Hogyan éli meg az egyház, hogy csökken a magukat katolikusoknak vallók száma?

Hová tűntek a katolikusok? – tették fel sokan a kérdést a tavalyi népszámlálás nemrég közzétett vonatkozó adatai láttán. Biztos válaszunk nincs, de a püspökségeken sem nyomoznak lázasan.

 

Ha sokkolták is a magyarországi katolikusokat a tavalyi népszámlálás adatai, jól leplezték. Pedig lenne miért aggódni. Azoknak a száma, akik a római egyházhoz tartozónak vallották magukat, több mint egymillióval csökkent: míg 2011-ben 3,69 millióan, 2022-ben már csak 2,64 millióan sorolták magukat ide. Még szembetűnőbb a fogyás, ha összevetjük az idei adatot a 2001-es cenzuséval: akkor 5,29 millióan voltak a római katolikusok, ami azt jelenti, hogy huszonkét év alatt megfeleződött a számuk.

Hol vannak?

Az ember hajlamos legyinteni a fenti számokat olvasva: a szekularizáció világszerte megfigyelt jelenség, ahogyan az intézményes vallások háttérbe szorulása is. A 2022-es népszámlálás adatai a többi keresztény egyháznál is csökkenést mutatnak a 2011-es felméréshez képest, igaz, közel sem ilyen drámai mértékűt. A görögkatolikusoknál ez minimális (179 ezer után 165 ezer), a reformátusoknak azonban eltűnt az ötödük (1,15 millió után 944 ezer). Arányaiban hasonlóképpen fogytak az evangélikusok (215 ezerről 176 ezerre), tizedével bővültek viszont az egyéb keresztény felekezetekhez, kisegyházakhoz tartozók, akik most 141 ezren vannak. Fogyatkoznak az izraelita vallásúak is (11 ezerről 7,6 ezerre). Látványosan nőtt azoknak a száma, akik nem válaszoltak a kérdésre – több mint 3,85 millióan vannak a tizenkét évvel ezelőtti 2,7 millióval szemben. Ez nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy mind ateisták vagy közömbösek lennének: könnyen lehet, hogy akadnak köztük olyan templomba járó vagy vallásos magyar állampolgárok is, akik az összeírással szembeni bizalmatlanság miatt nyilatkoztak így. A népszámlálási adatokból nem derül ki, mennyien járnak templomba Magyarországon, és erre vonatkozó számai az egyházak felől sem ismeretesek.

Az adatok nyilvánosságra kerülése után a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia köszönetet mondott azoknak, akik katolikusnak vallották magukat. A szervezet közleménye szerint a „nemzetközi tendenciák a népszámlálás adataiban is megfigyelhetők, amelyek alól hazánk és ezen belül katolikus közösségeink sem képeznek kivételt”. Ennyi lenne a magyarázat a hívek fogyására?

Ám csak féligazság, hogy a katolikus hívek csökkenése nemzetközi trend lenne. Bár valóban megfigyelhetünk ilyen folyamatokat az észak-atlanti országokban, a vatikáni Fides hírügynökség a Szemlélek.net által ismertetett októberi statisztikái szerint 2021 végén az egy évvel korábbihoz képest 16,24 millióval több római katolikus él a Földön. Igaz, ez elsősorban az általános népességnövekedéssel magyarázható, s a katolikusok aránya a többi valláshoz képest ez alatt az egy év alatt minimálisan, 17,7-ről 17,67 százalékra csökkent. 2020 és 2021 decembere között a papok száma is esett, javarészt az európai ­részadatok miatt. Ezzel együtt sem lehet ál­talános megállapításokat tenni Európára: ­Írországban a kilencvenes–kétezres években a szexuális bántalmazások miatt rendült meg a társadalom bizalma az egyházban (ötven évvel ezelőtt még a lakosság kilenctizede járt templomba, ma alig a harmaduk), Lengyelországban viszont politikai vonalon keletkezett törés, és a fiatalabb generáció számára már nem olyan erős eleme a nemzeti identitásnak a katolikus vallás, mint korábban. Ausztriában 4,73 millió katolikus él, de ott ­kilépési hullámról beszélnek, miután egy év alatt 90 ezren kérték törlésüket a nyilvántartásból. A német püspöki konferencia adata szerint 522 ezren hagyták el az egyházat 2022-ben, ami már a befolyó egyházi adóban is jól érzékelhető. A kiábrándultak mindkét utóbbi országban a gyerekmolesztálási botrányokkal magyarázták eltávolodásukat.

Más magyarázatot talál a hazai viszonyokra Rosta Gergely vallásszociológus, aki szerint nem meglepő, hogy a katolikusok száma jelentősebben csökkent a többi vallásénál, hiszen többen vannak, nagyobb a bázis. „A katolikus egyház egy olyan folyamaton megy keresztül, ami a protestánsokkal már megtörtént: eltűnik a »népegyházi szél«, amely eddig család, tradíció, megszokás miatt vallotta magát katolikus identitásúnak. Az elkötelezett mag kevésbé kopik, és a maradók elkötelezettebb hívők.”

 

Létszámellenőrzés

Fotó: MTI/Lakatos Péter

Részbeni választ a csökkenésre a népszámlálási ív kérdésfeltevése is adhat, amely nem a vallásos érzületre vonatkozott, és nem is pont arra, hogy a megkérdezett „melyik vallási közösséghez érzi magát közelállónak”, hanem az intézményhez való tartozásra. Könnyen lehet, hogy bizonyos okok miatt a válaszolók nem érezték közelállónak azt az egyházat, ahol gyerekként megkeresztelték őket – az ilyesmit igen nehéz kutatni. „Hogyan kérdezzük meg az embereket arról, amire egyszer nem akartak válaszolni?” – fogalmaz Rosta Gergely. A nem válaszolók aránya egyébként jócskán megnőtt az egy vagy két évtizede mértekhez képest, ez azonban megegyezik a más országokban (például Lengyelországban) tapasztaltakkal. „Ők közömbösek vagy bizalmatlanok a KSH iránt, lehet, hogy túl akarnak esni az egészen, és nem töltik ki a kérdőív nem kötelező részeit” – mondja Rosta, aki óva int attól, hogy a nem válaszolók 40 százalékát részarányosan besoroljuk az egyházakhoz, miként azt Semjén Zsolt KDNP-elnök tette. Az íven azt sem lehetett jelezni, ha valaki úgymond „a maga módján” vallásos, pedig ezek aránya önmagában nagyobb lehetne, mint a nem válaszolóké.

Magyarországon a tizenhárom éve regnáló „kereszténykonzervatív” kormányzat kiemelt célja a vallásos identitás erősítése. Ebben az átpolitizált légkörben biztosan akadtak „protest válaszok” – vagy éppen nem válaszok, és voltak, akik – akár hívőként – nem akartak eszközt adni a populista kormány kezébe. Azt azonban nem gondoljuk, hogy ezek aránya drámaian magas lenne. Nem égette meg az egyházat az az egy-két igen halovány zaklatási ügy sem, amelyek közül a leghíresebb, Pető Attiláé végül, sajátos módon, az áldozat elmarasztalásával végződött.

Trendforduló

A kormány buzdító tevékenysége az egyházi iskolák megnövekedett számában érhető tetten leginkább. A diákok 15–20 százaléka jár ilyenbe, de ennek hatása – ha ugyan lesz – még nem látszik az adatokban. Heidl György, aki három évtizede tanít egyebek közt a Pécsi Tudományegyetemen, szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy valaha mutatkozni fog e hatás; szerinte az egyházi iskolába járó diákok ­jelentős része lesz aposztata: „Sokszor olyan élményeket szereznek, amelyeknek hatására egészen korán elfordulnak az intézményes egyháztól és a keresztény hittől.”

 

Madonna távozik

Fotó: Sióréti Gábor

Társadalmi szempontból nem is ezt tartja a legnagyobb bajnak: Heidl György filozófia- és művészettörténeti kurzusaihoz többnyire alapfeltétel a keresztény kultúrkör bizonyos fokú ismerete, a bibliaismeret azonban egyre hiányosabb. „Rengeteg iskolát átvettek az egyházak, a tanmenetekben a kötelezően választható hittan is szerepel. Hiába célja az államnak az egyházi iskolák pozicionálása, valamint az, hogy minél többen tanuljanak hittant, ha ezeken az órákon nem mindig történik valódi munka. Leckét írnak vagy filmet néznek? Nem tudom, de a kurzusaimon az idő nagy része arra megy el, hogy az alapokat magyarázom: olyan bibliai történeteket és szereplőket, egyháztörténeti eseményeket ismertetek, amelyeket elvileg már tudniuk kellene az érettségizetteknek, de legalább azoknak, akik éveken át ­tanultak hittant.” Heidl szerint „kikopunk a zsidó-keresztény és a görög-római gyökerű ­európai kultúrából, márpedig ahhoz nem kell hit, hogy lássuk, ide tartozunk”.

Heidl György sem gondolja, hogy az állami akarat segít: „A kereszténység elsősorban személyiségformáló erejének köszönhetően terjedt el nagyon gyorsan, és nem a társadalmi szerepvállalása, az intézményi struktúrája vagy az állami támogatás miatt, mely utóbbi Konstantin császár uralkodásától kezdve egyre nagyobb méreteket öltött. Ez a történelmi példa is arra tanít, hogy nem a megnövekedett állami szerepvállalásnak köszönhetően terjed el a keresztény hit, nem az állami akarat formálja kereszténnyé a társadalmat vagy az egyes embert, hanem az államtól független egyházi közösség, ha hűséges marad saját ­lényegéhez.”

Katolikus szemmel

Hogyan élik meg mindezt az egyházban? Görföl Tibor teológus, a Vigilia főszerkesz­tője úgy látja, a népszámlálási adatok sokkolták a közösséget, de a feldolgozás nem történt meg. Pedig nem ártana aggódni: „A keresztény lélek nagyságát az szabja meg, mennyit tud szenvedni az egyház állapota miatt” – idézi Hans Urs von Balthasar 20. századi keresztény gondolkodót és papot. Az egyházban ugyanakkor évtizedek óta dívik egy olyan vélemény, mely szerint a jövőben kreatív kisebbséggé fog változni a katolikus közösség. Korábban erről beszélt XVI. Benedek, most pedig Ferenc pápa is. „Ilyenkor a só vagy a kovász evangéliumi szimbólumaira hivatkoznak, amelyekből kevés kell, mégis megízesítik az egészet” – mondja Görföl Tibor, aki azonban ezt önfelmentésnek tartja, és ugyanígy vélekedik a világtrendet és szekularizációt okoló magyarázatokról. Arra is rámutat, hogy a kormány hiába hirdeti a „keresztény értékeket”, és létezik a központi akarat a politikai és a vallási hovatartozás összekapcsolására, „a liberális abortuszszabályozás, az állandó gyűlöletkeltés vagy a boltok vasárnapi nyitvatartása olyan kérdések, amelyek megakadályozzák a kétféle identitás teljes összekapcsolódását”.

A teológus ahelyett, hogy az egyház mulasztásait sorolná, építő kritikát szeretne megfogalmazni. A római katolikus egyház pozitív vonásának tartja, hogy a kisegyházakkal összevetve kevesebb elvárást támaszt a hívek felé a mindennapokban, nem akar mindenbe beleszólni. „Jobban magunkévá kell tennünk Ferenc pápa programját, aki azt vallja, oda kell figyelni a hétköznapi emberek kívánságaira, nehézségeire, életkörülményeire és kérdéseire” – mondja. A pápa gyakran és keményen felszólal a globális gondok miatt is: „A Közép-Európában megszokottakhoz képest más távlatokat, más horizontokat nyit meg, de aktuális problémákról beszél. Keményen int a klímaváltozás veszélyeire, védelmébe veszi a migránsokat, tanulmányokra, adatokra hivatkozik. Nem látom, hogy ezeket a témákat a magyarországi egyházak a magukénak éreznék.”

Egy másik katolikus gondolkodót, Karl ­Rahnert idézve Görföl Tibor úgy véli, átmeneti korban élünk: „Korábban beleszülettünk vallási közösségünkbe, most pedig egyre inkább az a kívánatos, hogy személyes döntés alapján legyünk a tagjai. A keresztény tanítás szerint a hívek személyes, önálló elköteleződése szükséges, és a sokféle válság ellenére mi, ­katolikusok úgy gondoljuk, hogy az egyház nélkülözhetetlen, mert Krisztushoz az egy­házon keresztül juthatunk el.”

A népszámlálási eredmény figyelmeztető jel lehet a katolikus közösség számára, ahogy a többi nagy vallás képviselőinek is – már csak az a kérdés, látják-e. Megkerestünk több papot, püspököt, akik elmondták, az egyházközösség él és virul, nem érzik magukat szakértőnek a témában. Eközben sokan arról beszélnek, hogy afrikai vagy Fülöp-szigeteki papokkal töltik be a magyarországi szolgálati helyeket, a katolikus kötelékben képzettek (papok, szerzetesek, apácák, hitoktatók) száma pedig nem éri el az ezret. Szóvá tehetjük az állami vagyon egyházi kézbe való szervezését, azt, hogy egy csökkenő létszámú közösség kap felbecsülhetetlen értékű javakat a közösből, hogy aztán épp e nagy infrastruktúrája miatt kiszolgáltatottja maradjon az államnak.