Húsáremelkedés
Idén év elején azonban új helyzet keletkezett. Egy korábbi válság lecsengése után a sertéslétszám a KSH jelentése szerint nem érte el az ötmillió darabot 2000. december 1-jén.
Turistaszalámi
Miközben Magyarországon a sertéslétszám a kívánatosnak tartott érték alá csökkent, az EU-ban megnőtt a kereslet az egészséges, jó minőségű sertéshús iránt. (Lásd: Húshagyó kedv, Magyar Narancs, 2001. március 15.) Az EU-ban a sertésárak 2001 negyedik hetétől erőteljes növekedésbe kezdtek, amit a szarvasmarhák körében megjelenő kergemarhakór, illetve a száj- és körömfájás miatt fokozódó sertéshúskereslet és az EU csökkenő állománya tovább gyorsított. A nagy külpiaci igény, no meg nem utolsósorban az április 11-én életbe lépett, összességében 4,8 milliárd forintos exporttámogatás következtében példátlanul erőteljes növekedésnek indult a hazai sertéshúskivitel, s ennek megfelelően a hazai piacon rövid időn belül keresleti nyomás alakult ki - a felvásárlási, valamint a fogyasztói árak is gyors emelkedésbe kezdtek. Akadt olyan húskészítmény, amely másfélszer annyiba került május közepén, mint fél évvel korábban. Mindez rendkívül kellemetlenül érintette a gazdasági kormányzatot, hiszen a fogyasztói kosárban csaknem harminc százalékkal jelen levő élelmiszerek gyors drágulása már komolyan veszélyeztette az amúgy is meglehetősen ingatag lábakon álló idei inflációs prognózist. "Minden egy százalékért alaposan meg kell majd küzdeni. (...) Nem szabad visszariadni az ármechanizmus és a hatósági hatáskörök átrendezésétől sem" - írta a Heti Világgazdaság értesülése szerint az év elején Cinkotai János, a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadója az inflációról szóló elemzésében. A lap hozzáteszi: a hírek szerint ugyanő volt az, aki néhány hete a már huzamosabb ideje 10 százalék felett stagnáló fogyasztóiár-növekedés, a sertéshús év eleje óta mért több mint 20 százalékos drágulása és az egyes húsrészeknél kilónként akár 60 forintot is jelentő exporttámogatás között szoros összefüggést fedezett fel.
A vidék zsírján
A fejlemények nyomán a Gazdasági Minisztérium (GM) határozottan lépett fel, és az exportszubvenció megvonását javasolta a kormánynak. A bejelentés nyomán az elmúlt időszakban példa nélküli vita bontakozott ki a kormányon belül. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium határozottan, a Pénzügyminisztérium bizonyos fenntartásokkal a támogatások folyósítása mellett állt ki, míg a gazdasági tárca változatlanul a szubvenciók azonnali felfüggesztését szorgalmazta. Végül a GM a kormányon belül is egyedül maradt az exporttámogatás visszavonásáról szóló javaslatával. A döntésben a sajtó híradásai szerint jelentős szerepe volt annak, hogy az agrártárca vezetése el tudta fogadtatni érveit Orbán Viktor kormányfővel is.
Mindezt ekképp felemlegetni azért fontos, mert az utóbbi tíz évben a mostani fejlemények a ritka kivételek közé tartoznak: az elmúlt hetekben az élelmiszerárak az inflációt veszélyeztető tényezőként említtettek fel. Ez kínos meglepetést okozhatott a kormányzatnak, hiszen eleddig ez ügyben fordítva állt a dolog: az ennivaló ára éppen hogy fékezte az általános drágulást.
A boltba járó, pénztárcáját mindig vékonynak érző polgár hajlamos a túlzó általánosításra: bizonyos rendszerességgel muszáj például azt mondania, hogy "már megint nem jön ez a rohadt busz", vagy hogy "a fene egye meg, drága a kaja". Pedig ez csak személyes szempontjából igaz, horizontosabb összevetésben, más termékekkel, szolgáltatásokkal összehasonlítva nem. Emlékezzünk: az 1990-es taxisblokád előtt 1,2 kilogramm kenyeret lehetett kapni egy liter benzinért, ma ez az arány közelít a kettőhöz. Tetszik, nem tetszik, igaz, amit Torgyán József nagyjából két éve, a sokat emlegetett 413 milliárd forintos agrárköltségvetés alátámasztásaként emlegetett: a rendszerváltást követő években ezermilliárd forintot vettek ki a nyomott élelmiszerárakkal a parasztok zsebéből. Szakmai körökben - bár nem kevésbé populárisan - úgy emlegetik ezt a folyamatot, hogy az inflációfékezés terheinek nagy részét az elmúlt tíz évben az élelmiszer-ágazat kényszerült elviselni. Mindez a szektor általános leromlását okozta: menekült innen a tőke, eladósodtak a gazdaságok, tíz év alatt csaknem megfeleződött a mezőgazdasági foglalkoztatottság, a paraszt bére ma az országos átlag alig kétharmadát éri el.
Árrobbanás
Ez a folyamat - legalábbis ami az árakat illeti - most megfordulhat. Sőt akad szakmai szervezet, a Magyar Agrárkamara, amely szerint a közelgő uniós csatlakozás óhatatlanul a hazai élelmiszerek további drágulását hozza.
A testület 2000 júniusában bejelentette: a magyar és az európai uniós élelmiszerárak közötti több mint kétszeres különbségek árrobbanást eredményezhetnek, elsősorban a csatlakozás időpontjához közel eső években. A kamarai összegzés szerint Magyarországon négymillió állampolgár munkajövedelmének több mint felét költi élelmiszerre, így a lakosság mintegy 40 százalékát rendkívül érzékenyen érintheti majd az alapvető élelmiszerek drasztikus drágulása. Gondoljuk meg: hivatalos összesítések szerint a magyar polgárok tizedének regisztrált jövedelme arra sem elég, hogy a puszta létfenntartáshoz szükséges alapélelmiszereket fedezze! (Jó, tudjuk, az "alsó periféria" is ügyeskedik, abból él - jobbára regisztrálatlanul -, amiből tud, de mégis elgondolkodtató az előbbi adat.) Ráadásul, ha fennmarad a jelenlegi keresleti trend, a kevésbé tehetős lakosság alacsony jövedelme sem korlátozhatja az erőteljesebb élelmiszerár-mozgásokat. Mindezek a lehetőségek a lehető legerőteljesebben jelentkezhetnek uniós csatlakozásunk időpontjában, hiszen ekkor a nagyjából egyezer milliárd forintos magyar élelmiszer-fogyasztói piac egy 222 ezer milliárd forintos (a Narancs két, egymástól független forrásból úgy értesült: a számjegy végén tizenkét darab nulla található) európai uniós piac részévé válik. Az ágazat legális vállalkozásainak nagyjából négyötödét összefogó kamara értékelése szerint ilyen arányok mellett a mai magyar keresleti-kínálati viszonyok teljesen elveszítik jelentőségüket, és az árakat az európai uniós árak fogják vezérelni.
És ez egy nagyon kemény dilemma.
Felébredni az álomból
Az iméntieket ugyanis előbb-utóbb megértik majd azok is, akiket érint, és az egyenleg részükről nagyon egyszerű képlet szerint alakul majd: ha Európai Unió leszünk, dupla annyi lesz a párizsi, mint most. Amiből akár arra a következtetésre is juthatnak: Európa monnyon le! Az, amit most csak elvi lehetőségként emlegetünk - hogy ugyanis kezelhetetlenül drágul az ennivaló -, akár a csatlakozás ügyében várhatóan kötelezően megtartandó népszavazás borzasztóan kellemetlen elbukását is hozhatja. Ne feledjük, a nyolcvanas évek elején nagyon kevesen tudták azt, miben is sántikál a demokratikus (vagy milyen) ellenzék, viszont egy drasztikusabb húsáremelkedés után minden hivatalos titkolózás ellenére alighanem mindenki értesült arról a spontán csepeli népakcióról, amelynek nyomán a bronz Lenin-szobor kezébe valamiképp a szegénység jelképe, a zsíros kenyér került. Sokaknak talán akkor esett le a tantusz, hogy megingathatatlannak hitt rendszerünkkel súlyos zűr lehet. És azt, hogy drágul a karaj, mindenki megérti: a homályos "európázást" meg csak kevesen. Ebben a helyzetben különösen fontos lenne, hogy az EU-csatlakozást valóban a szívükön viselő kormányzati férfiak végre felismerjék: a tárgyalássorozat, no meg a sokat emlegetett csatlakozási felkészülés az élelmiszer-ágazat esetében nemcsak a jól reklamírozható magyaranyaföld-védelmezést jelenti, hanem a polgárok várható megrázkódtatásainak csökkentését is. Vagyis valamiféle stratégiára, végre valóban átgondolt árszabályozásra lenne talán szükség ahhoz, hogy ne egyetlen káromkodássá lényegüljön át az ország, miután Hegyeshalomnál egyszer csak eltűnik a gazdasági határ - már ha egyáltalán. Ami persze nem könnyű. A látszatok, ködből szőtt álmok, olimpiák, biztonságos messziségben fénylő Széchenyi-tervek hirdetésére beállt kormányhatalom számára pedig talán egyenesen lehetetlen átgondolt rendszerré formálni mindazokat a kötelező és nagyon gyakorlatias tennivalókat, amiket pedig a mi népünk sem ugorhat át, ha egyszer és mindenkorra át akar jutni a jelenleg még mindig Lajtán túli világba. Szembe kéne nézni az emberekkel, és azt mondani: sajnos ennek most még nincs vége, de más út nincs.
Tamás Gábor
