Versailles gőgös csigazabálói, nektek sem adatik meg ám minden. A közép-dunai gallomán kultúrlobbi az I. világháború óta bágyatag, és hiába telt már el hetvenvalahány év, azért a teljes Proust csak nincsen meg magyarul. Ugocsa nem koronáz. Különben még kiderülne, hogy Az eltűnt idő... szövegtengerében nemcsak pompázatos halak lebegnek, hanem szárazföld is felmerül belőle; a regénymonstrum valódi nagy regét rejt, egy, a Moby Dicknél is izgatóbban sokatmondó üldözéses történetet. De ha csupán az V. prousti alapkötetnek előteremne az itthoni fordítása, horribile dictu, az asztmás zsúrfiú boldogságelmélete már ezzel is beférkőzhetne a magyar kultúrába. Ráriadnánk, hogy ez az érzéki teória nem is elsősorban valami teaszagról meg a nagyanyó régi kertjéről szól. Akkor aztán szakadna, omlana itt minden, hovatovább a Horthy- vagy a Kádár-kor iránti nosztalgiákról eddig megszervezett nézetek is széthullanának. A prousti ráció rémületes tulajdonsága, hogy nem ideologikus.
A 28. Magyar Filmszemlén egy-két fikciós alkotás oly módon próbálta megidézni a múltat, hogy szereplői a silány jelenben üldögélnek vagy járnak-kelnek, és felbuzogni látszik bennük megannyi testesebb és drámaibb emlék, netán körülöttük is felkavarog a mába érő tegnapelőtt. Szóval a keret: a Most, vastag ecsettel előre meghúzogatva. Más filmek töményen és szeparatívan a szocmúltba igyekeztek utaztatni (jól megbőrösödött, monoton vonulata ez a magyar játékfilmezésnek), persze túlontúl uniform-epikusan, túl megkoncipiáltan és vonatkozáshiányosan. A cselekménykezelés itt is, amott is antiprousti, nem ragadhatja meg a három alapidő egyikét sem. Mindhármat egybemarkolja viszont, csakugyan múltidéző leleményével, Tímár Péter a Csinibabában. Ez a zenés bohózat bármi közvetetten a jövő időről is többet mond, mint a Corvin-műsor itt nem sorolt, földhözragadtan vagy poétizálóbban naprakész tematikájú filmjei, nem szólva az úgymond időtlen (esetenként korfestéssel mégis tüntető) darabokról.
Tímárnál a jelenetek, a szereplők ez alkalommal mind múltbéliek; gyerekszem karikírozza őket, a la Amarcord. Az effektgazdag film formai organizmusa viszont repesztően jelenkori, moziklipes. Heves szívóerővel integrálja magába egy bizonyos Hajdan motivikáját, amely így vad frissességgel csapódik mai csúfos pofánkba. A múlt minden szakaszában sokkal botrányosabb, illetlenebb, szőrösebb-bőrösebb, mint ahogyan mondjuk A vád című Sára-film módszerével meg lehetne azt mutatni; ámbár nem mindig fojtogatóbb. Szóval a régen is jelen, csak éppen lesüllyedt, valahai jelen. Amint a Csinibaba beszív és kispriccel valamit a múltból, több-szörösen leleplezi a jelent is és az azóta letűnt és leendő magyar jövőket. Holott pontatlan, időkeverő; valójában nem is az 1962-es évet bűvöli elő, hanem koncentrikus idősávokat ´62 körül.
A slágerdallamok kanyarulatai ´62 és ´68 között kiváltképp energikusan gyűjtöttek magukba és tapasztottak meg korabeli boldogságképzeteket, áhításfoszlányokat, esélyérzeteket, amelyek átszíneződtek az akkori nyomorúságok és élvek fűszernedveitől. Az ilyen vegyképletek mindig csak utólag ismerhetők fel. (Mindegyik korszak dörzsöltnek véli magát, de aztán mindnek kiütközik a maga speciális naivitása.) Tímár nem kész scripthez keresett zenéket, hanem az ominózus zenékre szerkesztette a filmjét.
´97-ből nézve a Tímár megidézte, ´62-es zenekedvelő népség háromfélének látszik egyszerre, szinte egybeolvadó módon. Egy: eltévedt, bosszantóan tudatlan, de ijesztően ismerős törpelények együttesének. Kettő: sáncba rekesztett, egyszersmind manókká varázsolt héroszok tragikus bájú társaságának, köztük soft Übükkel. Három: nyílt szív hatalmával felénk intő, dalos gigászok csapatának, mely kékítőt old az ég vizében.
Mik vogymuk. A rohamszerű öröm, amint nézzük őket, szemérmetlen, hámot nem tűrő. Ez pedig botrányos, mert a mostani is valódi korszak.
- ardai -
