Egyesek szerint azt kiabálta, hogy "a legboldogabb", de ebben a szóban nincs r hang: márpedig egy alveoláris tremuláns szabad szemmel is jól kivehetõen elhagyta a közkedvelt versenyzõnõ meggypiros ajkait. Legalábbis szerintünk.
Ez nagyon komoly mondat volt. Ha elhangzott, ha nem. Natasa, a szerb lány azért magyar, sõt, a legmagyarabb, mert az akar lenni, és azért akar az lenni (amint azt õ maga többször is elmondta), mert ettõl az országtól, egészen pontosan fogalmazva ebben az országban pár embertõl kapta meg azt a törõdést, amely hozzásegítette ahhoz, hogy nagy bajnok legyen.
És rohadt mód büszkének kell lennünk arra, hogy ez a lány magyar is akar lenni. Miközben szerb.
Elõször is mert ez a csodálatos szubkultúra, a kajak-kenus (és megmondtuk a múlt héten: a sport a nemzet kultúrájának része) épp a miénk, mi, magyarok értünk hozzá talán a legjobban, mi szeretjük a legjobban, mi veszünk részt benne, így vagy úgy, szurkolóként, aktív és kiöregedett sportolóként, edzõként, szakemberként, szülõként, nagy számban és nagy lelkesedéssel; és ha nem is megfelelõ, de elégséges módon törõdik vele az állam is. Ahogy közép- és hosszútávfutásban Kenya, Etiópia, némely Maghreb-ország, Nagy-Britannia az élõ hagyomány letéteményese és a világ centruma, úgy a mi tulajdonunk a kajak és a kenu (is). Márpedig épp az ilyen dolgok, a magas szinten ûzött és voltaképpen értelmetlen foglalatosságok sokasága tehet gazdaggá, hovatovább naggyá egy nemzetet. (Számtalan történelmi példa bizonyítja: egy birodalom összeácsolásába például nem is érdemes belefogni megfelelõ számú hóbortos, megszállott alak nélkül, akik a világon a legjobban értenek valamely, látszatra semminémû gyakorlati haszonnal nem kecsegtetõ dologhoz.) Aztán
büszkének kell lennünk
azért is, mert Natasa fantasztikus személyiség, ami alatt nem csupán az értendõ most, hogy iszonyú gyorsan tud kajakozni. Ösztönös kedvessége és intelligenciája meghódított minket (amivel egy interjújában például lemámizta Josefa Idemet, vagy kifejtette, hogy ja, egy kicsit fél a K1 döntõtõl, de nem nagyon, mert az csak egy perc ötven másodpercig tart, ellenben a Kati néni-féle edzések, hát ahhoz képest egy ilyen döntõ semmiség; vagy amivel az egyes eredményhirdetése után, még a dobogón állva azt süvöltötte, hogy "köszönöm, Kati néni!"); és sírva röhögtünk szertelen jókedvén a szombat délelõtt szinte minden percében. Egy vicces leánnyal lett több nemzetünk, nem vitás.
Az egyik nemzetbõl való ki- s a másikba való belépés persze a világ kevésbé zaklatott fertályain sem megy zökkenõk nélkül; hát még a Balkánon, ahol az ilyesmire - épp az esetek nagy száma miatt - szerfölött kényesek. A választott, második nemzet idegenkedik a jöttmenttõl, az eredeti pedig a hûséget kéri számon a távozón. Nos, Natasa azért is drága nekünk, mert megmutathattuk, hogyan kell ezt jól csinálni. A Blic címû belgrádi napilap helyszíni beszámolója szerint a bácskapalánkai szerb rokonság és szomszédság szénné izgulta magát Natasáért, a magyar színekért. Marica Puskas tudósítását emelkedett szavakkal zárja: ">>Minden futását figyeljük, és szorítunk érte. ' pedig mintha hallaná mindazt, amit kiáltunk felé, bár sok kilométer választ el minket egymástól. Tudjuk, milyen állhatatosan dolgozik, és ezért megérdemli, hogy gyõzzöncék szomszédasszonya, Milka Cobanovic." S van még valaki, aki Natasa két versenyét beláthatatlan távolságból szurkolta végig. "Amikor az egyes rajtjához álltunk be, éreztem, hogy odaföntrõl figyel, és tudtam, hogy percek múlva nagyon-nagyon büszke lesz rám. Az elsõ érmemet neki ajánlom" - nyilatkozta Natasa a Nemzeti Sport hétfõi számában. Amikor Milan Janic, Natasa két évvel ezelõtt, autóbalesetben elhunyt édesapja a kislányát annak idején Fábiánné Rozsnyói Katalinra bízta, tudnia kellett, hogy Natasa nem Jugoszláviának (ahogy akkor az országot hívták) fog dicsõséget szerezni - hisz hogyan is nevelhetne olimpiai bajnokot a Fábián házaspár saját csapatával szemben? De a nemzeti dicsõség csak üres frázis, ha a gyereked boldogulása és jobb sorsa a tét.
A szerb
sajtóból, valamint a szerbiai internetes fórumokból is inkább a gyõzelem felett érzett öröm tûnik ki; valamint a szomorúság s az önvád, hogy e nagyszerû tehetségnek eredeti hazája nem tudott megfelelõ pályát biztosítani. Natasa odaátról nézve egyike az országból távozni kényszerülõ tehetségek tíz-, százezres csapatának: s ezzel az értelmezéssel ha akarnánk se tudnánk vitába szállni. Onnét nézve Natasa elment, de az övék is maradt - közös jav, zajednicko dobro, legyen így.
S innét szemlélve?
A szkiniászi pályán rajongó tömeg kevés kétséget hagyott. Ha egy nemzetet (a fent említett, magas idiotizmuskvóciens mellett) a nyitottság, a be- és elfogadásra való képesség tesz naggyá (mint ahogy), akkor megint csak dagadhat kebelünk. "Janics Natasa hazaért" - hirdette a Magyar Hírlap szalagcíme. A Magyar Nemzet névtelen tudósítóját pedig a következõ felismeréssel ajándékozta meg a páros eredményhirdetése: "A Himnusz felhangzásakor arra gondoltam: hovatartozásunkat végsõ soron nem a vér, a faj, a vallás dönti el, hanem hogy nemzeti imánk elhangzásakor tudunk-e még sírni." Na ja. Végsõ soron. Ha Natasa aranyai - és Carlos Perez, Ivo Diaz, Radulovics Bojána, a román-magyar maratonfutó Simona Staicu sikerei - kellenek ahhoz, hogy egyes honfitársaink legalább félig kigyógyuljanak az etnikai nemzetfelfogásból, s kiszakadjanak a faj és a vér vonzásából, akkor ne amiatt fogjuk a fejünk, hogy eddig mit gondolhattak, hanem örvendjünk a sport nagyszerûségén. És reménykedjünk, hogy ez a bánásmód egyszer azokat is megilleti majd, akik a bebocsátás reményében nem két olimpiai aranyérmet helyeznek a nemzet küszöbére. Annál is inkább, mert vannak, akik számára még ez a léc is túl magas. A Duna Tv gonosz riportere például azt a Paksy Tímeát hergelte Janics, az edzõ házaspár és a szövetségi kapitány ellen (a két gyõzelem után!), akit az olimpiai bajnok páros kiszorított a válogatottból. (A mûsorvezetõ feltehetõleg menthetetlen, a húszéves, feltûnõen tehetséges leánynak pedig valaki bizonyára el fogja magyarázni, hogy már csak azért sem érdemes ezt csinálnia, mert elõfordulhat, Pekingben õ sztrókolja majd Natasát.) És a hülyeség és a nacionalista elvetemültség a másik irányból is bír támadni: például amikor a francia válogatott kézilabdázónõt, Szabó Melindát fütyüli a nagyszerû magyar szurkolótábor csürhe hányada, vagy cseszegeti az elvakult rádióriporter.
De gyanítjuk, Natasa számára ez csak a dolog egyik része lenne.
A két nõ
drámájáról három hete bõven szóltunk (Egy hajóban, Magyar Narancs, 2004. augusztus 12.). Talán nincs még egy olyan sport (jó, az evezést kivéve), ahol az egyéniben és a csapatban indulók kiválasztása oly rettenetesen bonyolult lélektani helyzeteket, a szeretet és a gyûlölet, a rivalizálás és az egymásrautaltság olyan kavalkádját eredményezné, mint a kajakban. Bár nem fõszabály, hogy a két (négy) legjobb egyéni versenyzõ teszi ki a legjobb párost (négyest), mégis gyakran megesik, hogy azoknak, akik egyesben egymás ádáz ellenfelei, csapathajóban egymás elõtt-mögött kell húzniuk. A szombat nagy kérdése az volt: vajon az egyéni döntõvel az izmaiban Janics képes lesz-e az aranyig tolni a hajót Kovács Kati alá?
Ha nem, akkor Janics az az ember, aki másodszor is "elveszi" az aranyat Kovács Katitól. A négyes pénteki, szívszorító tragédiája után a valaha élt legnagyobb, magyar földön született kajakosnõ soha nem nyer olimpiai bajnokságot. A jöttment miatt.
És ha igen?
Miután a páros átevezett a célon, mögötte a mezõnnyel, a bolondos lány minden mozdulata a sztrók szeretetét kereste. Ahogy lefröcskölte egy kicsit, és a nevén szólította. Ahogy várta, hogy hátranyúljon a keze. Amikor kieveztek a magyar tábor elé, a csudálatos szipirtyó, Birgit Fischer utánuk lapátolt, hogy megcsókolja õket. Jó. Kit érdekel. Amikor a stég elõtt a vízbe ugrottak, Natasa megint Kati nevét kiabálta. Mielõtt felléptek volna a dobogóra, õ ragadta meg Kovács kezét.
A bebocsátás reményében.
A dobogón talán Kovács Kati is átölelte õt egy kicsit. Amikor fényképezték õket. Lehet, többet nem is kell, nem is szabad várnunk.
Bojtár B. Endre
