Igazgatóváltás az Új Színházban: Magyar dráma

szerző
Szõnyei Tamás
publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Február elsejétől Márta István zeneszerző az Új Színház igazgatója. A fővárosi közgyűlés kulturális bizottsága őt találta alkalmasnak az intézmény vezetésére Székely Gáborral szemben, pedig 1994-ben kimondottan azért paterolták ki az épületből az Arany János Gyermekszínházat, hogy teret adjanak a rendező művészszínházi elképzeléseinek.

Ez egy nagy dráma. Több felvonásos, mai magyar dráma, mellék- és főszereplőkkel, komplex figurákkal, akik saját szemükben pont olyan fehérek, mint amilyen feketék a másikéban, lehet nekik drukkolni és lehet őket gyűlölni, örülni vagy szomorkodni bukásuk vagy győzelmük felett, tele van boldog és kiábrándító epizódokkal, ármánnyal és intrikával, tudható és rejtélyes történetekkel, szól szépségről, művészetről, morálról, hatalomról, pénzről, annyi olvasata van, ahány szereplője és nézője, ráadásul, bár önmagában is értelmezhető, része egy hosszabb, hasonlóan izgalmas ciklusnak, egyszóval tökéletes. Szerzője Maga Az Élet.

Január

E cikk írója megkísérli röviden összefoglalni mindazt, amit utolérhetetlen társszerzője, Maga Az Élet az Új Színházzal kapcsolatban összehordott négy éven át, s különösen az utóbbi hónapokban; de kezdetnek vessünk egy pillantást az egészen közeli jövőbe. A hónap vége felé egyetlen dolgot lehet teljesen biztosan tudni, azt, hogy január 31-ét február 1. követi, s hogy ettől fogva az Új Színház igazgatóját nem Székely Gábornak, hanem Márta Istvánnak hívják. Ki van ugyan nyomtatva a színház februári műsora, de most úgy fest, hogy ha valaki új színházi programot ütemezett be, indulás előtt tanácsos odatelefonálnia, azt adják-e, amit kinézett. Ez nem riogatás, csak a pillanatnyilag érzékelhető bizonytalanság előrevetítése.

Január 31-re, tehát Székely Gábor utolsó direktori estéjére van beütemezve Brecht-Weill Koldusoperájának premierje a színház egyik sztárja, Cserhalmi György főszereplésével, Székely kedvenc tanítványa, Novák Eszter rendezésében. A darab nyilvános főpróbáinak időpontja január 29. és 30., februárban pedig 6., 7., 15., 18. és 28. van kijelölve arra, hogy a pesti nép megnézhesse, miként vág 1998-ban Penge Mackie (született Bicska Maxi) esze, a színházi korifeusok meg összevethessék azzal a Koldusoperával, amit a mostanit megelőző legnagyobb színházi botrány terepe, a Művész Színház produkált pár éve. Ez a premier - a könnyed előadásmódot igénylő darab nehézségén túl is - kész problémasűrítmény.

Mindenekelőtt ott a Cserhalmi-kérdőjel: ő ugyanis kijelentette, ha nem Székely marad az igazgató, februártól nem lép fel az Új Színházban. Márpedig az Új Színház fönntartója, a főváros kulturális bizottsága január 14-én úgy döntött, megválik Székelytől. Ha Cserhalmi tartja a szavát, akkor feltehetően nemcsak a Koldusoperát iktatja ki a Márta István vezette új Új Színház műsoráról, hanem négy másik előadást is (Hamlet, Ivanov, Don Juan, Figaro házassága), amelyben cím- vagy fontos szerepet alakít. Ezzel akkora bevételkiesést okozhatna, hogy nem lepődhetne meg, ha utána kártérítésre perelnék. Nem akármilyen demonstráció lenne persze ez, ám nemcsak a piszkos anyagiak teszik kérdésessé (mert talán még a CIB bank reklámembereként sem mindegy neki pár millió ide vagy oda), hanem elsősorban az, hogy megteheti-e ezt a társulat többi tagjával. Akik az utóbbi hónapokban egyrészt vele együtt kínlódták végig a próbákat és élték át az igazgatói pályázat körüli feszültséget, ami a bemutató időpontjának közeledtével nyilván napról napra fokozódik, másrészt meg egyáltalán nem biztos, hogy szíve mélyén mindegyikük egyet is ért vele. Ha Cserhalmi bosszút áll is e gesztussal a fővárosi politikusokon, hivatalnokokon és a pályázat nyertesén, Márta Istvánon, de főleg Ács Jánoson, aki Székely főrendezőjéből Márta főrendezője lett (tehát "áruló"), vajon nem tolna-e ki a dolgok alakulásában ártatlan társaival is?

De ez még nem minden. Nyolc-tíz nappal a premier előtt azt lehetett hallani, hogy előfordulhat: el kell halasztani a bemutatót, mert nincsenek még annyira készen, amennyire ilyenkor már szokás. Egy kitűzött premier elhalasztása nagy blama (egyébként három év alatt háromszor fordult elő itt), legalább akkora, mint ha nem kész produkciót tálalnak fel a vérszomjas premierpublikumnak - különösen egy ilyen kiélezett periódusban. Amikor egy csúszás vagy egy kiérleletlen előadás nem csupán hiba, ami a legjobb helyen is előfordulhat, hanem a színház ellendrukkereinek, az igazgató bírálóinak a fényes igazolása, egy fergeteges előadás viszont több egy élményszerű esténél: a társulat erejének, önbecsülésének a tanúsítványa, az igazgatócsere indokoltságának eleven cáfolata. Ha a megfeszített erővel zajló próbáknak köszönhetően, rendesen meglesz a januári premier, de utána Cserhalmi tényleg kiszáll, akkor odavész a sok munka, ha netán mégis átcsúszik február 6-ra a bemutató, és ő is fellép benne, akkor precedenst teremt saját ígérete megszegésére, tehát elvileg tovább játszhatja a többi darabot is. Amihez persze a történtek után - beleértve azt is, hogy látványosan összerúgta a port leendő (?) főnökével, Márta Istvánnal - nyilván semmi kedve.

Hogy mi lesz? Hát mi lenne? - kérdez vissza a darabot rendező Novák Eszter, és könnyeivel küszködve mondja: próbálnak, bemutató lesz, csinálni kell. Ha szabad e sorok írójának tippet adnia, érdemes jegyet foglalni, de hamar.

Jó embert keresünk

Novák Eszter - akivel közvetlenül azután váltottunk néhány szót, hogy Székely Gábor január 20-án több mint háromórás monológban tárta nyilvánosság elé menesztése történetét a maga szemszögéből - ennek a történetnek alighanem az egyik kulcsszereplője. Hargitai Ivánnal együtt még főiskolai hallgatóként hozta tanára, Székely Gábor az alakuló Új Színházba, amely az ő Csongor és Tündéjével indította legelső évadját 1994 őszén. Azóta is folyamatosan rendez, sokat dolgozik, ami egy pályakezdőnek egyértelműen jó, kérdés, mennyire volt hasznos a színház egésze szempontjából, hogy akkora szerephez jutott, amekkorához. Hogy mekkorához, az egyrészt számszerűsíthető - Novák Eszter: hat rendezés, Hargitai Iván: öt, Ács János: négy, Székely Gábor: kettő (a harmadik próbái tavaly szeptemberben félbeszakadtak), Zsótér Sándor: vendégként egy -, másrészt megfoghatatlan. Nem célja e cikknek premier előtt bántani, pláne hogy először rendez zenés darabot, de hallani olyan hangokat, hogy eluralta a színházat. (Erről nem beszéltünk, de mit is mondhatna, kikérné magának.)

Föl lehet fogni rokonszenvesen merész kísérletezésként is Székely részéről, hogy jelentős teret adott a tehetséges fiataloknak (Koltai Tamás kritikus megfogalmazásával, saját esztétikai ellenzékének), de ha évadonként egy rendezésnél többet vállal magára, ha több előadást fémjelez a neve és presztízse, akkor talán nem kerül ki a színházból olyan vélemény, hogy a lovak közé dobta a gyeplőt, másrészt növelhette volna az Új Színház vonzerejét. És ha Székely többet rendez, akkor talán nem hagyják ott a társulatot olyan színészek, mint Papp Zoltán vagy Udvaros Dorottya, aki három évad alatt egyetlen Székely-rendezésben sem kapott szerepet, pedig elsősorban miatta ment az Új Színházba. Ha pedig egy Udvaros-szintű sztár többet van színpadon, lehet, hogy jobb, támadhatatlanabb statisztikák készülhettek volna. És akkor az is lehet, hogy Székely Gábort megerősítik posztján, a színháza gazdálkodását érintő bírálatok és a kulturális bizottságban kiváltott ellenszenv dacára, rendezéseinek tiszteletet parancsoló színvonala miatt, a botrány elkerülése végett és a költségérzékenyebb gazdálkodás reményében.

De mindez csak múlt idejű feltételes mód. A tény az, hogy Székely Gábor, aki 1994-ben ritka lehetőséget kapott a fővárostól, kegyvesztett lett, távozni kényszerült, és mint a vádlott az utolsó szó jogán, a múlt héten alaposan kipakolt.

Pedig minden olyan szépen indult. 1993-1994-ben, noha a főváros nyakig volt a Törőcsik Mari, Schwajda György és Taub János vezette Művész Színház gazdasági zűrjeiben, létrehoztak még egy művészszínházat az Arany János Gyermekszínház helyén. Formális, meghívásos pályázatot írtak ki számára, gyakorlatilag azért, hogy ne lehessen belekötni. Kimondva-kimondatlanul arról szólt a dolog, hogy erősödjék Budapest művészszínházi kínálata, hadd legyen konkurense Zsámbéki Gábor Katonájának és Bálint András Radnótijának, és éppen Székely Gábor legyen a konkurencia, aki akkor már öt éve, a Katona József Színháztól való eljövetele óta kizárólag külföldön rendezett, itthon csak tanított a színművészeti főiskolán.

Székely Gábor a legtekintélyesebb magyar színházi rendezők egyike. Amikor ötvenévesen megszervezhette az Új Színházat, már mögötte volt hat igazgatói-főrendezői év Szolnokon, négy főrendezői év a Nemzetiben és hét igazgatói év a Katonában, ahol nemzedéktársaival, Zsámbéki Gáborral, Ascher Tamással és a nagyszülőikül fogadott Major Tamás és Gobbi Hilda (ki)tüntető jelenlétével színháztörténetet csináltak a 80-as években. A nyilvánosság előtt máig sincs kibeszélve, mi vezetett Zsámbéki és Székely szakításához 1989-ben, ez nem is ennek az írásnak a feladata, annyiban viszont ide tartozik, hogy kettejük kapcsolata - amit alighanem a szeretet-gyűlölet közhellyel lehet röviden jellemezni -, illetve, tágítva a kört, Székely és a színházi szakma vezető figuráinak a kapcsolata szerepet játszhatott abban, hogy most elvették tőle az Új Színházat, amit 1994-ben megkapott. Máig nem hiszi el, hogy ez valóban megtörténhetett vele.

Merlin

avagy a puszta ország

 

Január 20., délután, Új Színház: jó 80 százalékos ház, társulati tagok, máshol dolgozó színészek, rendezők, színikritikusok, irodalmárok, újságírók, várospolitikusok, egy kis ki kicsoda és ki kivel. Előtte azt hitte az ember, ott lesz vagy öt tévéstáb, de nem, egyetlen videós dolgozik, láthatóan helyi erő. A kamerák hiánya médiaszenzációból színielőadássá változtatja az eseményt. Székely, akárha órát tartana a színpadon, íróasztalhoz ül, előtte sok papír, lámpa, keze ügyében ásványvíz, mellette videóvászon. Muszáj egyszer utoljára mindent elmondania, de azzal is tisztában van, hogy ebből kevés kerülhet nyilvánosságra. Mihez kezdhet ugyebár egy napilapos vagy rádiós tudósító háromórányi szöveggel, amikor harminc sora vagy másodperce van, ráadásul az előadó kikötötte, hogy vagy az egészet leadja - ami kizárt -, vagy külön engedélyt kér a kiragadott részlet(ek) közlésére?

Székely Gábor monológja tagadhatatlanul hatásos volt. Száraz tények és szubjektív megjegyzések között ingázva ébresztett dühöt, kételyt. Súlyos betegségéről is szólva szánalmat keltett, de amikor a műszakra dörrenve, több hangot vagy fényt kérve fölemelte hangját, arra gondoltam, nagyon nem szeretném, ha nekem is így parancsolgatnának. Többször is személyiségi jogokra való tekintet nélkül számolt be négyszemközti beszélgetésekről, s e sztorikból mindig az derült ki, milyen jellemtelen alakokkal van körülvéve. Az ember persze kárörvendő állat, szívesen hallgat közszereplőkről csúnya történeteket, de ha túlteszi magát pletykaéhségén, eszébe kell hogy jusson az érme másik oldaláról, a másik fél meghallgatásáról szóló lecke is, ami itt nem volt műsoron. Igaz, a Székely által megnevezettek közül Kerényi Imre rendező, Schiffer János kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes (MSZP) és a kulturális bizottság SZDSZ-es elnöke, Körmendy Ferenc (legalábbis egy darabig) jelen volt, akár színpadra is battyoghattak volna szót kérni, de ez a pszichodráma annyira monóra volt hangszerelve, hogy nem csoda, ha nem akartak részesei lenni.

Székely előadása alapvetően arról szólt, hogy le volt ez játszva előre, rosszindulatú, hozzá nem értő politikusok szembeköpték a színházi szakmát, vele pedig tisztességtelenül elbántak, színházvezetői ténykedését megalapozatlanul ítélték el, s akármilyen eszközökkel is, de meg akartak szabadulni tőle. Tőle, aki nem akart részese lenni annak a színidirektori elit klubnak, melynek tagjai felváltva főznek finomakat valamely főfejeseknek, s közben persze jól elrendezik a szakma dolgait. Pedig adatokkal is bizonyítani tudja, hogy az Új Színház, a semmiből építkezés nehézségeivel küszködve, ha nem is hibátlanul, de eredményesen és abban a szellemben működött, amit alapításakor elvártak tőle, hiába is szajkózza most a városháza illetékese (és nyomában a sajtó), hogy "nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket". Ez a bizonyos illetékes a történet egyik negatív főhőse, Körmendy Ferenc, akinek rádiós és televíziós nyilatkozatait be is játszották, s akinek szavait, gesztusait Székely gunyorosan elemezte. A másik két negatív főhős Márta István és Ács János, rájuk talán kevesebb időt pazarolt, ők viszont aljas árulóként jelentek meg (ugyanis Márta két évig zenei vezetőként tagja volt, Ács meg a mai napig főrendezőként tagja a közösségnek).

Megtöltötte majdnem három kazettámat, de nem akarok citálni belőle: sem az engedélyeztetési eljáráshoz nincs kedvem, sem ahhoz, hogy az előzetes kikötés megszegése miatt alkalmat adjak neki, hogy a Narancsot is egy kalap alá vegye más lapokkal, amelyeket - nem is alaptalanul - nagyon leteremtett. Viszont egy csomó mindent felolvasott saját pályázataiból, amelyek fénymásolatait szétterítették a színpadon szabad felhasználásra. Ezek szerint ahogy bővült a repertoár, az Új Színház évadról évadra több saját előadást tartott (1994-95 nagyterem: 113 + kamaraterem: 0, 1995-96: 163 + 17, 1996-97: 167 + 30), ezzel együtt nőtt a nézőszám (44, 46, 47 ezer), fizető nézőkkel 88, ingyenjegyesekkel együtt 94 százalékos a látogatottság. Van érdeklődés, és meg tudnak felelni a pályázati kiírásban meghatározott előadás- és nézőszámnak. Mérlegre tették a megjelent kritikákat, s ezek "többsége a kiemelkedő vagy jó, kisebb része a közepes minősítést használja, és kevesebb a csak megengedő vagy az elmarasztaló", a kritikusok több kategóriában is díjazták előadásaikat (1994-95: Csongor és Tünde, Patika, Don Juan, 1995-96: Vérnász, Ivanov, 1996-97: Figaro házassága). Mindezekkel együtt Székely Gábor elismeri, az utolsó évad "kevésbé sikerült" az előző kettőnél. Pályázata végén, jövőre vonatkozó elképzeléseit ismertetvén - újabb önkritika - emelné az évenkénti bemutatók számát, önkorlátozást ígér (rövidebb próbaperiódust), sokrétűbb repertoárt, "élő színházat" (ami összecseng a székelyi hagyomány folytatását ígérő, Márta István által bedobott "nyitott színház" szlogennel), viszont magasabb produkciós keretösszeget és ötmillió forinttal alacsonyabb bevételi tervet tart szükségesnek. Végül megindokolja, hogy újra pályázott: "Úgy érzem, az elmúlt három év éppen csak arra volt elegendő, hogy megteremtse a szakmai feltételeit egy közös gondolkodásra képes társulati munkának."

Tréfa, szatíra, irónia

és mélyebb értelem

 

A sorsáról döntők többsége azonban úgy vélte, épp elég volt ennyi idő, elfogyott a türelem. Másképp értékelték az adatokat, s megnézték azt is, mi mibe kerül. Összevetették a színháznak adott támogatást a színház saját bevételeivel, másrészt a hasonló kategóriába tartozó színházak eredményeit egymással. A Katona és a Radnóti pedig rendre jobban került ki ezekből az összehasonlításokból, mint az Új (amitől éppenséggel még maradhatott volna, nem lehet elvárni, hogy egyből első legyen). A finanszírozási arány (vagyis a támogatás és a saját bevételek aránya) a Radnótinál 1995-ben 49, 1996-ban 60, 1997 első félévében 58 százalék volt, a Katonánál 75, 61 és 72 százalék, az Újnál 81, 79 és 87 százalék. Az egy nézőre jutó támogatás (vagyis az intézmény finanszírozására fordított összeg osztva a nézőszámmal) a Radnótinál 1995-ben 1,71, 1996-ban 1,70, 1997 első félévében 1,43, a Katonánál 2,61, 2,15 és 1,81, az Újnál 3,37, 3,84 és 3,41 volt, ezer forintban. A városházán költségérzékenyebb - a Székely Gábor sikeres Ivanov-rendezésében kissé gúnyosan elhangzó jelzővel szólva, "racionálisabb" - gazdálkodást vártak volna el. Hogy például ne legyenek kéthetes próbaszünetek premierek előtt. Hogy ha a nagy- és a kisteremben - az átszűrődő hangok miatt - nem lehet egyszerre játszani, oldják meg időben elcsúsztatva (mondjuk este 7 és 10 órás kezdéssel), hogy ne legyenek olyan esték, amikor csak a 90 fős kamarateremben van előadás és bevétel, statisztikát szépítő 100 százalékos nézőszámmal. Hogy ne nagyon növeljék a nézőtér - és megint csak a bevétel - rovására a nagyszínpadot. Hogy ne lépjék túl a bemutatókra kialakított pénzkereteket. Ne kérjenek a régi módon a fővárostól, a kulturális ágazat vésztartalékából, költségvetésen fölüli összegeket fizetésekre vagy (fővárosi közgyűlési tárgyalással fenyegető) hatvan napon túli számlatartozás elkerülése végett. És főleg (mint az 1994. május 31-1996. december 31. közötti időszakot érintő, de fegyelmi következménnyel nem járó revizori vizsgálat megállapította) ne próbálják szabálytalanul, beruházási pénzeszközök felhasználásával enyhíteni a likviditási feszültségeket.

Kicsinyes, bürokrata kekeckedés ez talán, de elvileg nem létezhet olyan zseniális művész, aki a leváltás kockázata nélkül megteheti, hogy nagyrészt közpénzeket felhasználó intézmény vezetőjeként ne figyeljen nagyon az ilyesmire. Vagy mégis megteheti, ha művészi rangja mellé informális, politikai támogatást szerez. Székely Gábor menesztése arra utal, hogy nála ez elapadt. Kiesett a pixisből. Hagyták bukni. Ha eljár főzni a többiekkel, valószínűleg folytathatja, amit elkezdett, kaphatott volna még időt. Be lehetett volna látni az indulással járó nehézségeit, hogy az Arany János Gyermekszínháztól 5,2 millió forint tb-tartozást, felnőtt színházban használhatatlan díszlet- és jelmezkészletet, nem elegendő raktárteret örökölt, és színházának saját díszletgyártó műhelye sincs. Az eredmény arra utal, hogy a színházi szakma szakmailag (nem szóismétlés: a pályázatokat elbíráló testületi állásfoglalásban) kiállt ugyan Székely Gábor mellett, de politikailag (a döntést hozó kulturális bizottsági tagok pártvonalon történő kondicionálását illetően) nem. Az előtérben vele tartottak, a háttérben, úgy látszik, nem.

Randa egy világ, de a színház mindig függött a politikától, a politika mindig igényt tartott a színházra, markában tartott, fölemelt, elejtett embereket. Székely Gábor menesztésében mindezeken túl némi pszichológia is szerepet játszott. Elég hülye módon születhetnek a döntések, ha igaz az, hogy a kulturális bizottság tagjai még tavaly novemberben csak azért sem választották őt, mert a művészi tanácsadó testület egyedül az ő nevét terjesztette eléjük, s így korlátozva érezték magukat döntési jogkörükben, ráadásul többükben ellenszenv ébredt (a meghallgatást megaláztatásként megélő) Székely Gábornak és a szakmai zsűri véleményét (állítólag agresszíven) előadó Babarczy László rendezőnek a bizottság előtti fellépése nyomán. De lehet, hogy ez így nem egészen igaz. Mert januárban már volt választási lehetőségük, és ők Márta Istvánt választották.

A hónapokon át húzódó, majd két bizottsági ülésben kicsúcsosodó procedúrát a titok izgalma lengi be. Személyi kérdésről lévén szó, zárt ülések voltak ezek, titkos szavazással. Ha a parlament titkosan választ alkotmánybírót, egy fővárosi bizottság is választhat titkosan színidirektort. Utólag persze kiszivárognak információk, nagyjából tudható, mi történik.

Volt először is egy tanácsadó testület. Egyes tagjait a főváros kérte fel, másokat szakmai szervezetek delegáltak. Benne volt Mácsai Pál, Babarczy László, Zsámbéki Gábor, Iglódi István, Venczel Sándor, Fehér Anna, Lőrinc Katalin, Fuchs Lívia, Nánay István, Cserhalmi György (az Új Színház közalkalmazotti tanácsa küldöttjeként), Magyar Attila (az Új Színház szakszervezeti tagjainak képviseletében), Csengery Adrienn, Radnóti Zsuzsa és Márta István. Õ - néhány más zsűritaggal együtt - az első szavazásnál nem volt jelen, de a pályázók (Székely mellett Alföldi Róbert, Pécsi Ildikó színészek, utóbbi MSZP-képviselő is, és Görgey Gábor író) anyagait ismerte. A második alkalommal (amikor Székely, Alföldi, Pécsi és Görgey mellett Kalmár Tibor főrendező a Vidám Színpadról, Kozák András színész és ő is csatába szállt) már névleg sem volt tagja a zsűrinek, még szép. A tanácsadásra felkért testület kétszer is azt javasolta a döntéshozóknak, válasszák Székely Gábort, de másodszorra - a tanácskozáson szavazati jog nélkül részt vevő kulturális bizottsági elnök, Körmendy Ferenc unszolására - szakmailag elfogadhatónak minősítették Márta pályázatát is.

A kulturális bizottságban 8:5 a koalíció:ellenzék aránya, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek egyaránt 4-4 tagja van. Bárki megválasztásához 7 szavazat kell. Sok - értsd: kettőnél több - jelölt esetén több fordulóban szoktak szavazni úgy, hogy előbb ki-ki felír két nevet egy papírra, a legkevesebb szavazatot kapók kiesnek, aztán vagy csinálnak még egy ilyen fordulót, vagy "szétlövés" következik. Novemberben az (egyes beszámolókban "szimpátiaszavazás"-ként emlegetett) első menet után a négy jelölt közül Görgey és Alföldi maradt állva, "szétlövés" következett, melynek során egyes koalíciós képviselők visszahozták Székelyt, senki sem kapott többséget, a pályázat eredménytelennek minősíttetett. Januárban az első körben kihullott Kalmár, Kozák és Pécsi, a második körben Márta 7, Görgey 2, Alföldi és Székely 1-1 szavazatot kapott. Mindez szigorúan titkos, már olyan magyaros módon. Például sejthető, hogy Görgeyt inkább az ellenzék favorizálta. Lehet találgatni, kire szavazott a koalíció.

Megváltás

(Kinn vagyunk a vízből)

Noha a bizottság külön-külön, zárt ajtók mögött hallgatta meg a jelölteket, az azért tudható, hogy Márta István ott összebalhézott Cserhalmi Györggyel. Cserhalmi ugyanis a színház közalkalmazotti tanácsának elnökeként Székelyt támogató aláírásokat gyűjtött, 26 színészből 21 alá is írta neki. Kérdés azonban, hogy legitim-e 21 "közalkalmazotti" aláírás, ha csupán három közalkalmazott dolgozik egy munkahelyen (merthogy a többi színész: bt) - igaz, szakszervezeti színekben is összegyűltek a szignók. Márta főleg azt kifogásolta, hogy Cserhalmi vezető színészként, úgymond, visszaélt a többség kiszolgáltatott helyzetével, s oda is nyilatkozta, hogy több aláíró őt és a hozzá átálló Ács Jánost is biztosította lojalitásáról. Mérgezett nyilak, mérgezett légkör, ki mit mond a másik szemébe és a háta mögött.

Minden munkahelyen vannak kiszolgáltatott helyzetek, a színházban is, az átlagosnál érzékenyebb emberek között. Akad, aki után két kézzel kapkodnának más társulatok, akad, aki munkanélküliségtől félhet, ha az új vezetés nem tart rá igényt. Márta nyilvánvalóvá tette: egy-egy produkcióhoz kíván hívni megfelelő embert, nincs szüksége állandó, szerződtetett rendezőkre, dramaturgokra, díszlet- és jelmeztervezőkre, zenei vezetőkre. Ez útilapu többek között Novák Eszter és Hargitai Iván rendezőknek és a számos díjat nyert díszlettervezőnek, Antal Csabának, ha a szezon végén lejár a szerződésük.

Addig valószínűleg jórészt a jelenlegi repertoár megy majd (a Cserhalmi-kérdőjeltől függően), de biztosra vehető, ezzel ki is fut jó néhány előadás. Õsztől ez már valószínűleg egy másik Új Színház lesz. Székely Gábor szeretné is, ha a nevét megváltoztatnák, amire a főváros nyilván beint - marad számára a keserű büszkeség, hogy a magyar színháztörténetben három korábbi, hamvába holt kísérlet után még így is vele kezdődött a leghosszabb életű Új Színház.

Minden színházi ember dekódolhatja az igazgatóváltás üzenetét: bárkivel megtörténhet. A legnagyobbakkal is. Hiába gondolják, akár Büchner drámájában Danton, hogy nem merik megtenni, nem merik megtenni (saját szavai szerint Székely mondogatta ezt magában a bizottság előtt), megmutatták: meg merik tenni. Ha valaki nem tetszik, és nincs, aki megvédje, fejét veszik. Bár nem menne csődbe a város, ha hagytak volna még egy ciklust Székely Gábornak, példát statuáltak vele.

Õsszel önkormányzati választás lesz, utána új összetételű közgyűlés és kulturális bizottság kerül a mostaniak által lerakott sínre: úgy intézték, hogy egy nagy, színházi tiszta lap akció keretében, 2001-ben a főváros összes direktorának egyszerre járjon le a szerződése, egyszerre lehessen megpályáztatni az összes posztot, és az új vezető személyeken keresztül egyszerre kezdődhessen kiépülni valami új, a mainál talán jobb színházi struktúra. Nagyjából ennyit lehet ma tudni - és hogy 2000 körül irgalmatlan nyomulás indul majd.

Szőnyei Tamás

A szöveg közti címek az Új Színház 1994-1998-as repertoárdarabjainak címei közül valók.

szerző
Szõnyei Tamás
publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra