"Józsefváros? Ott a helyünk" (Halász Péter és Jeles András színházcsinálók)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Miért akartok színházat csinálni?

Halász Péter: Eddig is színházat csináltam. Én a színházhoz értek. Miért szántuk rá magunkat arra, hogy elvállaljunk egy intézményt épülettel és szervezettel? Mert annyira irritáló a színházi közeg, hogy abba már nem nagyon lehet beszállni, legyen az kőszínházi vagy alternatív, nem látok túl nagy különbséget köztük. Ez egyre inkább afelé sodort, hogy a függetlenség megközelítésén gondolkozzam. Bár független személyként dolgoztam különféle színházaknál, az egész szellem annyira befonja az embert, a szervezet, az atmoszféra, a büfék hangulata, a műsorszerkesztés, az a műsor, amibe engem beillesztenek, hogy ebből ki akartam szállni.

Jeles András: Hasonlóan vagyok én is. Úgy tűnhet, hogy Magyarországon van filmgyártás, csak szerintem még nem vették észre, hogy nincsen. A látszat az, hogy hol ezt csinálok, hol azt, de igazából, szívből mindig is színházat szerettem csinálni. Ámulok azon, hogy ami estéről estére a színházakban folyik, az fenntartja a működést. Hogy elfogadható a nézők számára. Akár saját darabommal kapcsolatban vagyok színházban, akár csak ellátogatok, mindig átélem azt, hogy milyen érdekes, hogy nem történik botrány. Megrázó számomra, hogy mindig becsapják a nézőt.

HP: És a néző becsapja saját magát.

JA: Szinte állatias bambasággal, ártatlanul, a színvonaltól és a helytől függetlenül átadja magát. Ez az ősi szituáció tartja fenn az egészet. Ami persze helyes is.

HP: Azt hiszem, a színháznak szüksége van valami sokkhatásra. Jóval nagyobb sokkhatásra, mint amit mi most el tudunk képzelni. Nevezhetjük ezt botránynak is. A magyar színház mint intézmény ugyanabban a szellemiségben működik, mint Kádárék alatt, vagy még korábban, gyerekkoromban. Ugyanabban a nyugdíjas struktúrában és akadémikus elrendezésben, ugyanabban a hierarchiában és irodalmi szerkezetben, ugyanabban a színész-rendező és néző-színpad viszonyban. Alig történt változás. Intellektuális kapiskálások történtek alternatív színház címén, ami legalábbis számomra csak annyit jelentett, hogy egy intellektuálisan jobban felkészült közönség előtt játszanak, az ő ízlésüket elégítik ki, ugyanúgy, ahogy a művészszínház elégíti ki saját közönségét. Elönti a színpadot a személyes aktusokat helyettesítő dekoráció, legyen az szóbeli, hang- vagy fénydekoráció, díszlet.

JA: Kirakatrendezés.

HP: Alacsony színvonalú, rizikómentes kirakatrendezés. A gondolatokat pénzköltéssel helyettesítik. Nyomorpénzköltéssel. Amíg egy színésznek nyolcvanezer forint a fizetése, és nyolcmilliót költenek díszletre, amivel agyoncsapják a színészt, ezzel igazolva, hogy nincs rá akkora szükség, mint a díszletre, addig a színház becsapja önmagát és a nézőit is.

JA: Ennek ellenére azt gondolom, hogy nem tud olyan mélyre jutni a színház, ahonnan az alaphelyzet intenzitása miatt ne lenne visszahozható. Mert a néző tényleg átadja magát, és ez a garancia arra, legalábbis ez adja a reményt, hogy valódi dolgok történhessenek.

MN: Saját színházi munkáitokra is rányomta a bélyegét az, amiről beszéltetek?

HP: Minden szinten. Annyi időm sosem volt - és én elfogadtam ezt a helyzetet -, hogy a színészekkel alapvető változást hozzak létre.

JA: Fatális alaphelyzet a magyar színházakban, hogy a hatalmi relációk nem iktathatók ki. Minden instrukcióban, minden momentumban ott a hatalmi hierarchia, akár explicit, akár áttételes módon. És nem tud a színész másból megnyilvánulni, nagyon nehéz ettől szegénynek eltekintenie. Ennél abszurdabb és komikusabb dolgot, ennél nagyobb tehertételt nem lehet elképzelni a színházban, ahol pedig ember emberrel áll szemben. Mindez érinti a színészek előtörténetével, a főiskolával kapcsolatos problémákat.

HP: A főiskola egy botrány. Egyszer egy hétig oktattam végzős hallgatókat, nem tudtak semmit. Amikor beszéltek, a fejükről lefityegett egy test, amivel nem tudtak mit kezdeni. Amikor át kellett menniük a színpad egyik oldaláról a másikra, nem tudtak beszélni. És így tovább. Nem tudom, mivel töltöttek el négy évet abban a dohos, művészi aurában.

JA: Szorongással.

HP: Hihetetlen szenvedés nekik kilépni ebből. Tudniillik elfelejtették azt a srácot vagy lányt, aki valamikor színész akart lenni. Ugyanez van a "nagy" rendezőkkel, akiket "még nagyobb" rendezők tanítottak a mesterségre Shakespeare-, Moliére-, Csehov-, Ibsen-alapon. Ezeket betanulták, és amikor kijönnek a főiskoláról, kis változtatásokkal Shakespeare-t, Moliére-t, Csehovot, Ibsent rendezve valósítják meg álmaikat a nagy színházakban. Az írók pedig ezeknek a dramaturgiáját követik. A reprezentatív, irodalmi színháznak csak annyi köze van a mi életünkhöz, amennyit sötétkék ruhában a néző kínkeservesen kimosolyog magának. Szegény színésznek meg csak szereptörténete van, élettörténete nincs. Az európai színház a szabadságra épül, a szabadság a tradíciója, a színésznek is szabadon kell élnie, és a színpadon meg kell jelennie annak, hogy szellemi szabadságból táplálkozik.

MN: Hogyan kerülitek majd el, hogy a ti színházatokban is kialakuljon az a hierarchia, amit a mai színházakban rossznak tartotok?

JA: Nem maga a hierarchia a probléma. A színháznál a hierarchia adottság, el kell fogadni. Elképzelhető, hogy a működésnek ez a feltétele. Probléma akkor van, ha a mesterségbeli tudás helyébe lép a hierarchia, a hatalom demonstrálása.

HP: És ebből a hierarchiából hiányzik az átjárhatóság, megmozdíthatatlanok a hatalmi pozíciók. Én hosszú ideig egy majdhogynem demokratikusnak mondható társulatban éltem. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt hierarchia, csak épp nem személyhez kötve. Egy jó mondással fel lehetett jutni a csúcsra. Mindig az nyomta rá a bélyegét a produkcióra, a szellemi tevékenységre, aki éppen legjobb formában volt. Tizenhat évig tudtunk működni ebben a mozgó hierarchiában. Egyidősek voltunk, egy "osztályba" jártunk, egy történelmi perspektívából, szociális helyzetből láttuk a világot. Egy társulatnak ez majdhogynem feltétele, de ez nem nagyon várható el ebben a helyzetben. Ki kell alakítanunk egy, tegyük idézőjelbe, társulatot. Ezért, látva a szemlélet és a színészképzés katasztrofális helyzetét, úgy gondoltuk, létrehozunk egy posztgraduális színészképző műhelyt. Itt kezdődik a dolog. De senkit sem azzal veszünk fel, hogy ennek a színháznak a színésze lesz, hanem azzal, hogy együtt fogunk színházat tanulni, előadást készíteni. Ebből a helyzetből esetleg kiválasztódik néhány ember, néhány meg visszamegy a régi színházába.

JA: Amikor egy színész megjelenik a színpadon, az emberi minőségétől elvonatkoztatottan áll ott. Pontosabban azt hiszi, hogy ez így lehetséges. Holott a legfontosabb az, ahogy a személyiségén gellert kap a szerep. Nyuszik és megvert lények állnak oda produkálni magukat. Az első feladat, hogy ezek az emberi lények szép lassan önmagukra ébredjenek. Ez valószínűleg épp az ellentettje annak, ami a főiskolán történik.

HP: Amikor dolgozni kezdek egy új társasággal, elsőként azt mondom, hogy színésznek az önkifejezés tilos. Mindenki más kifejezheti magát, de színésznek tilos. Nem lehet eljátszani dolgokat egy színésznek.

JA: Én ezzel a pedagógiával nem értek egyet, nem így közelítem meg, pedig valóban erről van szó.

HP: De nem értik meg. És akkor elkezdődik egy mérkőzés ennek a megértéséért, egy hónapon át.

MN: Miért együtt és miért pont a Józsefvárosban akartok színházat csinálni?

HP: A színház területén uniszónóban ítéljük meg a dolgokat. Függetlenül attól, hogy a produktumaink stilárisan nagyon más karakterűek, gondolkodásban, ami ezeket táplálja, egymásra találtunk. Sok beszélgetés után, talán egy éve kimondódott, hogy mostantól kezdve erre ráállunk, és elkezdtünk helyet keresni. Szinte fátumszerűen pottyant ölünkbe a pályázati kiírás. Mindenki húzta kicsit a száját, hogy Józsefváros, sok a kurva, sok a cigány. Na és akkor mi van? Ott a helyünk. Nincs rossz állapotban a színház, rendkívül élő a hely, és nem belváros.

JA: Nem kell ott Shakespeare-t rendezni, nem is akarunk. Van egy csomó tervünk, de máshogy állunk hozzá.

HP: Komplex intézményt tervezünk. A színházak egyik fő problémája, hogy az ingatlan hatalmas értéke, ahol vannak, csak esténként jelenik meg, két órára. Gazdaságilag minden színház csődtömeg. Mi megpróbáljuk ezt a helyzetet valahogy feltörni. Több funkciót akarunk adni neki azon túl, hogy a központ a színház. Nagyon kimunkált produkciókra, tematikus fesztiválokra készülünk. De nem akarunk kulturálisan teljesíteni semmit.

MN: Miért jó, hogy nem a belvárosban van a színház?

HP: Szerintem baromira örülni fognak az emberek, hogy felülhetnek a trolira, és kicsit odébb mehetnek, egy új helyre.

JA: Ebben a pillanatban még kiszámíthatatlan, hogy a közegnek milyen hatása lesz a működésünkre, de magunkat ismerve egészen biztos, hogy át- meg átjárja majd. Ha egyszer oda megyünk színházat csinálni, akkor alapvető lesz az ozmózis a két közeg, a színház és környezete között. El sem tudjuk képzelni, hogy ne találkozzon össze ez a két dolog. Nem az az alternatíva előttünk, mint általában, hogy operettet, Csehovot vagy disznólkodást applikáljunk ide.

HP: Botrányosan jó színházat fogunk csinálni. Borítani akarunk.

MN: Mikor?

JA: Az első bemutatón.

HP: Én késő tavaszra gondolok.

MN: Milyen átalakítások szükségesek?

HP: Az épület alapvetően jó. Nem vizes a pince, az elektromosság működik. Teljesen idétlen viszont a színházterem elrendezése, egyik felén egy megemelt színpad, másik felén egy lejtős nézőtér van.

JA: Ezt egy egyszintű, mobil térré kell átalakítani, új berendezést kell szerezni, lámpaparkot, hangosítást.

HP: Ezen ügyködünk most. Nem áll rendelkezésünkre százmillió forint, azt kell kitalálnunk, hogy milyen forrásokból szerezhetjük meg. Különböző állami, fővárosi és európai alapokra és magánvállalkozók támogatására számítunk.

MN: Említettétek, hogy hasonlóan gondolkoztok, de a produkcióitok stílusa eltérő. Hogyan fog ez működni?

JA: Nem tudjuk.

HP: Nem is akarjuk tudni.

JA: Én otthon vagyok abban, amit a Péter csinál. Ha valami nem stimmel, azt szerintem egyből tudom. Világos számomra, hogy adott helyen mi a Péter ambíciója, csak nincs éppen tökéletesen kidolgozva. Én perfekcionista vagyok, a Pétert inkább az egésznek az atmoszférája, huzata érdekli, a részletekben nem annyira maximalista. Én az vagyok. Nekem sokkal fontosabb, hogy a színész jelenléte hibátlan legyen, és hogy ne tőlem érkezzenek a dolgok, hanem szinte organikusan szülessenek meg.

HP: Én előjátszok. Nagyon erős bennem a mimikri.

JA: Állandóan dolgozik benne az ötlet, nem fogja magát vissza, gyerünk, gyerünk, elárasztja a produkciót saját magával, én nem. Én nem akarok előjátszani. Engem az érdekel a színházban, hogy keletkezik valami. Nem volt, most egyszer csak van, és nem tudjuk, hogyan jött létre. Érzékeny vagyok arra, ami ott generálódik, és mi az, ami tőlem jön, és e tekintetben nem érdekel engem saját magam. A Pétert jobban érdekli a saját zongorázása, engem nem érdekel a saját zongorázásom. Ezen az alapon válik el a két dolog stilárisan, és nem biztos, hogy össze fog jönni.

HP: Nem is kell, hogy összejöjjön.

JA: Abszolúte más természetű, más atmoszférájú előadások lesznek. Legfeljebb majd megmondom a Péternek, hogy itt rázzuk gatyába, vagy ő mondja meg nekem, hogy barátocskám, ez szar. Amit én esetleg nem veszek észre, mert nem az érdekel, hanem hogy mi történik a figurával. Engem inkább a dolog keletkezése érdekel és a színész, őt inkább talán a koncept.

HP: A koncept az nem, mert nem is tudom, miről szól a darab, amikor elindulok vele. Nem nagyon érdekel, hogy az legyen, amit elképzeltem, mert alapvetően nem azt képzeltem el, ami lesz, hanem azt képzeltem el, hogy mozgásba fogunk jönni, és ebből a mozgásból majd lesz valami. Azon nem kell aggódnom, hogy mi, mert a szürke agyállományomban, egész életemben, szociális helyzetemben, olvasmányaimban, kapcsolataimban úgyis benne van, hogy mi lesz belőle.

JA: Szóval a trip érdekli jobban. Engem meg szintén. Más értelemben.

HP: Ez egy dialógus, teljesen nyíltan, egymás féltése nélkül, jókedvvel, röhögve, komolyan, érzelmekkel és így tovább. Egy folyamatos dialógus, ami pörög köztünk.

JA: Kiderült, hogy rengeteg párhuzamos ötletünk van, nem feltétlenül a színpadra vonatkozóan, de többnyire.

HP: Egy húron pendülünk.

MN: Most vetítették a Toldi moziban a Squat Színház videofelvételeit. Hogyan viszonyulnak ezek az általatok tervezett színházhoz?

HP: Én most láttam először ezeket a videókat. Megrázó élmény volt. És a lehető legjobbkor jött számomra. Szinte utolsó szalmaszálként, hogy az ember emlékezzen az életére, hogy miből van és miért. Egyrészt ezzel a töltéssel néztem végig, másrészt hideg, színházi szemmel. Ilyen példásan viselkedni a színpadon, ahogy mi ott a társaimmal viselkedtünk, hogy ennyire magától értetődően jelenjenek meg emberek...

JA: Aki ott megjelenik, az személyiség. És - ez nagyon fontos - egyáltalán nem foglalkozik a hatással. Noha persze természetesen az egész hatást akar kiváltani. Abban a pillanatban, amikor ott van, természeti képződményként van ott. Vagy mint egy tárgy, amit letettek az asztalra. És nincs az a kommunikáció a nézővel, hogy tetszem, nem tetszem, ami itt állandóan pulzál a színpad és nézőtér között. Ez az, ami nagyon jellegzetesen elválik attól a mentalitástól, ami most itt a színpadi művészetben folyik. Nem az, hogy nyoma sincs annak a gazsulálásnak, ami itt alapvető magatartásuk a színészeknek és az előadásoknak, hanem egy egészen más világ. A megtestesülése ennek a Mr. Dead and Mrs. Free Sheryl Suttonnal. Nincs megalkuvás. Ahogy Camus mondja, tökéletes, mert kifejezéstelen. A kifejezéstelent úgy értve, hogy nincs állandóan a néző eleven igénye szerint formálva a színpadi jelenlét, hanem hogy ez van. Ebben a pillanatban a közönség verve van. És emiatt minden pillanat életveszély. Ez egy alapvető színházi hatás, ez az, ami kell. Ott adva volt egy közeg, ami ezt termelte ki magából. Nagyon nehéz ezt szimulálni, nem is lehet.

HP: Számomra szociálisan visszahozhatatlan a dolog.

MN: És a te régebbi, független színpadi produkcióid, András?

JA: Rekonstruálva vannak videón, jó minőségben, de nem adják vissza az előadások atmoszféráját. A Szélviharban és A mosoly birodalmában, azt hiszem, megvalósult, amiről beszéltünk. Azok a gyerekek, akikkel dolgoztam, érintetlenek voltak.

HP: A mosoly birodalmában az döbbentett meg, hogy milyen baromi jól, milyen félelem nélkül játszanak. Hihetetlen energiát adott ez a büszke félelemmentesség.

JA: Annak a feszültségét fenntartani, hogy bármikor megtörténhet bármi, csak ezen az alapon lehet. Hogy ez van. Mint egy veszélyes helyzetben az utcán, nem tudhatod, hogy mi lesz a következő pillanatban.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra