A bécsi egyetem germanisztikaprofesszora 1942-ben született Zágrábban, 1996 óta az osztrák irodalmi archívum igazgatója, jelenleg a bécsi egyetem germanisztikai intézetének vezetője, számos, főleg a XX. századi osztrák irodalommal foglalkozó könyv, illetve publikáció szerzője, kiadója, szerkesztője.
Wendelin Schmidt-Dengler: Semmit. Először is egy széles alapokon nyugvó döntéshozatali apparátus helyére egy kizárólag funkcionáriusokból álló szűk klikk került. Az 1975-ös egyetemi törvénnyel kezdetét vevő demokratizálási folyamat 2002-ben nemcsak megakadt, de valójában ma az egyetemi demokrácia leépítéséről beszélhetünk. A több mint 25 éve bevezetett úgynevezett harmados, illetve negyedes paritás rendszerét, amely intézményesen biztosította egyrészt az úgynevezett középszintű oktatók, azaz a tanársegédek, docensek, illetve rendkívüli professzorok, másrészt a hallgatók beleszólási jogát, gyakorlatilag megszüntették. A bécsi egyetem ügyeiben ma egyes-egyedül a rektor dönt, s őt legföljebb az a kilenc ember válthatja le, akik az egyetemi tanácsot alkotják. ´k azonban nem az egyetem, hanem a gazdasági élet, illetve a politikai pártok képviselői. A néppárt és a szociáldemokrata párt képviselője mellé Bécsben szinte minden egyetemi tanácsba beültettek úgynevezett szabadságpártiakat is, azaz a mi esetünkben egy olyan embert, aki egy párbajozó bajtársi egyesület tagja. A történet fintora persze az, hogy a néhai nagyon demokratikus, majd a későbbi kevésbé demokratikus, azután pedig a mai, egyáltalán nem demokratikus törvény tervezetét - hogy világos legyek, az 1975-ös, majd az 1993-as, majd a mostani, 2002-es egyetemi törvényről van szó - egy és ugyanaz a szociáldemokrata minisztériumi tanácsos, Höllinger úr készítette el. A mostani reform a rektort tökéletesen autokratikus vezetői szerepkörrel ruházza fel. ´ dönt mindenben a legapróbb részletekig. Ez a leglényegesebb újítás.
MN: Tudna példát mondani?
WSD: Képzelje el, amikor egy ekkora egyetemen, ahol évente 100 vendégprofesszort hívnak meg, minden egyes esetben a rektornak kell döntenie. Mindezek régebben az intézetekre, illetve a karokra tartoztak.
Ma is van persze képviselet, az új egyetemi szenátus létszámát például 18 főben határozták meg. Számoljunk csak! Az új rendelet szerint a professzoroknak kell a többséget alkotniuk, ez 18 fő esetén 10. Negyedrészét a diákok képviselőinek kell kitenniük, ez ugye 4 és fél, azaz 5 fő, egy delegáltat küld a nem oktatói állomány, máris 16 főnél tartunk. Azaz a középszintű oktatóknak, akik ma is az oktatógárda nagyobbik részét teszik ki, két képviselő jut.
MN: Hogy aránylik a professzorok száma a középszintű oktatókéhoz?
WSD: Az arány nagyjából egy a négyhez, egy a háromhoz, karonként változik. S persze az egész egyetem, de különösen az első évfolyamok oktatása összeomlik a tanársegédek és docensek nélkül. ´ket tökéletesen megfosztották a beleszólási joguktól. Ez a törvény - ez meggyőződésem - a tanársegédek ellen hozatott, mondván, ők mindennek a kerékkötői, csak foglalják a helyet, és a nagy részükből sose lesz professzor. Ebben persze van igazság, hiszen nem lehet mindenkiből egyetemi tanár, akkor pedig mi mást tehet, docens marad. Sokan kitűnő munkát végeznek, persze vannak olyanok is, akik nem, de azért ilyeneket talán még a professzorok között is ismerünk.
Az érdekes az, hogy a korábbi reformok épp a középszintű oktatókra támaszkodtak, a mostani törvény viszont őket tekinti bűnbaknak. A legkínosabb az egészben, hogy mindenkire, aki a reformot bírálja, automatikusan a maradiság bélyegét sütik. Az új törvény szószólói kezdettől fogva a progresszió és a tévedhetetlenség aurájával vették körül magukat. Gehrer miniszter asszony kijelentette, hogy soha törvénytervezetről nem beszéltek még ennyit. Meglehet, igaza van, rengeteget beszéltek róla, de megvitatni nem volt szabad.
MN: Mit gondol, miért éri az egyetemet a mozdulatlanság vádja?
WSD: Az egyetemek részben valóban nehezen mozdulnak. De mindig készek voltak tárgyalni a változtatásokról. Csakhogy a reformot gyorsan kellett levezényelni. Egyik napról a másikra konventeket és tanácsokat kellett választani; az ezekben helyet foglaló hölgyekre és urakra olyan mennyiségű feladat elvégzése vár, hogy az ember eltűnődik, vajon lesz-e erre elég idejük.
A gyorsaságnak azonban van egy másik oldala is. Utoljára 1993-ban hoztak új egyetemi törvényt, amely 2000-től lépett hatályba valamennyi ausztriai egyetemen. Erre 2004 januárjától ismét új törvényt kapunk. Arról, amibe ez a törvényváltoztatás kerül, nem beszél senki. Ráadásul jelenleg három különböző tantervvel dolgozunk, van egy kifutó, egy kurrens meg egy új, amelyet éppen bevezetnek. El tudja képzelni, micsoda káoszt jelent ez az igazgatásban? Ugyanakkor már most látható, hogy nemsokára a nagy gonddal kidolgozott legújabb tantervet is eldobhatjuk, hogy bevezessük a baccalaureatust, azaz egy hároméves stúdiumot, nyilvánvaló spórolási szándékkal. Csak az a kérdés, hogy mi ennek az értelme, s hogy ez az új stúdium valóban egyenértékű lesz-e a korábbi négyéves képzéssel?
Végül 2004 január elsejével valamennyi egyetem új alkotmányt kap, következésképp nem lehet tudni, hogy az egyetemi apparátus hogyan fog tovább működni. Nem tudjuk, lesznek-e még egyáltalán fakultások, intézetek. Pontosabban jól látható, hogy mivel ilyen gyorsan vezényelték le az átalakítást, kénytelenek lesznek megőrizni a régi intézményi egységeket, azaz igazi reformra pontosan az úgynevezett reform miatt nem kerülhet sor. Számomra ez a döntő kérdés. A magam részéről attól tartok, hogy a világ élvonalához csatlakozásnak épp a reform lesz az akadálya.
MN: Ön szerint mi az, ami az ausztriai egyetemeken valóban reformálásra szorul?
WSD: Először is az egyetemi kutatás teljesítményének a pontos felülvizsgálata. Mit tudnak ezek az intézetek? Oktatási kötelezettségük jelenlegi terhe mellett milyen tudományos, kutatói tevékenységet tudnak végezni? Másodszor: kisebb, ütőképesebb egységeket teremteni, nem monstrumokat, mint amilyen a jelenlegi bécsi egyetem. Harmadszor: sokkal szigorúbb kiválasztási követelmények a középszintű oktatókkal szemben. Azaz véglegesíteni csak azt lenne szabad, aki letett az asztalra egy habilitációt vagy egy azzal egyenrangú munkát.
Végül: véleményem szerint Ausztriában eddig nem tették föl a tömegegyetem kérdését. Mit tud egy tömegegyetem nyújtani, fenntartható-e ez, akarjuk-e, hogy bárki szabadon beiratkozhasson az egyetemre, vagy elit egyetemeket akarunk. Amíg ezt a kérdést nem válaszoljuk meg, addig a minőség se fog változni.
MN: Ön szerint megoldás volna a szétválasztás?
WSD: Elkerülhetetlen, hogy a szellemtudományokban a bécsi egyetem nagy tömegintézmény legyen. El tudnám ugyanakkor képzelni, hogy az első négyéves szakasz, azaz a magiszteri diploma megszerzése után erősebb legyen a szelekció. Tehát a tömegegyetembe kellene beleágyazni a magasabb szintű képzés formáit, s ehhez pénz kell, például a jelenleginél nagyobb számú ösztöndíj azoknak, akik doktori stúdiumra törekszenek.
MN: Mit jelent az egyetemek számára a nagyobb önállóság?
WSD: Vegyük az egyetemi tanácsot, amely kulcspozícióban van, hiszen akár a rektort is leválthatja. Kikből áll ez? Gazdasági emberekből és a pártok képviselőiből. Vagy vegyük a minisztériumot, ami ugye a pénzt adja, és teljesítménykövetelményeket szab. Mármost kérdem én, hogyan lehet ezeket a teljesítményszerződéseket ellenőrizni. Az eddigi értékelések, amelyeket az egyetemen folytattak, nem kerülhettek semmibe. Azaz takarékosan és kellően slamposan végezték őket. Van egy szerződés, ami lehetővé teszi a minisztériumnak, hogy ha mondjuk tibetológiából két év alatt nem születik egy disszertáció, akkor bezárja a szakot, azaz a minisztérium valójában abszolút kulcspozícióval bír. Ez nem valódi autonómia, hanem csak látszat.
MN: És magánpénzeket nem lehet bevonni?
WSD: Ez a nagy baj. Egyre inkább rákényszerülünk, hogy úgynevezett szponzoringgal foglalkozzunk. Amerikában ez persze mindennapos dolog, az amerikai szponzor egy bizonyos összeget fizet a vagyonából, és nem kérdi, mire is használják azt fel, hanem az egyetemi tanácsra bízza, ami ennyiben valóban autonóm. Itt Ausztriában az ilyesmi csak akkor lehetséges, ha a szponzor pontosan tudja, hogy mit kutatnak. Az adományozási készség itt lényegesen gyengébb, mint akár Németországban. Kulturális javakra alig akadnak adományozók, ezt tapasztalatból mondom.
MN: Becslése szerint a költségvetés hányad részét lehetne magánpénzekből fedezni?
WSD: Talán ha tíz százalékát, és akkor sokat mondtam.
Az embernek különben is az az érzése, mintha az egyetemi reform kizárólag menedzsmentkérdés volna, az egyetem pedig egy óriáscég, amelynek kutya kötelessége jó mérleget felmutatni. Mást se hallunk, mint hogy dolgozzunk ki projekteket, s persze a projekt terve lehetőleg tartalmazza már az eredményét is. Folyamatosan magyaráznunk kell, hogy mi abban az innovatív, amit csinálunk, ami persze szép dolog, csak az ember néha azon tűnődik, hogy azok, akiknek ezt magyarázzuk, vajon rendelkeznek-e a megfelelő áttekintéssel, hogy meg is értsék azt. Az állandó profiltervezésben pedig az emberek kezdenek úgy viselkedni, mintha mindig épp a kereket készülnének föltalálni.
"Karcsú" - ez az új divatszó, mintha az egyetemi igazgatás valamennyi szereplőjének egyenesen a fitneszklubból kellene jönnie. A reformerek elvi vezérfonalát minden jel szerint egészében is a sportanalógia adta. "Egyetemek versenyben" adták ki a jelszót, mintha nem tudnák, hogy verseny nagyon régóta létezik, s főleg, hogy az önérvényesítésnek nem ez az egyetlen módja.
A legaggasztóbbnak azonban mégiscsak azt találom, hogy az az elméleti s főleg tudományelméleti nívó, amelyre a reform épül, arcpirítóan alacsony. Míg az 1975-ös reform mögött ´68 elvi vitái álltak, amelyek olyan emberek nevéhez fűződtek, mint Adorno, Marcuse, Habermas vagy mondjuk Lukács, addig most igen szerényen szabott tételekkel találja szembe magát az ember. A reformokból ítélve a törvényhozói oldalon semmilyen módon nem reflektálnak a tudományos teljesítmény sajátos módjára. Lózungokban persze nincs hiány: egyetem világszínvonalon stb., de arról nem esik szó, hogy mit tud a tudomány, és milyen feltételekre van szüksége. Ennek az elméleti igénytelenségnek pedig nagyon is gyakorlati következményei várhatóak. Lesznek ugyanis oktatók, akik - mert gondolkodni akarnak - elvándorolnak majd különféle jó infrastruktúrát kínáló intézetekbe, s így kikerülnek az egyetemi vérkeringésből. Az élő kapcsolat oktatás és kutatás között megszakad, s ez végső soron a hallgatókat is érinti. Mert ha nincs kutatás, nincs tudományos teljesítmény, akkor legjobb esetben is csak végrehajtók, hivatalnokok leszünk.
Király Edit
