másodperceiben bekiabál valaki. „Mi lesz velük?”

Ugyanezt kérdeztük néhány nappal korábban, amikor nagy döngéssel becsukódott a Menhely Alapítvány éjjeli menedékhelyének hatalmas zöld vasajtaja hat férfi előtt este 7 óra felé. Szabad ágy („ágy”: vaskeret, műbőr borítású, szakadt matrac, se ágynemű, se párna, se takaró, se pokróc, egy légtérben 16–20 ember, egymástól 30 centire) nincs már, újabb matracok sem férnek el az alagsori szobák padlózatán. A kint rekedtek próbálkozhatnak másik szállón, vagy átvészelhetik az utcán az éjszakát, októberben ez még nem életveszélyes – viszont az új „hajléktalantörvény” október 15-i hatálybalépése óta szabálysértési eljárást von maga után.

Az első eljárások és ítéletek, az orvosok, ügyvédek, pszichológusok, társadalomkutatók tiltakozása után látogattunk el fővárosi menedékhelyekre, melegedőkbe, beszéltünk szociális munkásokkal, önkéntesekkel, ügyvédekkel, aktivistákkal, hogy megtudjuk: mi lesz velük? Mi van velük? Hova mehetnek azok az otthontalan emberek, akiknek már nemcsak a nélkülözésssel, céltalansággal, éhséggel, hideggel, hanem a börtön fenyegetésével is szembe kell nézniük?

 

Fotó: Bankó

 

 

Élet a periférián

„Józsi bácsi, nem kéne először kicsit üldögélni?” – kiáltja oda az ügyeletes szociális munkás az egyébként csendesen várakozó sor közepén dülöngélő férfinak, aki némi ellenkezés után csúnyán elesik. Az ügyeletes széket hoz, Józsi bácsit leültetik pár órára. A Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai éjjeli menedékén vagyunk, a szálló 52 férfit fogadhat be, a szabad hely ritka. „Ha valaki ittas, kiültetjük a levegőre, folyosóra, hogy megnyugodjon, kitisztuljon” – mondja a szociális munkás, aki több mint tíz éve dolgozik a szállón. Beengedéskor név szerint köszönti az érkezőket, mindenkitől megkérdezi, hogy van, mit csinált aznap, tömör, egyszavas, udvarias válaszokat kap. Később megmutatja a szálló különböző helyiségeit és a nyilvánvalóan túlhasznált, de működő zuhanyzókat („ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, ez van”). Törülközőt mindenki kap. A szobák zsúfoltak, levegőtlenek, az egyikben megy a tévé, többen előveszik motyójukból a vacsorájukat. Ha kérnek, kapnak mosószert, sampont, fájdalomcsillapítót (a többség kér mindből). Ez nincs mindig így.

A Menhely Alapítvány adatai szerint az országban a hasonló éjjeli menedékhelyeken, úgynevezett „fapados szállásokon” 11 ezer férőhely van, mintegy 6 ezer a fővárosban és 5 ezer vidéken. Becslések szerint legalább 14 ezerre lenne szükség, egy téli napon minimum ennyi embernek nincs hová mennie éjszakára, és ebből körülbelül 4 ezren közterületen alszanak. Hajléktalan emberből ugyanakkor ennél lényegesen több van, hiszen sokan különböző ideiglenes szálláshelyek és lakhatási megoldások között tengődnek, a huzamosabb ideig köztéren élő emberek a hajléktalanok töredékét teszik csak ki. Ezért pontosabb lakásszegénységben élő, lakhatási problémákkal küzdő emberekről beszélni. A rendszerváltás óta a hajléktalanellátásban dolgozó Gurály Zoltán szociális munkás, szociológus, a Menhely Alapítvány munkatársa szerint a közterületi hajléktalanság egy epizód a társadalom perifériáján élő emberek életében. „Nem az a lényeges adat, hogy hányan alszanak az utcán egy adott időpillanatban, hanem az, hogy hányan próbálják fenntartani magukat ebben a perifériára szorult állapotban olcsó bérlet, ideiglenes szállás, szívességi alapon használt szoba vagy sufni között bolyongva úgy, hogy bármelyik pillanatban hajléktalanná válhatnak. A szálláshelyen lakó hajléktalanok 40 százaléka soha nem aludt az utcán. A hosszú távon megoldandó probléma nem a közterületi hajléktalanság, hanem a lakásszegénységben élő emberek létbiztonságba segítése, hogy ne váljon ilyen sok ember hajléktalanná. Az éjjeli krízisszállások valóban menedékhelyek, csak abban tudnak segíteni, hogy túlélje valaki az éjszakát.”

Ezekre az éjjeli szállásokra nem lehet bevinni alkoholt, állatot, a mozgásukban korlátozott emberek a menedékhelyek többségéről eleve kiszorulnak. A beengedésnél egyetlen papírt ellenőriznek, a fél évnél nem régebbi tüdőszűrő papírt, a féltve őrzött, kopott fecnit többen két-három darabban mutatják be. Hetente kellene igazolást vinni az ÁNTSZ-től arról, hogy az illető nem tetves, rühes vagy fertőző beteg, de beszélgetőpartnereink elmondása alapján ezt sok helyen nem veszik szigorúan. Budapesten egyetlen ingyenes fertőtlenítő állomás van, ahová a hajléktalanok bemehetnek, vidéken ennél is rosszabb a helyzet. „Évekkel ezelőtt bezárt a fővárosi fertőtlenítő, most a Máltai Szeretetszolgálat üzemelteti. Egyébként ezt a szociális munkás feladatai közé emelték, az ő dolga lenne a beengedésnél átvizsgálni mindenkit, és ha kell, fertőtleníteni az illetőt” – mondja Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója.

A szállókon 100 hajléktalanra jut egy-két szociális munkás, nekik kell felügyelniük és dokumentálniuk a beengedést, kezelniük az esetleges nézeteltéréseket. A Vajdahunyad utcai menedékhelyen ezen az estén kifejezetten nyugodt, békés a hangulat, egy hangos szót sem hallunk. A „Vajda” egyébként is „jó szálló” hírében áll, eleve előnyben részesítik a beengedésnél az idősebbeket és a rendszeresen visszajárókat. A főleg a téli krízisidőszakban feltűnő ismeretlen új arcok viszont felboríthatják az egyensúlyt, félelmet ébreszthetnek. Az úgynevezett „zsilipben”, vagyis az átmeneti elkülönítő szobában például tegnap óta egy bolgár férfi fekszik, akiről senki nem tud semmit. „Nem tehettük a többiek közé, mert rühes. De amíg van hely az elkülönített szobában, nem hagyunk kint senkit.”

A Budapesti Módszertani Szociális Központ, vagyis a fővárosi hajléktalanellátó hálózat tartja fent az egyik legnagyobb kapacitású szállót az Előd utcában. Ez merőben más világ: télen mindennap 232 férfit képes elszállásolni emeletes ágyakon, beengedés félóránként, először az alsó ágyszinteket töltik fel. Az úgynevezett alacsonyküszöbű intézmény mindenkit befogad, azokat is, akiket más szállókról kitiltottak, vagy akiknek addiktológiai problémáik vannak. Az utóbbi években az intézménynek nemcsak a jövedelem nélküli, rossz mentális állapotú, hosszú ideje hajléktalan alkoholista emberekkel volt dolga. Tömegesen jelentek meg a fiatal, gyakran 25 év alatti, jellemzően dizájnerdrog-használó fia­talok. Az intézmény hivatalos beszámolója szerint az ismeretlen és szélsőséges tünetek „a szimpla ájulástól a meztelenre vetkőzéses őrjöngésig” már 2015-től óriási kihívás elé állították a szociális munkásokat. „Ez a réteg jelen van, és számuk sajnos rohamosan növekszik a hajléktalanok körében”, olvasható a beszámolóban.

A nagyobb budapesti intézményekben akadnak szabad férőhelyek, ellentétben a vidéki szállókkal. Például az egyetlen székesfehérvári éjjeli menedék 36 főt képes befogadni, télen a melegedőt alakítják át, hogy növeljék a kapacitást: összetolják a bútorokat, a helyükre matracok kerülnek. „Nálunk a törvény előtt is telt ház volt, nem tudom, mi lesz, ha ennél is többen szeretnének bejönni” – mondja egy székesfehérvári szociális munkás. A házirend megsértéséért a szállók egyébként kitilthatnak embereket napokra, hetekre, vagy akár évekre is, de hallottunk olyan esetről, hogy valaki élete végéig persona non grata lett. Lopást, hangoskodást, verekedést, alkoholbevitelt, vagy a szociális munkás bántalmazását szankcionálhatják így az intézmények. A konfliktusok minden szereplőjén nagy a nyomás, a szociális munkások is túlterheltek, nem mindig egyértelmű, ki lépte át a határokat. „Ha valaki elkezd kiabálni, mert nem jutott neki ágy vagy ebéd, akkor ki a hibás?”

Az éjjeli menedékhelyeken kívül vannak átmeneti szállások havi 10-20 ezer forintért, itt egy-másfél évig lehet lakni, sokan ilyen szállókon cirkulálnak akár 8-10 évig. Ezek jellemzően tele vannak, az egyéves várólisták sem ritkák. Innen már valamilyen olcsó bérlakásba kellene továbbmenni, de az százezer forintos jövedelem alatt kivitelezhetetlen – a rendszer komoly hibája, hogy túl nagy a két kategória közötti ugrás.

Udvarhelyi Tessza, a lakhatáshoz való jog érvényesítéséért küzdő, hajléktalan és biztos lakhatással rendelkező emberekből álló A Város Mindenkié csoport önkéntese szerint a legnagyobb probléma a hajléktalanellátó rendszerrel az, hogy tele van olyan emberrel, aki nem oda való. „Az alacsony jövedelmű, család nélkül élő emberek, akik amúgy képesek lennének fenntartani egy lakást, hajléktalan­szállókon élnek. A mentális és addiktológiai problémákkal küzdő, pszichiátriai gondozásra szoruló emberek sokszor már nem férnek be a haj­léktalanszállóra. Senki nem fér hozzá a meg­felelő segítséghez.”

A kormány szerint mindenesetre elég a rendszerben meglévő 19 ezer férőhely. Ez viszont játék a számokkal, mondja Aknai. „Ez csak úgy jön ki, ha összeadjuk a nappali melegedők és az éjjeli menedékhelyek férőhelyeit, pedig ezek nincsenek is nyitva egyszerre. Nem tud 19 ezer ember egy időben valamilyen szálláson lenni.” A nappali melegedő arra alkalmas, hogy pár órát eltöltsön ott az ember, egyen, mosson, fürödjön, ügyeket intézzen és szó szerint melegedjen. Azt, hogy melyik melegedőben milyen szolgáltatások vannak, a hely üzemeltetője dönti el; van, ahol az álláskeresésben segítenek, máshol lakhatási ügyeket vagy egyéb bürokratikus feladatokat intéznek. „Ezek lényegében szolgáltatóközpontok, nem lehet rájuk szállásként tekinteni, az állami normatívát sem férőhely, hanem napi forgalom alapján állapítják meg.”

 

Fotó: Bankó

 

Közveszélyesen szegény

Nem egyik napról a másikra jutottunk el oda, hogy az Alaptörvénybe beleírták az „életvitelszerű közterületen tartózkodás” tilalmát, és törvénybe foglalták a szankciókat. Az önkormányzatok eddig is szankcionálhatták rendeletekkel a hajléktalanok jelenlétét a közterületek meghatározott részén, és bár éltek is ezzel a lehetőségükkel, 2016 novembere óta egyetlen szabálysértési eljárás sem indult ezen a jogcímen. Miután az Alkotmánybíróság többször helytelenítette a hajléktalanság törvényi szankcionálását, a kormány 2013-ban beleíratta az Alaptörvénybe a hajléktalanok kitiltásának lehetőségét. Az idén nyáron megszavazott, október 15-én hatályba lépett újabb alaptörvény-módosítás és új szabálysértési törvény a kriminalizáció és a probléma törvényi-rendészeti kezelésének útján tesz még egy nagy lépést: az életvitelszerű közterületen tartózkodást országos hatáskörrel kötelezően szankcionálja.

Hogy megy ez a gyakorlatban? Ha a rendőri felszólítás után az illető elhagyja a helyszínt vagy elfogadja az értesített szociális munkás segítségét, nem indul szabálysértési eljárás, de feljegyeznek egy helyszíni figyelmeztetést. Utóbbiból a 90 napon belüli negyedik mindenképp eljárást von maga után, akkor is, ha akkor már szállóra menne az illető. Az eljárás felelősségre vonás esetén zárulhat bírói figyelmeztetéssel, közmunkával és elzárással, de ha fél éven belül már volt két korábbi elmarasztalás, akkor elzárást kell elrendelnie a bírónak. Az általunk megkérdezett jogászok szerint ez igen problémás, és hatalmas terhet ró a bírókra. A szabálysértési törvény ezenkívül is több sebből vérzik. Az életvitelszerű tartózkodás leírása például homályos és szubjektív: akkor valósul meg, ha a magatartásból megállapítható, hogy valaki nem akar szállásra/lakóhelyre menni, és ha a körülményekből arra lehet következtetni, hogy az illető rendszeresen a közterületen alszik, tisztálkodik, eszik, öltözik vagy állatot tart.

A legnagyobb probléma mégis az, hogy a jogalkotó élethelyzetet büntet, mondja a Narancsnak Gerő Tamás ügyvéd, az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület (ÜDE) elnöke: „Itt nem valósul meg mulasztás, nincs elkövetői magatartás, és véleményem szerint nem veszélyes a közösségre – ezek jogdogmatikailag kötelező elemei egy büntetni rendelt bűncselekménynek vagy szabálysértési tényállásnak.” A közterületek használatához kötődnek szabálysértési tényállások: szemetelés, alkoholfogyasztás, garázdaság, ezeket lehetne alkalmazni. „Ez a szankció, amit csak a közveszélyes munkakerüléshez tudnék hasonlítani, olyan, mintha a szegénységet próbálná betiltani, mert veszélyes a társadalomra. Rossz, ha sok szegény van, de nem használható ennek kezelésére a büntetőjog. Ezzel általában véve felelőssé teszi a hajléktalan embert a saját helyzetéért, anélkül, hogy figyelembe venné, hogyan jutott oda, volt-e más választása. Ez a törvény akkor lenne indokolt, ha tömegével jelennének meg az utcán a hajléktalanok, és ez a többségi társadalom testi épségét, egészségét, erkölcsi integritását veszélyeztetné.” Ellentmondás az is, hogy a hajléktalanságot a büntetőjog szankcionálja, a szociális ellátórendszer használata viszont önkéntes, mondja Takács Ádám joghallgató, az Utcajogász önkéntese. Mindkét ügyvéd egyetért abban, hogy a szabályozás a jelenlegi formájában még úgy is alkotmányellenes, hogy a közterületen élés tilalmának konkrétan megfelel; például ellentmond a Nemzeti hitvallásnak, vagyis az Alaptörvény preambulumának, amelyben ez áll: valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét. Az ÜDE, a petíciót aláíró ügyvédek – több mint 3 ezren – és az Utcajogász álláspontja ezért az, hogy az eljárás bíróinak az Alkotmánybírósághoz (AB) kell fordulniuk; ez történt egy-egy ügyben a Kaposvári és a Székesfehérvári Járásbíróságon. Az AB-nek 90 napon belül kell állást foglalnia.

 

Eközben az utcán

Bár a kormány úgy tesz, mintha a törvénnyel a hajléktalanokon akarna segíteni, az ő méltóságukat védené, az általunk megkérdezett szociális munkások és önkéntesek szerint a jogszabálynak semmilyen szempontból nem lehet pozitív hatása a hajléktalan emberek életére. Elképzelhető, hogy egyesek a rendőri felszólítás után tényleg elindulnak egy szálló felé, mások viszont inkább elrejtőznek, eltűnnek a rendőrök, de így a krízisautóval járőröző, vagyis „utcázó” civilek szeme elől is. Sokan október közepe óta állandóan mozgásban vannak a városban, vagy kimentek az erdőkbe. A hatálybalépést követő első napok aktív rendőri fellépése után a frekventált belvárosi terekről, aluljárókból eltűntek a fedél nélküliek; a szociális munkások arról számoltak be, hogy elveszítették a kapcsolatot régóta ismert hajléktalan emberekkel.

Gurály Zoltán szerint a felmérések alapján a társadalom többsége nem ért egyet a hajléktalanok büntetésével, ugyanakkor támogatja azt, hogy akár kényszerrel bevigyék őket a szálláshelyre. „A közvélemény azt kívánná, hogy a szociális munkások elvigyék őket a közterületről, csakhogy ez nem így működik. Egy tapasztalt, hiteles szociális munkásnak is sokszor hetekbe, hónapokba telik, amíg kiépíti a bizalmi viszonyt. Ezeket az embereket már többször magukra hagyta az önkormányzat, az állam, a közösség, súlyos hiányokat cipelnek. Ráadásul ők élő kapcsolatban vannak a környékbeli emberekkel – a BMW-stől kap egy ötszázast, ha éjszaka ránéz a kocsijára, a Mari nénitől reggelit, mástól cipőt, lakása nincs, de emberi kapcsolata annál több. Persze, hogy nem akar onnan rögtön eljönni. Hatalmas siker, ha az esetek felében szállóra mennek. És lehet, hogy másnap a helyén ott van két másik hajléktalan.”

A kezdeti hatósági ügybuzgalom mostanra visszaesni látszik. A rendőrség lapunkat arról tájékoztatta, hogy október 15. és 29. között országszerte 221 helyszíni figyelmeztetést osztottak ki, 7 szabálysértési eljárás indult, ebből 3 Budapesten.

A törvény közvetett következménye a kunyhóban élő hajléktalan emberekkel szembeni intézkedés is: a Pilisi Parkerdő Zrt. az október 23-i hosszú hétvégén 15 ember otthonát és ingóságait semmisítette meg, holott az új jogszabály erre nem ad lehetőséget. Ha az erdőt közterületnek értelmeznénk is, maguk a kunyhók semmiképpen sem lehetnek azok, hatósági vizsgálat nélküli lebontásuk miatt kártérítés követelhető. Bár figyelmeztetések és felszólítások történtek, más erdőkben nem bontottak.

Beszélgetőpartnereink hangsúlyozták: nem az utcán élés, hanem a valódi segítségnyújtás és a strukturális megoldások mellett kardoskodnak. Tömegszállások helyett 16–18 fős intézmények, kétfős szobák kellenének, ahol a szociális munkások odafigyelhetnének az egyéni igényekre és problémákra. Szociálisbérlakás-rendszerrel, lakásfenntartási támogatással kellene segíteni a rászorulókat, le kellene állítani legalább a gyerekesek kilakoltatását, megtámogatni a különböző „utcáról lakásba” programokat, kidolgozni egy prevenciós stratégiát – minderre működő külföldi modellek, kidolgozott módszerek vannak. „Ha egy társadalomban van bizalom, biztonság, kiszámíthatóság, együttérzés, ha tudjuk az államról, hogy hagy minket élni, sőt meghallgatja a problémáinkat, akkor megszűnik a hajléktalanprobléma. A hajléktalanellátást valójában lakásokban kell megvalósítani.”

Gurály Zoltán szerint közterületi jelenlétükkel a hajléktalan emberek visszajelzést adnak az állampolgároknak arról, milyen állapotban van az a közösség, amelyben élnek. Az utcán alvó ember jelzi, valami nem jól működik. „Ha elzárják vagy elüldözik a hajléktalan embert, megóvják az embereket attól, hogy szembesüljenek hibás döntéseik hatásával és megfosztják őket a felelős döntés lehetőségétől. A hajléktalan embertől pedig megvonjuk azt a jogot, hogy a nyomorát, szerencsétlenségét nyilvánossá tegye és ezzel ténylegesen és szimbolikusan is segítséget kérjen.” Udvarhelyi Tessza szerint is értelmezhető a hajléktalanság, koldulás nyilvános tüntetésként vagy felhívásként. „Azt pedig nem lehet betiltani, hogy valaki segítséget kérjen. Egyébként nem feltétlen jó jel, ha egy városban sehol nincsenek az utcán hajléktalanok vagy koldusok: a hiányuk jelentheti azt, hogy megoldották ezt a társadalmi problémát, de azt is, hogy tudatosan elrejtették őket.”

Nem gondoskodó állam

 

A hajléktalanellátás intézményi munkáját nagyjából fele-fele arányban végzik önkormányzatok és civil szervezetek, egyházak, amihez az állam normatív támogatást nyújt. A 2004-ben megalapított Hajléktalanokért Közalapítvány pályázatok lebonyolításával segíti a többi szervezet munkáját. A normatív támogatás jellemzően a kiadások 75 százalékát fedi le, a maradék forrást minden szervezet úgy szerzi meg, ahogy tudja: ez lehet adomány, az 1 százalékos szja-felajánlások vagy pályázati, esetleg önkormányzati pénzek. Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója nem látja problémásnak, hogy a feladatot karitatív szervezetekre bízzák. „Ha van anyagi támogatás, akkor teljesen mindegy, hogy ezt a feladatot ki végzi. A szakmai munka a lényeg.”

A kormánykommunikációban két szám hangzik el rendszeresen a „hajléktalantörvény” megszavazása óta: 9,1 milliárd forint és egy 300 milliós tétel. Előbbi a teljes terület éves állami dotációja, utóbbi a törvényi szigorításhoz kapcsolódó, de régóta várt intézkedéshez hivatott forrást biztosítani: ebből fedeznék a nappali melegedők nyitva tartásának meghosszabbítását, hogy működésük összeérjen az éjjeli menedékhelyekével, de a tervek szerint létrejönne egy fertőtlenítőállomás is. Aknai szerint a 300 millió forint kétharmada rezsire és bérköltségre fog elmenni, szolgáltatást nem lehet belőle fejleszteni.