Ismét meghaladni az egypártrendszert

Pártépítés akkor és most

„Már csak a legöregebbek emlékeznek” a daliás 1980-as évek második felére, amikor látványosan recsegni kezdett a pártállam gépezete és – Gorbacsov szovjet pártfőtitkárnak köszönhetően – már nem kellett tartani a Szov­jetunió „testvéri” segítségétől. 1985-ben Monoron, 1987-ben pedig Lakiteleken a magyar értelmiség független gondolkodói keresték a gazdasági és erkölcsi válságból kivezető utat. Ami különösen aggasztotta az akkori pártvezetést, hogy a „népi” és az „urbánus” irányzat, a nemzeti és a demokrata gondolat együtt lépett föl. Közös nevezőjük volt az 1956-os forradalom, Nagy Imre és mártírtársai emlékét visszahoztuk a köztudatba. 

Így jöttünk

A szellemi ellenállókból, klubmozgalmakból és a környezetvédőkből politikai szerveződések nőttek ki. 1988-ban három új párt, a Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Szabad Kezdeményezések Hálózata – a későbbi SZDSZ –, valamint a 35 év alatti fiatal demokratákat hívó Fidesz alakult meg. Mivel a hatalom némi zaklatáson, fenyegetőzésen túlmenő megtorlással nem élt, ezen fölbátorodva az 1945-ös koalíciós, történelmi pártok itthon maradt, de meghurcolt egykori vezetői és tagjai is életre keltették szervezetüket. Szerintem azonban a legfontosabb az volt, hogy az állampárton (MSZMP) belül kialakult a nyugati világot is ismerő, az ország rosszabbodó helyzetével tisztában lévő, zömmel fiatalabbakból álló „refomkommunista” irányzat, és Németh Miklós személyében 1988 végén a pártvezetés „villámhárítónak” szánva rábízta az akkor még a párt Politikai Bizottságának alárendelt kormány vezetését.

Akiknek elegük volt a Kádár-féle „legvidámabb barakk” finom diktatúrájából, azok nagy többségének tetszett az MDF nemzeti retorikája. Sokukban föléledtek ’56-os emlékeik. Az új párt gerincét a középnemzedék, a 40-esek és 50-esek alkották. Kezdetben mint mozgalom terjedt, majd 1989 nyarán Antall József integratív személyében jó megjelenésű, imponáló műveltségű, a legjobb magyar hagyományokat megjelenítő vezetőt talált. Az MDF tagsága ekkor már több tízezer volt, szervezetei lefedték az egész országot. Nyáron, néhány rossz hírű pártfunkcionárius parlamenti képviselő visszahívását követően, négy pótválasztást megnyert. A nemzeti kerekasztal-tárgyalások megteremtették a békés rendszerváltozás lehetőségét, a többpártrendszer és a jogállam visszaállítását. A szerintem szükségtelen „4 igenes” népszavazás sikerével a politikai verseny nyílttá vált, de végül az SZDSZ alulmaradt a „nyugodt erő”-vel szemben. A szabadság légkörében (csakúgy, mint ’56 feledhetetlen napjaiban) több tucat párt jött létre, de csak hat tudta átlépni az akkor 4 százalékos parlamenti küszöböt – meglepetésre ez nem sikerült a belső vitákkal, vezetési versengéssel terhelt Szociáldemokrata Pártnak.

Az új és föléledt pártoknak nem volt anyagi bázisuk, hivatali apparátusuk, médiájuk, de a hatalom nem akadályozta a lelkes önkéntesek szervezőmunkáját, sőt a sajtó és a televízió is jórészt melléjük állt. Elsősorban az MSZMP utódpártját, az MSZP-t, és a hangos kommunistaellenes propagandát folytató SZDSZ-t támogatta. Az állampárt vagyonának részleges szétosztása, majd a szabad választások nyomán megvalósult törvényes pártfinanszírozás révén a parlamentbe bejutott pártok működése a továbbiakban biztosítva volt.