Réges-régen, 2021-ben, a Szigony és a Práter utca kereszteződésének messzi galaxisában történt, hogy a sarki újságosnál feltűnt Orbán Viktor, hogy megnézze a bódé kínálatát, mert „fölpakoltak bennünket, mármint Magyarországot valami sajtószabadság ellenségeinek listájára” – mondta az eladónak. Magyarázatképpen azt is hozzáfűzte, hogy „Soros Gyuri bácsinak valami szervezete” mószerolta be őket. Miután az újságos elsorolta, hogy van a Hócipő, a 168 Óra, a HVG, Orbán örömében egyenesen felkiáltott, amikor meglátta a Magyar Narancsot. (Még mindig jól esik, miniszterelnök úr!)
A Fidesz házi kutatói szerint az újságírók paradicsomában élünk
Az elmúlt hetekben a Nézőpont Intézet is kutakodott annak kérdésében, hogy miként áll a sajtószabadság helyzete Magyarországon. A Fidesz-közeli kutatóintézet megállapította, hogy hazánkban „valamennyi hírforráshoz bárki könnyen hozzáférhet”, mivel „8 milliónál többen tudják elérni a tévécsatornákat; a háztartások 92,7 százaléka rendelkezik szélessávú internettel”, az újságokat pedig országosan terjesztik.
Sőt, kiderült a Nézőpont kutatásából, hogy a fogyasztók valamelyest nagyobb arányban követik a kormánykritikus, mint a kormánybarát médiumokat: többen tájékozódnak a kritikus (71 százalék, 5,6 millió fő) forrásokból, mint kormánybarát (64 százalék, 5,1 millió fő) médiumokból. A Nézőpont számai szerint 2010 óta megduplázódott a kormánykritikus médiumok száma. (Ennek illusztrálására fel is sorolják a baráti és kritikus médiumokat, de máris szembeötlő, hogy míg a 2010-es listán csak az index.hu szerepel, a 2024-es kimutatásban az elfoglalt index.hu mellett ott van az „átmentett” szerkesztőség, a telex.hu is. Így azért könnyű duplázódni.)
A Nézőpont Intézet tanulmányából kiderül az is, hogy a kormánykritikus médiumok is nyereségesek, ennek illusztrálására a 24.hu kiadója, Centrál Médiacsoport a legjobb példa. Miközben a „kormánykritikus” sajtó adózott eredményeiről részletes kimutatást közölnek, az nem kerül szóba a tanulmányban, hogy vajon mennyi állami és államközeli hirdetés kerül a kormányhoz hű sajtóhoz. Arról ellenben külön fejezet szól, hogy állítólag „átláthatatlan és egyre növekvő a kormánykritikus médiumok külföldi finanszírozása” – nos, annyira átláthatatlan, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal már be is kérte a számokat a szerkesztőségektől, de az intézet is nyilvánosan elérhető pályázatok adataiból tudott dolgozni.
Az pedig egészen abszurd, hogy a Nézőpont azt sulykolja, hogy problémás lenne az EU-s forrásokból és médiapályázatokból pénzt szerezni.
Viszont egészen elérzékenyültünk, amikor megláttuk, hogy a Nézőpont a Magyar Narancs két címlapját is kiemelte a tanulmányban. Igaz, nem értékelték a vicceinket: „két olyan címlappal jelent meg, melyek még a nyugati médiapiacon is felháborodást válthattak volna ki, hiszen előbb a miniszterelnökhelyettest ábrázolták a kormánypárt színére festett színű reverendában, nyilvánvalóan a kereszténységgel ironizálva, kereszttel a nyakában, majd Orbán Viktor miniszterelnököt az LMBTQ-közösség által használt szivárványszínre festett hajjal” – írták a dokumentumban.
A Nézőpont irományában az is szerepel, hogy a kormánypárti és közszolgálati médiumokat többször marasztalta el a Médiahatóság: „a kiszabott pénzbüntetések 62 százalékát (385 millió forint) kormánybarát, illetve közszolgálati, míg csupán 38 százalékát (235 millió forint) kellett kormánykritikus médiumnak befizetnie”. Ezt persze azzal érdemes összehasonlítani, hogy hány sajtópert veszítenek a propaganda- és revolersajtóként működő „elemek”. Emlékezzünk rá, hogy a Juhász Péter ügyeiről szóló helyreigazításokból egy egész estés film is összejöhetett volna a TV2-n.
Nem csak az elérés számít, hanem a kockázat is
Egész más következtetésekre jutottak a firenzei Európai Egyetemi Intézet (European University Institute, EUI) médiapluralizmust kutató szakemberei, akik mintegy 60 oldalas tanulmányában közölték az eredményeiket. (Az EUI Médiapluralizmus és Médiaszabadság Központja nemcsak Magyarországot, hanem az Unió mindegyik országát megvizsgálta.)
Az elemzés során kiderült, hogy Magyarországon a sajtó törvényi keretei is romlottak. A médiára vonatkozó törvények szövege egyre kétértelműbb, az információhoz való hozzáférés egyre nehezebb, miközben a médiapiacot torzítja a kormányhoz közel álló befektetők tulajdonlása és az állami hirdetések tisztességtelen elosztása révén történő médiafoglalás. Kiemelik az ún. szuverenitásvédelmi törvény káros hatásait, és arra számítanak, hogy a független szerkesztőségekre még nagyobb nyomás fog nehezedni – mivel a törvény arra is használható, hogy a független médiumokat büntessék a külföldi támogatások használata miatt. (Tegyük hozzá: a Nézőpont által közölt „kutatás” éppen ennek a példája, ugyanis elsősorban arra szolgált, hogy a kormánykritikus sajtóorgánumokat idegen ügynököknek állítsa be.)
Az Európai Egyetemi Intézet tanulmánya problémásnak tartja, hogy
- a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és annak igazgatási szerve, a Médiatanács függetlensége nem garantált, mivel vezetőjét, Koltay Andrást a miniszterelnök javaslatára nevezték ki,
- az újságírók, különösen a nők rendszeres online zaklatásnak vannak kitéve,
- és a Pegasus kémprogramot oknyomozó újságírók ellen használta a kormány.
De az elemzők leginkább a szuverenitásvédelmi törvény kapcsán fogalmaztak meg aggályokat, mivel a törvény lejárató kampányokra ad indokot (munkájukat hazaárulással azonosítja), és a független média, valamint a civil társadalom egyik fontos bevételi forrását (pályázati finanszírozás) veszi célba.
A kormány 2017-ben elfogadott „átláthatósági törvényét”, amely civiltörvényként híresült el, még vissza kellett vonni, mert sértette az európai jogot. A szuverenitás védelméről szóló törvény azonban már nem korlátozza szövegében a külföldről finanszírozott szervezetek tevékenységét, és a Szuverenitásvédelmi Hivatal sem fog szankciókat kiszabni, csupán a nyilvános megbélyegzést szolgálja, és a más állami szervek, köztük a hírszerző szolgálatok összehangolt fellépésének kezdeményezőjeként funkcionál.
Ezek nem olyan dolgok, amelyeket ne tudna mindenki, aki csak félszemmel követi a hazai politikát és sajtókultúrát, ahogy az sem új, hogy miközben a dezinformáció és a gyűlöletbeszéd továbbra is probléma mindenhol, ahol létezik internet, addig nálunk, Európában szinte egyedülálló módon a kormányhoz közel álló szereplők gyakran forrásai vagy terjesztői ezeknek az üzeneteknek.
Az EUI Médiapluralizmus és Médiaszabadság Központjának elemzésében épp ellenkezője szerepel annak, amit a Nézőpont megállapított: a hivatalos forrásokból származó információk megszerzésének folyamata még mindig megterhelő az újságírók számára, ráadásul a szerkesztőségek rendszeresen informatikai támadások áldozatai.
A kimutatás szerint 81 százalékos kockázatú a magyar emberek információhoz való jogának védelme. Hasonlóan magas, 70 százalékos kockázatú a médiahatóság függetlensége.
A tanulmány azt is kiemeli, hogy a magyar médiakoncentráció-szabályozás nem vonatkozik a közszolgálati, közösségi és tematikus médiaszolgáltatásokra, mégpedig azért, mert így a KESMA egyidejűleg birtokolhatja valamennyi rádióadóját (Retró Rádió, HírFM, Gong FM), és az is furcsa, hogy itt a Médiatanács diktál a Gazdasági Versenyhivatalnak (a GVH köteles kikérni az NMHH véleményét, amikor vállalkozások vagy vállalkozáscsoportok közötti összefonódásait vizsgálja).
Súlyosan torzítja a viszonyokat a közmédiának évente juttatott több tízmilliárd forint is. A teljes médiapiacot tekintve a négy legnagyobb szolgáltató a piac 80 százalékát jelenti: első a közszolgálati média 134,6 milliárd forintos árbevételével, ezt követi a Mészáros Lőrinchez köthető Mediaworks 79,9 milliárd forinttal, a szintén Mészáros-közeli TV2 49,0 milliárd forinttal és végül az RTL a negyedik 48,4 milliárd forinttal.
Azt már az Európa Tanács emberi jogi biztosának 2021-es memoranduma is kiemelte, hogy a KESMA-kiadványokat (valamint a közszolgálati médiát) „domináns és nagyrészt egyöntetű kormánypárti narratíva” jellemzi, és a TV2 tulajdonosi köre alapján közel áll az ország leggazdagabb emberéhez, Mészáros Lőrinchez, akinek „vállalatai nagymértékben függnek a közbeszerzésektől.”
Azt is tudjuk már, hogy „a közszolgálati médiára széles körben úgy tekintenek, mint ami közvetlen kormányzati ellenőrzés alatt áll”, és az elmúlt években olyan oknyomozó cikkek jelentek meg, amelyek bizonyították, hogy a közszolgálati média vezetése megköveteli a munkatársaktól, hogy cikkeikben a Fidesz-kormány érdekeit képviseljék. (A közszolgálati média 96 százalékban nem független – állapítják meg a kutatók.)
Az MTVA úgy rendelkezik az adófizetők pénzeszközeivel, hogy semmilyen érdemi külső ellenőrzésnek nincs alávetve, és így kevés információ áll rendelkezésre arról, hogyan osztja el forrásait. (Azt viszont tudjuk, hogy sminkesre mennyit költenek, és saját autómosójuk van.)
A szerkesztőségek fenntarthatósága sokkal kockázatosabb, ha nem a kormányhoz közeli, független médiumokról van szó. Helyi független lapból alig egy tucat működik az országban, jellemzően egy-két újságíró dolgozik szerkesztőségenként, miközben a helyi lapok a Mediaworkshöz kerültek. Az egyik legnépszerűbb online médium, a Partizán közösségi finanszírozása is kockázatosnak tekinthető.
Azt is megemlítik, hogy az elmúlt években számos kisebb független hírszolgáltató startupot hoztak létre olyan újságírók, akik elhagyták az egyre inkább kormányorientálttá váló régi médiumaikat. Az Átlátszót, a 444-et és a Telexet az Index volt újságírói indították, míg az Origo volt újságírói a Direkt36 oknyomozó portált hozták létre.
Az EUI tanulmányának készítői néhány megoldást is javasolnak a hazai médiaviszonyok jobbításáért (de nem állítjuk, hogy ezek a javaslatok a realitás talaján mozognának):
- a Velencei Bizottság ajánlásával összhangban meg kellene szüntetni a Szuverenitásvédelmi Hivatalt,
- a kormánynak alaposan meg kellene reformálnia a magyar médiaszabályozást,
- az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) folyamatosan ellenőriznie kellene a magyar médiahatóság gyakorlatát,
- a hírmédia dolgozzon a szakmai önszabályozás és a szakmai szolidaritási szervezetek megerősítésén.
